A protestáns egyházaknál ünnep október 31. a reformáció emlékünnepe. Istentiszteleten adunk hálát ezen a napon az egyház 16. századi megújulásáért, és kérjük Istent, igéje és Szentlelke által újítsa meg ma is egyházát, ébressze, elevenítse meg gyülekezeteinket.

Az egyházért felelősséget érző embereke, lelkipásztorok, presbiterek, gyülekezeti tagok tudják, hogy a reformáció nem egyszeri esemény volt, amire évenként emlékezünk, hanem ezért azóta is minden nemzedéknek könyörögnie kell. Vannak is mindig gyülekezetek, amelyek keresik a megújulás lehetőségeit és eszközeit. A mi nemzedékünk sok olyan külső változásnak a tanúja lehet, melynek célja a megszokott vagy megunt gyülekezeti-istentiszteleti élet megelevenedését van hivatva elősegíteni. A korábbi nemzedékek által megszokott és gyakorolt istentiszteleti rendhez képest olyan változásokat figyelhetünk meg pl.: hogy nemcsak a lelkipásztor vezeti és végzi az istentiszteletet egy személyben, hanem mások is közreműködnek igeolvasással, imádsággal, a hirdetések elmondásával, nem csak orgona kíséri a közös éneklést, hanem gitár vagy fúvós hangszer is. A megszokott énekek mellett rendszeresen új éneket is tanul a gyülekezet. A nagy templomokból gyakrabban vonul át a gyülekezet egy kisebb terembe, az igehirdető nem magas szószékről prédikál, hanem közvetlenebb módon, az úrasztala mellett állva. Külön tudománya és technikája van ma már a gyülekezet szervezésének és egybegyűjtésének, - és ennek legkevésbé hatásos eszköze a megszokott harangszó.
Tapasztalatok mutatják, hogy ilyen újítások bevezetése által jobban lehet a gyülekezeti munkába betagolni az embereket, több embert lehet elérni és megmozgatni. Törekedni is kell arra, hogy a gyülekezeti munka ne csak belterjes módon folyjék, ne csak a templom falain belül, vagy a parókia kerítésén belül szolgáljon Isten népe, hanem lépjen túl azon, érjen el másokat is. Vagyis: a gyülekezet legyen tudatában missziójának. Annak, hogy Isten azért szólítja meg az igére figyelőket, hogy azok másokhoz is eljuttassák hívását. Azért adja áldását az övéinek, hogy abból másoknak is jusson. Ezért van szükség megújulásra újra meg újra, hogy alkalmasak legyünk erre a kiválasztásra és küldetésre.
Az egyház 16. századi reformációjára való emlékezés azonban felhívja figyelmünket arra, hogy az egyháznak és gyülekezeteinek nemcsak külső újításokra, hanem belső megújulásra van szüksége. Nem innovációra, hanem reformációra. Az innováció, az újítás és újdonság keresése külső, felszínes változást jelent. Ez ideig óráig tartó megújulást adhat, de nem ad mélyreható és tartós megújulást. A reformáció szónak első jelentése nem is a megújulás, hanem a visszaalakítás. Egyik konfirmációi káténk így fogalmazza ezt: "Az egyház az idők folyamán letért a Szentírásban kijelölt útról, emberi tévelygések miatt megromlott, ezért szükségessé vált a megújítása. Mi a reformáció lényege? A reformáció lényege az, hogy egyedül a Szentírást fogadjuk el hitünk és életünk zsinórmértékéül.-
A reformáció örököseinek valljuk magunkat. Méltán emlékezhetünk arra, hogy a 16. századi reformáció Európát a kulturális és civilizációs fejlődés útjára indította el. Büszkélkedhetünk azzal, hogy magyar történelmünkben a 16. századi reformáció országmentő munkát végzett. Magyar nyelvünk és kultúránk megtartója lett. (Még utána is!). Illyés Gyula ezt így verselte meg: "Hiszed, hogy volna olyan - amilyen magyarság, ha nincs Kálvin ? - Nem hiszem!-
De meg kell látnunk azt is, hogy éppen azok a lelki ajándékok halványodtak el református népünk körében, amelyek megújulást adtak a reformáció századában és még utána is. Ma is csak úgy újulhatnak meg gyülekezeteink, he ezeket felismerjük, ezekhez visszafordulunk, és engedjük, hogy alakítsák gondolkodásunkat, istentiszteletünket, életünket.
Melyek tehát azok a reformációi ajándékok, amelyek társadalmi méretekben is megújulást adtak annak idején, és adhatnak ma is egyéni és gyülekezeti életünkben?

1. A bibliaolvasás, az Isten igéjével való rendszeres élés...

Isten igéjének újra felfedezése és iránymutatásának elfogadása eredményezte az egyház megújulását. Luthert éppúgy, mint előreformátor társait és a reformáció többi vezetőjét Isten igéjének olvasása és megértése juttatta hitre és Isten igazi megértésére Jézus által. A reformátorok első és legfontosabb feladatuknak tekintették, hogy a Szentírást lefordítsák népük nyelvére, hogy minél többen olvashassák azt. És olvasták! A családi Biblia megbecsült kincse volt kunyhónak és palotának, és rendszeresen olvasták azt a családi otthonokban. A ma felépült lakásokban, új házakban nemcsak a mestergerendáknak nincs helyük és szerepük, hanem a Bibliáknak sem! Pedig enélkül nincs hitre nevelés sem erkölcsi alapvetés! Ezért: vissza a Bibliához, vissza a bibliaolvasáshoz, hogy értékvesztett világunkban el ne sodortassunk...
2. Az istentiszteleten való rendszeres részvétel...

