belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Gueth Péter

Kőbefaragott filozófia

Indonézia – Jézus lótuszülésben

Először is bocsánatot kérek, mert múltkor becsaptam a kedves olvasót. Normális esetben ez nem szokásom, sőt. De ami azt illeti, ez nem egészen normális helyzet, úgyhogy még mentegetőzöm is egy kicsit.

Múltkor a harangszóról írtam. Hogy itt, a világ túloldalán, hiába mangófa meg kókuszdió, mégis mennyire hiányzik nekem, és ebben a demokráciába ékelődött királyságban valamiért nem kongatnak, még akkor se, ha lenne mit. Erről én tényleg meg voltam győződve. Megírtam a cikket, elküldtem e-mailen Budapestre.

Aztán ahogy elküldtem, kapok egy SMS-t egy itteni barátomtól, hogy nem akarok-e átmenni hozzá délután. Felülök a motorra, szelem a kilométereket, nyelem a szmogot, dudálok, előzök jobbról, előzök balról, mikor-hogyan, a zöld mecsetnél ráfordulok a négysávosra, majd a rendőrségnél balra, megyek egészen a katolikus templomig, ahol pirosat kapok.

 Várom a zöldet, számol a kijelző nyolcvanháromtól, éget a nap. Jön egy koldus, rázza a bödönjét, mellettem egy hatalmas busz zörög. Alig hallani bármit kivéve, ahogy megkondul valami. A kijelzőn még harmincöt másodperc a zöldig, figyelem a tornyot. Újra. Huszonnyolc, huszonhét, megint. Huszonegy, húsz, tizenkilenc, bamm. Bamm, tizenkettő, tizenegy, most egy kis harang is, bimm. Öt, négy, három, kettő, zöld. A busz felhörög, beborít a fekete füst, húzom a gázt, gyorsulok, váltok, hármas, négyes.

Elhúztam a templom mellett, és nem voltam meglepődve a dolgon. Cikket írok e fura királyság néma templomairól, aztán az egyik rögtön megkondul.

Mit lehet most tenni? Elmegyek valahová, és kerítek valami harang alakút, függetlenül attól, hogy kong-e vagy sem. És ha már Yogyakartában vagyok, akkor ehhez nem is kell olyan messzire menni. Elég csak kimotorozni észak-nyugati irányban, majd nem sokkal a Daerah Istimewa Yogyakarta határa után, vagyis a királyságból kiérve, elfordulni Borobudur felé.

Borobudurban található a világ legnagyobb sztúpája, amit hosszú évszázadokra elnyelt az esőerdő és csak 1814-ben fedezte fel a világ számára Sir Thomas Stamford Raffles. A sztúpa indiai eredetű buddhista építmény, és a vallásalapító Gautama Sziddhártha földi hamvainak megőrzésére készült. Elterjedése Asókához (i. e. 3. század), a Maurja-dinasztia harmadik császárához köthető, aki a legenda szerint, az eredeti nyolc sztúpát felnyittatta, és a bennük lévő hamvakat szétosztatta az általa építtetett több ezer kegyhely között. Ő volt az első uralkodó, aki képes volt egybefogni az indiai szubkontinens nagy részét, hatalmát kiterjesztette a mai Afganisztántól egészen a Bengáli-öbölig. Sokat tett a buddhizmus elterjedéséért, de a birodalmában vallási toleranciát hirdetett.

A sztúpa építészet elterjedt az egész Távol-Keleten. Az ősi forma eredendően harang alakú földhalom, később építmény volt, mely alakjában és funkcionalitásában többször változott, aminek egyik példája a rendkívül változatos pagoda építészet. A sztúpa valójában nem templom, nincs belső tere, ahová be lehetne menni. Mégis a buddhista vallás és világnézet kőbe faragott, tökéletes másának tartják.

A világ legnagyobb kőbe faragott világnézetét itt, Yogyakartától 45 km-re építették valamikor i. sz. 760-830 között. Felülnézetből háromdimenziós mandalát mintáz, ami tulajdonképpen a világmindenség szimbolikus ábrázolása mind a hinduizmusban, mind a buddhizmusban.

Borobudurnak három szintje van. Az alsó a Kamadhatu, a vágyak, a középső, a Rupadhatu, a formák, míg a legfelső az Arupadhatu, a formák nélküli világot ábrázolja. A vágyak világa több rejtett, négyszögletű teraszt jelent, amin az öt ugyancsak négyszögletű formák világa áll.

A falakat körben 1460 darab gyönyörűen faragott relief díszíti. A képek az óramutató járásával megegyező irányban Sziddhártha herceg életét mesélik el. Innen feljebb haladva, a formák nélküli világot szimbolizáló három kör alakú teraszon összesen 72 harang formájú, áttört kő sztúpát találunk, mindegyikben egy-egy ülő Buddhával. Az építményt 15 méter átmérőjű fősztúpa zárja, ami a felszabadult szellem jelképe a buddhizmusban.

