Nemcsak az orvosok, a tanárok, hanem a református lelkészek is részt vesznek továbbképzésen, hogy a régen megszerzett tudásukat felfrissítsék, megújítsák.

Ilyen hasznos, gyülekezeti munkát segítő alkalom volt november 5-én a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol Jürgen Ziemer, a lipcsei egyetem hittudományi karának gyakorlati teológiai professzora tartott előadást magyar lelkipásztoroknak.
Elmondta, hogy Bucer, a reformátor a XVI. században úgy értelmezte a lelkigondozást, hogy az a "választottak megjobbítása-. Kálvin úgy látta, hogy a lelkigondozás célja, hogy ellenőrizzük, a gyülekezet tagjai átültették-e az életükbe az istentiszteleten hallott igét?
Azóta eltelt négy évszázad és az emberek eltávolodtak az egyháztól. Az egyháztagok többsége nem jár istentiszteletre, csak "szolgáltatást-: keresztelést, esküvőt, temetést kér. Ezért fel kell tennünk a kérdést: Véget ér-e az egyház feladata az egyház határainál? A válasz egyértelmű: Nem!
Azt a nagy többséget is el kell érnünk, akik aktívan nem vesznek részt az istentiszteleten. Akik nincsenek ott a templom falai között. A lelkigondozás pedig az, amivel a világban élő ember elérhető. A lelkigondozásnak hídnak kell lennie a világban élő emberek felé. Ehhez a hétköznapi nyelvet kell használnunk. A mélyebb lelkigondozás nyelve még egyszerűbb kell, hogy legyen. Minél mélyebb, annál egyszerűbb a nyelv!
Szükséges az egyháztagok lelkigondozása és a társadalom lelkigondozása is.
A professzor felhívta a figyelmünket arra is, hogy munkánkban figyelembe kell vennünk azt is, hogy Európa öregszik. Ennek egyik oka az, hogy egyre kevesebb gyermek születik. Németországi példát hozott, de azt hiszem Magyarországon sem jobb a helyzet:
1940-ben 1000 asszonyból csak 10 nem szült,
2004-ben 1000 asszonyból már 300 nem szült!
A másik , gyermekek számát csökkentő tényező, hogy ma a fiatalkor kitolódott 35 éves korig. Sok fiatal otthon marad, a szülei tartják el, nem egy, hanem 2-3 diplomát is megszerez, a karrierjét is építi, lakást is szerez, és csak akkor gondol házasságra, szülésre, amikor már 30-35 éves!
Az emberi életkor is meghosszabbodott, 70 év feletti. Az emberek 60-65 éves korban nyugdíjba mennek, már nincs munkájuk, de még van energiájuk. Ez új kérdéseket vet fel: Mi az értelme az életünknek, igazságos-e az élet hozzánk?
1945 előtt a fiatalok már 20-as éveikben párt választottak, mára a párválasztás időszaka 10-15 év. Ez sok gondot okoz a családban, a gyülekezetben, a társadalomban.
Sok feszültséget hozott magával az is, hogy 1990 után megnyíltak a határok. Az emberek félnek az új hatásoktól, félnek az idegenektől. 15 év kevés a felkészülésre. Úgy tűnik, hogy az "én házam az én váram- szemléletet fel kell adni. Az újjal találkozni, - nem veszteség, hanem nyereség. A legnagyobb probléma az, hogy világunk sokféle lett, és ezért kellene egy közös alap. De sajnos, az Európai Unió Alkotmánya sem találta meg ezt a közös alapot. Még a közös gazdasági alap sem jött létre. Ugyanakkor a keresztyén hitpozíciónk általános elismertségének korszaka lejárt. Ma, kb. az ezer évvel ezelőtti történelmi helyzetben élünk: a régi még él, de az új még nem alakult ki. Ebben a helyzetben a keresztyén hit megújulása, megerősítése segíthet.
