belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Bölcsföldi András

A megköszönés kultúrája

Nagyon szépen köszönöm! Köszönöm! Kösz! Köszi! Köszike!

Az ilyen cikkeket úgy szokták kezdeni, hogy a köszönetmondás egyidős az emberiséggel. Persze fogalmam sincs, még csak halvány sejtésem sincs ki volt az első – és azt végképp nem tudom, hogy milyen nyelven –, aki társára, barátjára egy másik emberre nézett és azt mondta: köszönöm. Mai társadalmunkban már csak a hagyományozott szokásból, a sajátos kultúránkból, a nevelés első apró lépéseiből tudjuk, hogy valamikor gyermekkorunk hajnalán „szoktattak rá" bennünket, hogy ha kapunk valamit, azt meg kell köszönni.

Hitbeli fogalmaink között is első helyen szerepel a köszönés, a hálaadás, hogy Istennek sok mindent köszönhetünk, de ha éppen semmi nem jut eszünkbe, akkor legalább a létünket, az életet, s a velejáró többnyire természetes dolgainkat: az egészséget, ételt-italt, az éjszaka nyugalmát, a munkát, a családot, a barátokat, testvéreket említhetjük. Emellett kialakult a köszönetmondás számtalan formája, a kötött gyermekkori imádságoktól kezdve: „Én Istenem, felébredtem, te őrködtél énfelettem. Köszönöm, hogy megtartottál, hogy felettem virrasztottál." a zsoltárok csodálatos ódáin keresztül a ma népszerű dicsőítő alkalmak egészen mély és terebélyes köszönetmondásáig. És rögtön itt vagyunk az egyháznál, a szokásainknál, a jelennél. Sablonos megköszönésekkel vagyunk tele, mint az étkezések előtti imádságok hivatalos, elgépiesedett formája, melynek a tipikus jele az, hogy akkor is azt mondjuk: „Jövel, Jézus, légy vendégünk..." ha történetesen egyedül étkezünk.
Istennel való kapcsolatunkban, imádságainkban is meghatározó, hogy milyen módon és mennyit köszönünk meg neki. Azt mutatja meg, hogy milyen mértékben hagyatkozunk őrá és mennyire számítunk rá, mennyire érezzük, hogy az életünk dolgai az ő kezéből jönnek. Mennyire fejezzük ki életünkkel, hogy neki vagyunk hálásak. Ha vele meg tudjuk élni a közösséget, akkor miért olyan nehéz és nehézkes az emberekkel folytatott viszonyunk?

Milyen a megköszönés kultúrája ma? Hogyan köszönnek meg ma dolgokat az emberek? Vagy hogyan nem? Saját tapasztalatból indulok ki.

A megköszönés elvárása
Van, ami annyira természetes, hogy nem jut eszünkbe megköszönni. Hozzászoktunk, napi tevékenység, mint az anyukánk által kikészített reggeli. Velem előfordult néhány alkalommal, hogy nem köszöntek meg valamit. Nem is személyemnek, hanem az általam képviselt ügynek. Előzetesen hosszan beszélünk egy munkáról, szolgálatról, ami hosszabb egyeztetést igényel, még azt is mondhatom, hogy a szerepem meglehetősen halvány benne, egyébként is a munkakörömhöz is tartozik: mégis feltűnt, hogy nem köszönik meg. Ha már lezárult, ha túl vagyunk rajta, akkor már elfelejtődik. Amúgy én nem vagyok olyan elvárós fajta, hogy ha valamit teszek, azt rögtön értékeljék. Sőt inkább szeretek a háttérben maradni, s időnként kifejezetten az szerez nagyobb belső örömet, ha az illető nem tudja, hogy én tettem vele jót. Vagy ha tudja is, nincs a reflektorok fókuszában. Egy idő óta zavarni kezdett, hogy miért marad el a megköszönés. Ezen kezdtem el gondolkozni: vajon miért?
Az egyházban különös rossz gyakorlat van e téren. A meg nem köszönés kultúrája. Az első, amire hivatkozni szoktak, az a szolgálat. Ha Istennek szolgálunk, miért köszönjük meg embereknek. Református szokás, hogy ha egy lelkész prédikációját megdicsérik, akkor azt válaszolja: Istené a dicsőség. SDG! Ha valaki így is gondolja, akkor rendjén is van. De miért alakul ki egyfajta félelem a megköszönéstől? Talán abból fakad, mintha Istent fosztanánk meg a dicsőségtől, ha embereknek is megköszönjük. Persze mi nem tudjuk kisebbíteni Isten dicsőségét, maximum eltakarni, halványítani vagyunk képesek, vagy ha jobban belegondolunk, még azt sem. Mi ez a hamis szemérmesség, valóságos félelem a megköszönéstől?

