Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Az iskolai, illetve a gyerekek elleni erőszak megelőzhető lenne. Ennek ellenére világszerte, beleértve hazánkat is, nagyon sok gyerek szembesül vele akár elszenvedőként, akár elkövetőként.
Régen is problémát jelentett az iskolai erőszak, viszont mára sokkal szerteágazóbb problémává nőtte ki magát. Köszönhető talán a világ gyors fejlődésének, a liberális gondolatoknak, pontosan nem lehet tudni, de azt igen, hogy leginkább a családon belül és az iskolában kell kutakodnunk a problémák és az ezeket feloldó megoldások után.
Erről az aktuális témáról jelentetett meg könyvet a Harmat kiadó Barbara Coloroso: Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak címmel.

A szerző legfőbb célja megoldással szolgálni a tanár és a szülő számára, hogy véget érhessen a diákokat érintő erőszak és a bántalmazás ördögi körforgása.
A könyv három szereplő szemszögéből (zaklató, áldozat, szemlélő) vizsgálja a történéseket. Megtudhatjuk, pontosan milyen módszerei, eszközei vannak a zaklatóknak. Coloroso elmagyarázza, hogy különbséget kell tennünk a valódi zaklatás és az „adok–kapok" alapon zajló erőszakoskodás között, mivel utóbbi nem tartozik a zaklatás fogalmi körébe. A zaklatók mindig alaposan felkészülnek, kitervelik, mit fognak csinálni, sőt, olyan is sokszor előfordul, hogy szerepüket már otthon jól begyakorolják. Sok ötletet pedig filmekből, számítógépes játékokból merítenek, aminek a szerzőnő külön fejezetet szentel könyvében.

A zaklatók mély sebeket képesek ejteni, ám tetteikre később nem fognak emlékezni vagy egyáltalán nem is tudják felmérni azok súlyát. A pedagógus és a szülő pedig ahelyett, hogy beleavatkozna a történésekbe, inkább kimarad belőle, mert attól tart, hogy esetleg rosszabbra fordulhat a helyzet, ami sok esetben akár végzetes lehet. A kérdés tehát az, kell-e egyáltalán közbeavatkozni, és ha igen, mikor? Milyen módszert használjunk? Mivel tudunk segíteni? Meneküljünk az iskolából? Kérdések egymásutánja, amiket egyenként górcső alá vesz a könyv, és részletesen kifejti a kínálkozó megoldások lehetőségét.

Az áldozatok, ahogy a zaklatók is, nagyon sokfélék lehetnek. Teljesen mindegy, hogy nagyobb vagy kisebb termetűek, szépek, esetleg csúnyábbak; csak annyi közös van bennük, hogy mind a zaklatók célpontjává válhatnak. Szülőként a bajokat hamar észre lehet venni, ha egy kicsit is ismerjük gyermekünket. Az erre utaló vészjelek nagyon sokrétűek: a gyerek váratlanul elveszíti az érdeklődését az iskola iránt, nem eszik rendesen, zavartnak, esetleg rémültnek látszik, vagy olyasmit tesz, ami nem jellemző rá, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Coloroso húsz pontban gyűjti össze ezeket a jeleket, és megoldási javaslatokat kínál hozzájuk.
Az elkövetőkön és az áldozatokon kívül a szemlélők is helyet kapnak a könyvben. Ők általában aktív vagy passzív részvételükkel támogatják/ellenzik a zaklató tevékenységeit. Ha az aktív szerepet vállalják, akkor ezzel csak fokozzák az áldozat szenvedését, később pedig a mintát megragadva akár maguk is zaklatóvá vallhatnak.

A könyv második fele a család felelősségével és a nevelés fontosságával foglalkozik. Megjelenik a „téglafalcsalád" fogalma, ahol a kontroll, az engedelmességre nevelés, és a szigorú hatalmi hierarchia játssza az elsődleges szerepet. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a téglafalcsalád a külső szemlélők számára összetartó közösségnek tűnhet, viszont ez csak a látszat. A felszín alatt frusztráció, düh, megvetés bújik meg, amelyek a megszégyenítés erejével igyekeznek sakkban tartani a gyermeket. Ezen körülmények pedig ideális terepet nyújtanak a zaklató, az áldozat vagy éppen a szemlélő megszületéséhez.

Ennek a családtípusnak az ellenpólusa a „medúzacsalád", amiből viszont teljes mértékben hiányzik a következetesség és a struktúra. A gyerekeket majomszeretettel veszik körül, büntetéssel, jutalommal manipulálják, ami újfent kiváló táptalaja az arrogancia, a félelem, és a gyűlölködés kialakulásának.
Végül a harmadik modellt, a „gerincescsaládot" mutatja be a szerző, ami nem erőszakos, nem hierarchikus, hanem a tisztelet és a példamutatás elvén működik. A szerző ezt a modellt tartja ideálisnak, és részletekbe menően kidolgozza, hogy szülőként milyen teendőink vannak, amennyiben felismerjük, hogy gyermekünk az erőszak vagy a zaklatás jeleit mutatja. Továbbá tisztázza, hogy nem egyszerű „gerinces" szülővé válni, hiszen azonnali megoldások, válaszok nem léteznek, viszont fejlődni folyamatosan lehet. A könyv megtanít minket, hogyan is válhatunk ki a téglafal- vagy a medúzamodellből, és válhatunk igazán jó szülővé. Nemcsak arra szolgál útmutatóul, hogyan kezeljük a zaklató vagy áldozat szerepébe került gyermekünket, hanem mintát mutat a jól működő családmodellre is.

Érdemes tehát megismerkednünk a könyvvel, hiszen akár szülőként, akár pedagógusként segítségünkre lehet, hogy felismerjünk a problémákat, amiket talán első ránézésre észre sem vennénk. Segítséget kapunk, hogy felismerjük, él-e a közelünkben (az iskolában vagy az otthonunkban) zaklató, áldozat vagy éppen szemlélő. Ne engedjük, hogy gyermekünk életét megkeserítsék a zaklatások, figyeljünk oda, tegyünk érte, de ehhez előbb ismerjük meg a problémákat, a jeleket és teendőket, amihez Barbara Coloroso könyvéből segítséget kaphatunk.