Komoly gondot jelent az is, hogy a közélet és a magánéletünk is ki van szolgáltatva a médiának (rádió, televízió, újságok, internet). Ma egy ember naponta átlagosan 4 órát tölt a tv előtt. De a tv világa csak látszólagos világ! A valóságot nem érzékeli. Egy új embertípus alakult ki, a "hisztrió-. A szó a hisztéria szóból ered. Ez olyan ember, aki kórosan fokozott érzékenységben szenved, fegyelmezetlen, ideges. Felületes jellem, gyorsan fellángol, lelkesedik, önközpontú. A tévé neveli ilyenné. Szereti a színes, provokáló, új dolgokat. Agresszív. Hideg szíve van. Nem tud együtt érezni a másik emberrel. Könnyen manipulálható.
Ebben a helyzetben kell lelkigondozni az embereket. A puszta tanítás még nem lelkigondozás! Egy V. századi egyházatya így fogalmazott: "A felebarátot tanítani olyan, mintha megvádolnánk.-
Ma diakóniai lelkigondozásra van szükség. Dietrich Bonhoeffer indította el ezt a gondolatot és Henning Luther folytatta. Lényege: szolidárisan odafordulni a másik emberhez. Nem csak igével, keresztyén szeretettel melléállni a bajba jutott embernek, hanem ha kell pénzzel, élelemmel, ruhával is segíteni. Klaus Winkler és Michael Klessmann látása szerint ez már szinte prófétai szerep.
Fontos, hogy úgy segítsünk, hogy a másik ember később önmagán tudjon segíteni. A lelkigondozás nem lehet hatalomgyakorlás. Jézus a vakot megkérdezi: Mit akarsz, hogy veled cselekedjem? A gyógyulási folyamatba aktívan bevonja a vak embert.
Szükséges ma, hogy újra felfedezzük életünk vallásos dimenzióját. Fel kell ébresztenünk az emberekben az életért való hálaadást. (Ne csak a rosszat, a lehúzó dolgokat vegyék észre.) Faulbert Steffensky mondja, hogy a mai embernek szüksége van a "lassúság erényére-. A mai felpörgetett tempójú életben néha meg kell állni. Fel kell tennünk a kérdést önmagunknak: Ki vagyok? Miért élek? Mi adja az életem gerincét? Teret, időt kell adnunk önmagunknak, hogy ezeket át tudjuk gondolni az ige fényében.
Ha önmagunkhoz közel kerülünk, - Istenhez is közelebb kerülünk.
A lelkigondozás az egyház életmegnyilvánulása. A jövő egyháza vagy a lelkigondozás egyháza lesz, vagy nem lesz már egyház!
A lelkigondozás jövője, hogy mi megyünk oda az emberekhez. A legegyszerűbb módon. Pl.: egy születésnapi látogatással, az új gyülekezeti tag felkeresésével.
Fontos a lelkigondozáshoz a felkészülés is. A mai, modern társadalomban már mindenki profi, - azaz jól felkészült a végzendő feladatra. Itt a gyülekezet sem maradhat le. A professzor elmondta, hogy az önkéntes gyülekezeti segítők egyenesen kikövetelték, hogy tartsanak részükre tanfolyamot, mielőtt a gyülekezetbe kimennek. Alapvető bibliai, lélektani, teológiai képzés után indultak az önkéntesek gyülekezeti munkába.
Az eddigi felfogás az volt, hogy a templomhoz kötődő embereket kell gondozni. Ezen túl kell lépnünk, - az egyháztól távol élő, de magukat reformátusoknak tartó embereket is meg kell keresnünk. Fontos, hogy komolyan vegyük az embereket. Ezt várják tőlünk.
Összefoglalásul elmondta, hogy a lelkigondozás ma
- Az odafigyelés kultúrája... (az emberek kérdéseire, problémáira odafigyelni)
- Az irgalmasság kultúrája...(hogyan tekint az emberre az Isten? Irgalmasan)
- A megbecsülés kultúrája...(nem egy szám az ember, hanem érték, méltósága van!)
- A valóság kultúrája...(elképzeléseinkből ki kell lépni, a valósághoz kell fordulnunk!)

Hiszem, hogy az előadáson elhangzott gondolatokat fel tudjuk majd használni gyülekezetünk lelki építésében, nemcsak mi lelkipásztorok, hanem munkatársaink a presbiterek, és gyülekezetünk segítőkész tagjai is.

Tóth Sándor
lelkipásztor