Miért és hogyan alakul ki az elvárás bennem?
Miért van elvárás, ha egyébként nincs?
Mi táplálja az elvárást?

Érzékenységek
Azért menjünk kicsit mélyebbre is. Észrevettem két dolgot magamon. Az egyik, hogy akármennyire fontosnak tartom is a köszönést, gyakran magam sem köszönök meg dolgokat. Még olyankor sem, amikor előre elhatározom, sőt tudatosítom magamban. Így előfordul az, hogy amit legfontosabbnak tartok, magam sem tudom betartani. Ez egy lelkésznél még hatványozottabban jelentkezik, mert ugye van a példázat a borról és a vízről: vizet iszik és bort prédikál, vagy fordítva. Milyen jogon követelek meg valamit (akár csak magamban), amit én sem tudok teljesíteni? A másik, hogy érzékenyebb lettem e téren. Nincs semmi következménye annak, ha valaki nem köszön meg valamit, nem ezen múlik a barátság, de észreveszem. Miért? Ez csak azért is furcsa, mert mint említettem: nem vagyok éppen megjegyzős fajta. Olyan eset is számos van, amikor nem közvetlenül nekem kellene valamit megköszönni, hanem az általam képviselt dolognak van nagyobb súlya. És még olyan is előfordul – ez már az abszurd kategória –, hogy valamiért elmarasztalnak, holott én úgy érzem, hogy éppen meg kellene köszönni.
Pedig a köszönésnek eszméletlen motiváló ereje van. Ugyanúgy, mint vele ellentétesen, ha valakinek nem valós teljesítményért hajbókolnak, tudja, hogy nincs mögötte semmi tartalom, akkor az inkább szégyent vált ki, mint örömet. Ady ismert versének címe: „Köszönöm, köszönöm, köszönöm". Még el sem olvastuk a verset, tudjuk, miről szól. Milyen mély lehet a köszönet. Mély a hála. Az egyik legegyszerűbb nagyheti énekünk szövegében ezt olvassuk: „Jóságod mély és mély a hála, Amellyel hozzád fordulunk; Bűnünkért mentél kínhalálba, Egyetlen megváltó Urunk." (RÉ: 343/4) Milyen egyszerű és milyen szép.

Mi motivál a köszönésben?
Honnan fakad az érzékenységünk?
Mély érzés?

A végső kérdés: miért zavar ez engem?
Talán azért, mert sok más fogalomhoz hasonlóan ez a kérdés sincs helyén az egyházban. Kevés a nyílt, szembenézős, egyszerű köszönöm. S van helyette néhány látványos köszönés, médiaképes teljesítményekért. Vannak szakágakra alapított díjak, ünnepségek, kézfogások, nyilvános elismerések. Nem az a baj, hogy ezek vannak, hanem az, ami hiányzik.

Amikor egyetlen alkalommal említettem egy egyházi vezetőnek, hogy esetleg meg lehetne köszönni lelkészeknek a munkájukat, sőt esetleg jutalmazni is lehetne, akkor még nem is valami kegyesnek tűnő vagy tényleg kegyes választ kaptam elutasítás gyanánt, hogy a mi munkánk az Úrban van, meg hogy majd tőle kapjuk meg a jutalmat, vállveregetést vagy hasonló, hanem hogy ki állapítja meg, ki mit érdemel, és milyen sértődések lennének belőle, ha valakit kiemelünk a szürke tömegből. Pedig az az ige, hogy méltó a munkás a maga bérére, nemcsak azt jelenti, hogy megkapja-e járandóságát a lelkész vagy bárki a munkája után, hanem magában foglalja a köszönetet. Az egyszerű köszönömöt. És amikor valaki arany- vagy más diplomát kap, akkor már késő. A nyilvános köszönet példát is ad. Rossz példát is adhat és jót is. Ezért sem kellene félni a dicsérettől és végképp nem fukarkodni vele. Milyen sok embert motiválna újabb cselekedetekre.

De még ha nem is a dicséretekről esik szó, hanem csak a köszönetnyilvánítástól, ami a legalapvetőbb kommunikációs forma két ember között. (Egyidős, ugye, az emberiséggel...) S ha egyébként használjuk is vásárlás, útbaigazítás, tanács kapcsán, miért nem használjuk gyakrabban az egyházi kapcsolatrendszerben? Főnök–beosztott viszonyban, kollégák között, testvérek között, eltérő társadalmi réteghez, kultúrához tartozó emberek között, világiakkal kapcsolatban, presbiterekkel, tanárokkal és még sorolhatnánk. Mennyi keserűség, a jól elvégzett munka feletti öröm hiánya, elfojtott bánat lehet a jogos, de meg nem köszönt dolgokért sok egyházi dolgozóban, tisztségviselőben.

A köszönömhöz alázat is kell.
A köszönömben mindig benne van a másik elismerése. A másik felemelése. Ezért nehéz!
Egyszerűség. Pár szó.
Gesztus.
Jel.

Életemben egy refis osztálynak voltam osztályfőnöke, akikkel sok közös élményben volt részünk, s ehhez hozzátartozott, hogy gyakran teáztunk együtt, s mivel az iskola mellett laktunk, akár az otthonunkban is. Amikor elballagtak, egy nagy, vesszőből font teáskannát kaptam ajándékba, tele ötletes kis jelekkel (lógatós teán a diákok fényképei, idegnyugtató tea stb.). Nem is az értéke vagy az egyedisége miatt örültem neki (amiatt is), hanem mert úgy éreztem, hogy valami akkor beérett: megértettek valamit az együtt töltött minőségi idő, a teázás lényegéből, a megnyitott otthonból, hogy nem a drága italok a lényeg, hanem a pohár víz, a kitöltött szörp, a csésze tea. A gesztus. És a beszélgetés. Furcsa úgy fogalmazni, hogy azt kaptam vissza, amit adtam, de így van. S még nem is azt állítom, hogy csak ez lenne a jó... Ami fontos, az minden mögött van, a megértett szándék, a kifejezés, a kreativitás, a szeretet. És marad egy jel. Amit itt hagyunk, ha indulni kell.

Köszönöm!

Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Ady Endre:Köszönöm, köszönöm, köszönöm 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. szeptember 20., péntek,
Friderika napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Az Úr humora és mértéke
Sok és kevés Isten kezében

Gondolkorzó

Szakács Gergely
Hová tűntek a férfiak a gyülekezetekből?
Hiányosságok és lehetőségek a gyülekezeteinkben

Felszín

Jezsoviczki Noémi
Majális
Régi ismerős, régi kísértés

Szoták Orsolya
Mesterségünk címere
Honnan tudom, jó székben ülök-e?

Géczy Ráhel
Szeretetre teremtve
Utcai áldozatok és a tettestársak

Magasság

B. Tóth Klára
A mérleg nyelve
Ki mér és milyen mértékkel?

Mélység

Szakács Gergely
Napos oldal – hiányból erősség
Őszintén sérült

Teljesség

Réz-Nagy Zoltán
Hogyan lesz a mínuszból plusz?
Ha meginganak az alapok

Bella Péter, Adamek Norbert, Némethné Sz. Tóth Ildikó
Pünkösd és az elemek
Őserő

Üzenet

Pete Violetta
„Eljött érted!”
Nem lenyel, hanem megajándékoz?

Tóth Sára
Fiamnak konfirmációjára
Miért legyél keresztény? Miért legyél református?

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Hogyan lesz a kicsiből nagy?
Hobbitból hőssé

Hancsók Barnabás
Szuperhősök a vásznon és az életben
Benned is lapul egy!

Bradák Soma
Talán a gyepet
Nézőpontváltás

Riport

Miklya Luzsányi Mónika
„Cselekedetből vált teljessé a hit”
…fogalmam sem volt, hogy lehet így élni egy percet is

Kitekintés

Bölcsföldi András
A megköszönés kultúrája
Nagyon szépen köszönöm! Köszönöm! Kösz! