Szinte belegondolni is elképesztő, hogy milyen sokat változott világunk az elmúlt 20-30 évben. Sokan elmondják, hogy rá sem lehet ismerni a falura, városra, házakra, emberekre. A levelet már nem postán adjuk fel, hanem pillanatok alatt juttatjuk el e-mailen a világ másik részébe.

Szüleink, nagyszüleink még azt láthatták, hogy az öregeknek, betegeknek helye van a családban, és a megszokott környezetükben halhatnak meg. Az elhunytakat otthonaikban ravatalozták fel és virrasztottak mellettük a családtagok, rokonok, barátok, szomszédok. Mára szinte minden teljesen megváltozott. Egyre több idős ember kerül öregek otthonában, szociális otthonba és egyre kevesebben halnak meg saját otthonukban, ágyukban. Kiiktattuk otthonainkból a szenvedést, a halált.
Korunk második haláloka a daganat és ebben megyénk különösen is kiemelt helyet foglal el a ranglistán. Szinte nincs is olyan család, amelyikben ne lett volna daganatos beteg. Ma, ha meghallja beteg vagy családtag a szót "rák-, azonnal a legrosszabbra gondol. Különösen is elszomorító, hogy egyre több fiatal szervezetében fedezik fel a gyilkos kort. A félelem, az elmúlás gondolata azonnal megjelenik és különböző lelki folyamatok indulnak el. Ebben az időszakban beteg és családja egyaránt nagy lelki megrázkódtatáson megy keresztül.
A 60-as évek Angliájában egy ápolónő figyelte meg, hogy azok a daganatos betegek, akiken már nem lehet segíteni, milyen mostoha körülmények között halnak meg. Ez a hölgy, akit Cicely Saundersnek hívtak, elvégezte az orvosi egyetemet és egész további életét a menthetetlen daganatos betegeknek szánta. 1967-ben Londonban megnyitotta a St. Christopher’s Hospice-t, amelyet egyre több követtet nem csak Angliában, hanem szerte a világban. Az orvosi és nővéri ellátás mellett a lelkipásztori munkát tartotta a legfontosabbnak, hiszen nem csupán testi fájdalmai vannak a betegnek, hanem lelki is. A lelkészi jelenlétet a hospice-ban elkerülhetetlenül fontosnak tartotta, méghozzá abban a formában, hogy naponta legyen jelen.
Hazánkban a rendszerváltást követen indult el a hospice mozgalom Polcz Alainnek köszönhetően. Először a fővárosban, majd 1994-ben szinte egyszerre Szombathelyen és Miskolcon. Először Miskolcon egy házigondozói szolgálat indult el alapítványi keretek között. Az alapítvány egyre szélesedő munkája szükségessé tette egy intézményes háttér létrejöttét. A Semmelweis Kórház egykori igazgatója, aki egyben egyházmegyénk, egyházkerületünk választott tisztségviselője is volt, kész volt abban segíteni, hogy a kórházban létrejöjjön az ország első hospice otthona. 1995 őszén nyitotta meg kapuit az Erzsébet Hospice Otthon 12 ággyal. A nagy igény, illetve a betegek száma szükségessé tette, hogy az otthon 20 ágyra bővüljön. Ma a házigondozás Miskolcon és 15 km-es körzetben gondozza otthon a betegeket, míg a házba a megye különböző településeiről érkeznek a betegek.
Az életünk folyamán megtanultuk, hogy a gyermekeinket be kell vezetni az életbe, és fel kell készíteni nagyon sok dologra. Közben azonban elfelejtettük, hogy szeretteinket pedig ki kell kísérni az életből. Ma, amikor a médiában minden a fiatalságról és az életről szól, nehéz elfogadni a földi életünk végességét. Missziói feladatunk keresztyén embereknek, hogy az élet Uráról bizonyságot tegyünk minden haldokló embertársunknak úgy, hogy mellette vagyunk és fogjuk kezét. Nekünk kell visszahoznunk a halál méltóságát azzal, hogy nem csak a jelent látjuk, hanem az eljövendőt is, amit Isten készített minden benne hívőnek. Jézus ma is minden ember számára "út, igazság és élet-, csak még talán nem mondtuk el mindenkinek. Van feladatunk, tehát tegyük azt, ami ránkbízatott.

Gecse Attila