A Szentlélek által életre hívott első, jeruzsálemi keresztyén gyülekezetről olvassuk, hogy napról-napra állhatatosan együtt ott voltak a templomban, részt vettek az apostoli tanításban, és dicsérték Istent (Ap.csel 2,42-47). Ott van eleven, áldást adó és áldást kisugárzó gyülekezeti élet, ahol a gyülekezet tagjai részt vesznek az istentiszteleteken. Mindennapi munkánkhoz szükséges a rendszeres táplálkozás. Ugyanígy a hitben járáshoz is szükséges a lelki táplálkozás, ennek módja a rendszeres igehallgatás a templomban, a gyülekezeti közösségben való részvétel. A reformáció századában, a genfi Szent Péter katedrálisban, ahol Kálvin prédikált, hétköznap reggelenként több százan hallgatták az igét. Megfigyelhetjük, hogy legtöbb templomunkat az idők folyamán bővítették (a sajókazincit 1792-ben) mert nőtt a község, és "kinőtték- a régi templomot, és senki sem akart kimaradni az istentiszteletből. A legtöbb gyülekezetben már csak az idősek emlékeznek a hajdani reggeli istentiszteletekre. De vasárnap mindenütt van istentisztelet. Élni lehet azzal! Ma már egyre inkább vagy jár valaki rendszeresen istentiszteletre vagy egyáltalán nem jár. Gyülekezeteink jövője függ attól, hogy konfirmált ifjúságunk templomjárókká válnak-e? Imádkozzunk azért, hogy járjanak!

3. Imádkozó keresztyén élet...

Az imádkozás is hozzátartozott az első keresztyén gyülekezet életéhez. Az imádkozásban is kitartóan részt vettek, - olvashatjuk az előbb idézett helyen. Az imádság, az imádkozás is mindig velejárója az eleven, növekvő hitéletnek. Az egyéni imádság is, a közös imáság is. Értékhordozó, egyéniségformáló áldása van annak, ha a gyermekek látják és hallják, imádkozni szüleiket: Ők is fejet hajtanak Valaki előtt, aki nagyobb, mint ők, akinek áldását és segítségét kérik. - Életem nagy ajándéka, hogy ilyen családban nőhettem fel. - Az együtt étkezéseknél nemcsak az asztali áldást mondtuk el, hanem hallottam szüleimet saját szavaikkal imádkozni. Az is csak emlékké vált sokaknál, hogy a Biblia mellett az imakönyv is ott volt a nagyszülők asztalán. Ma a legtöbb családnál már nincs is közös imádság, még ha a nagymamák tanítgatják is unokáikat különféle imádságokra. Sok gyülekezetben sem gyakorolják már a közös imádkozást. Hogy megújuljon hitéletünk, kérjük Jézust, "Uram, taníts minket imádkozni!- (Lk 11,1).

4. Az egymással való közösség megélése...

Az egyházközséget olykor tévesen a hivatalok, nem ismerve a helyes szóhasználatot, egyházközösségnek nevezik a kívülvalók. Ez a tévedés azonban valami lényegi dologra mutat: Az egyházban, a gyülekezetben lényeges a közösség megélése. Így is fogalmazhatjuk ezt az evangéliumi tanítás alapján: az egymás iránti szeretet gyakorlása, az egymás iránti felelősség megélése. Különösen a svájci reformátorok Zwingli, Kálvin - tartották fontosnak ezt, de magyar reformátoraink is ezt hangsúlyozták. Egyéni és közösségi életünkre is. Ezért hozott a 16. századi reformáció megújulást társadalmi méretekben is: a nemzeti értékek meglátására, az egész nép iránt érzett felelősségre, lelki, szellemi , anyagi értékek keresésére, felmutatására.
Ma olyan korban élünk, amelyben közösségi életünk alappilléreinek megingását érezzük. Sőt, néha azok tudatos rombolását látjuk. Amikor a családi élet, a lakó- és munkaközösségek, a haza szeretetének értékei mennek veszendőbe, tudatosan ápolnunk kell európai és magyarországi reformációs örökségünket. Mi ne legyünk színét és ízét vesztett nép sem az egyházak közösségében, sem az európai népek között!
Amit Pál apostol a Thesszalonikában élő gyülekezetnek írt, az legyen számunkra is buzdítás, akik emlékezünk a reformáció áldásaira: "Ezért tehát testvéreim, állajtok szilárdan, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok- (1Thessz 2,15). Ma sincs más út a megújulásra, mint amit Isten igéjéből ismerhetünk meg.

Dr. Benke György
nyug. deszkatemplomi lelkipásztor