Ezt a hatalmas építményt aztán magára hagyták és elnyelte a dzsungel. Ezt leginkább az iszlám 14. századi terjedésével lehetne magyarázni, de ha jobban belegondolunk, akkor meg semmivel sem lehet magyarázni. Nyilván a jávaiak nem voltak tisztában azzal, hogy a világ legnagyobb faragott filozófiáját tudhatják magukénak, azzal viszont nagyon is tisztában lehettek, hogyha nem figyelnek oda, akkor a dzsungel kérdés nélkül elnyel bármit. És ha már ez a helyzet, akkor legalább alkalmanként megérné felsöpörni a leveleket, és levágni a túlnőtt ágakat. Gondolnám én.

Másrészt viszont a dzsungel nem ment semmire a sztúpával. Romos állapotban ugyan, de a 19. század elején mégis csak sikerült föltárni. Azóta számos rekonstrukciót, földrengést, majd újabb renoválást élt át az építmény, melyek közül az legnagyobbak az indonéz kormány és az UNESCO által finanszírozott, 1975-1982 közötti munkálatok voltak. Legutoljára a közeli Merapi vulkán 2010-es kitörése tette próbára, amikor a kitörő savas kémhatású vulkáni hamu több centiméter vastagon borította be az egész környéket.

Borobudur ma a világörökség része. A világörökség részének lenni pedig azt jelenti, hogy mérhetetlenül sok turista kíváncsi Buddha harangjaira. A látogatók száma az elmúlt években elérte a 2,5 milliót, aminek a 20%-a külföldi. Vagyis tömeg van, és még csak nem is harangoznak.

Ha európaiként keveredik ide az ember, óhatatlanul szembesül két dologgal. Az egyik egy gyökeresen más vallás évezredes hagyatéka, ami akárhogy nézem is, mindenképpen lenyűgöző és elgondolkodtató. A másik, hogy miközben a teraszok reliefjeit nézegeti, önmaga is látnivalóvá válik.

Számtalan indonéz fiatal állítja meg, hogy egy közös képet készítsen, vagy csak hogy megkérdezze: hello, mister, how are you? És ez a hello, mister elsőre, másodjára még kedves gesztusnak tűnik, az ember oda is áll a fejkendős muszlim lány meg egy lefejezett Buddha-szobor közé fehérbőrű egzotikum gyanánt. De miután már a harmadik iskoláscsoport kiabálja, hogy just one more, please, erősen elgondolkodik azon, hogy kinek is kellene itt mit csinálni?

Már többször említettem, hogy ebben a furcsa országban így mennek a dolgok. Most, hogy ezt a cikket írom, csak remélni tudom, hogy közben nem történik semmi szokatlan. Ha csak az nem, amiről nemrég mesélt nekem valaki. Borobudurban, a Buddhák mellett, állítólag van egy másik szobor is. Jézus van megfaragva, ahogy lótuszülésben ül, és meditál. Próbáltam a nyomára bukkanni, kérdezősködtem, mondták is, hogy igen, tényleg, de sajnos senki sem tudta, hogy hol kellene keresni. Talán még a dzsungel mélyén van. Nem tudom. Mindenesetre, ha ott lenne, nem lennék meglepődve rajta.

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 29., péntek,
Auguszta napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bella Péter
Megelégszem?
Ez van, ezt kell szeretni!

Gondolkorzó

Bölcsföldi András
Mezsgye
Két világ határán

Felszín

Jezsoviczki Noémi
Elég a pillangókból!
Nincs aranyszárny

Gangel Noémi
Két számmal kisebb hazugságok
Az igazság megszabadít titeket

Magasság

Székely Tamás
Almák a kosárban
A tér, és amivel kitöltjük

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
Mi elég az élethez?
Életet tanulni

Körösvölgyi Zoltán
Most jó
Az a bizonyos pillanat

Teljesség

Réz-Nagy Zoltán
Az elégséges áldozat tana
Mint rejtett dicsőség-teológia

Üzenet

Bagdán Zsuzsanna
Csak egy szót szólj
Megrekesztő és újraindító varázsszavaink

Miklya Luzsányi Mónika
Legyen elég!
A ránk bízott föld és a fogyasztás

Áthallások

B. Tóth Klára
Fényjelek
A világosság a sötétségben fénylik

Kitekintés

Hancsók Barnabás
Elég messze önmagunktól
Menjek/maradjak

Gueth Péter
Kőbefaragott filozófia
Indonézia – Jézus lótuszülésben

Pete Violetta
Nekem elég
Friss történetek a hitoktatásból

Látogatóink száma a mai napon: 7558
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57526656

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat