Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Nem tudom, hogy csak az apró, vidéki gyülekezeteknek sajátja-e az a jelenség, hogy a vasárnapi istentisztelet végeztével az asszonytestvérek közül sokan rohannak azonnal  haza, mert hiába vasárnap, hiába templom, déli tizenkettőkor a húslevesnek az asztalon kell gőzölnie. És a szegény asszony fut, szalad, hátrahagy Bibliát, zsoltárt, imádságot, hogy teljesítse ura és parancsolója akaratát.

Mert a magyar hagyomány és szokásrend szerint a vasárnapi ebéd időpontja szent és sérthetetlen, a minimum háromfogásos menü, ha nincs is kőtáblába vésve, akkor is úgy hagyományozódik nemzedékről nemzedékre, mint a Törvény tanítása a zsidóknál egykoron. Húsleves, rántott hús, krumpli, uborkasaláta, sütemény, vagy ennek néhány variációja, ahogyan a családi tradíció megengedi. S ha „feleségbarát" is az istentisztelet kezdő időpontja, s mondjuk beharangoznak kilencre, akkor is kész Canossa-járás szegény asszonynak a vasárnap délelőtt. Mert a rántott hús és a krumpli csak frissen jó, így nem csoda, ha szegény asszony már a záró ének alatt keresi a slusszkulcsot, csörgeti a perselybe szánt aprót, s alig is hangzott el az áldás, már a templom kilincsén a keze, hogy idejében hazaérjen húst klopfolni, krumplit pucolni.

Egyszerre kell ilyenkor csinálni mindent, répát szeletelni, petrezselymet tisztítani, uborkát gyalulni, habot verni a süteményhez, és persze sütni a rántott húst halomszámban, mert az nem lehet, hogy vasárnap éhen maradjon bárki is. Elkélne a segítség ilyenkor, de melyik anyának van szíve vasárnap délben konyhai segédmunkára fogni gyermekét, amikor a szegény kölyök egész héten a suliban rostokolt, meg rohangált egyik különóráról a másikra. Egyedül csinál hát a szegény asszony mindent, így mire déli harangszó megszólal, ott gőzöl minden a fehérrel terített ünnepi asztalon: húsleves, krumpli, rántott hús, és persze az elmaradhatatlan uborkasaláta, meg franciakrémes. De nem csoda az sem, hogy déli harangszóra a szegény asszony egy szót nem tudna felidézni a prédikációból, mert a húsleves gőze kivitt minden igét a fejéből.

Szegény asszonyból feleség

Ilyen szegény asszony voltam éveken keresztül magam is. Templom után ugyanúgy rohantam én is haza, hogy a vasárnapi ebédnél minden rendben menjen. Ráadásul nem is a férjem, vagy a családom követelte tőlem, hogy minden idejében kész legyen, hanem én, magamtól. Valahogy úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó feleség, ha a vasárnapi ebéd nem olyan, mint ami a nagykönyvben meg van írva. Kényesen ügyeltem arra, hogy minden tökéletes legyen. És persze nem lett, mert valahogy vasárnap mindig megégett a krumpli, összeesett a tojáshab, s nem sikerültek azok a dolgok sem, amiket eddig százszor és ezerszer tökéletesen elkészítettem. Ettől persze kiborultam, hogy nem lehetek ilyen béna és idétlen, hogy még egy normális vasárnapi ebédet sem tudok összehozni. A vasárnapi ünnepi ebédnek rendszeresen magamba zuhanás vagy vita lett a vége, mert azt hittem, hogy a férjem csak vigasztalni akart, amikor azt mondta, hogy nem a sült krumpli a fontos.

Pedig nem. Tényleg nem. Mert egy napon megállt a konyhában, és kijelentette, hogy vége a vasárnapi őrületnek. A vasárnap az Úr napja. A nyugalomé, az áhítaté, az elcsendesülésé. Azé, hogy együtt legyünk Istennel, a gyerekeinkkel, mindazokkal, akiket szeretünk.- Úgyhogy innentől nem főzöl vasárnaponként.
- De... akkor... - dadogtam - mit fogunk enni?
- Semmit - volt a válasz - Ha kell, száraz kenyeret.
Ismertem a férjemet, s tudtam, ha ő kimond valamit, akkor nincs apelláta, úgyhogy gyorsan elkezdtem pörgetni az agyam azon, mi is lehet megoldás. S csodák csodája, szinte azonnal rájöttem, hogy a fagyasztó és a mikrohullámú sütők idején nem olyan nagy kunszt friss ételt varázsolni az asztalra még vasárnap sem.

Tanuljunk a zsidóktól

Így már hosszú évek óta a vasárnapi menüből, amit csak lehet, elkészítek szombaton, vagy akár még hamarabb, amikor időm adódik a héten. Praktikus például a rántott húst „üzemi konyhai méretekben" panírozni és sütni, s „vasárnapi adagonként" lefagyasztani. Hasonló a helyzet a zöldség- és rizsköretek jó részével, illetve sok olyan étel van, amely másnap is ugyanolyan élvezetes, vagy még finomabb is, mint a készítés napján.  A „maratoni főzéseket" a gyerekeink is nagyon élvezték és élvezik, hiszen ilyenkor ők is kivehetik részüket a munkából, és önállóan alkothatnak. De az talán még nagyobb örömöt jelent nekik, hogy így a vasárnap teljesen a miénk. Nincs más dolgunk, mint együtt lenni, egymásra figyelni, s megszentelni a vasárnapot, a nyugalom napját, ahogy az Úr elrendelte. S így lettem én is szegény asszonyból feleség, akit már nem tart fogva a konyha, a saját elvárásai, hanem társa tud lenni a férjének a pihenésben, a kikapcsolódásban is.

A vasárnap megszentelésének családi törvénye radikális változást hozott az életünkben. Végre valóban volt időnk kilépni a taposómalomból, s megnyugodni egy kicsit a hétköznapi problémáktól. Mert a vasárnapi munkával (akár az ebédfőzéssel is) magunkra engedjük a hétköznapok árnyait, s elvesszük magunktól az esélyt, hogy felemeljük a fejünket a robotból. Ha a nyugalom napján az iga helyet az igét választjuk, ha képesek vagyunk csak egy napra is elengedni a saját akaratunkat, új fényben látunk meg sok mindent. S ez erőt ad újra a hétköznapokhoz.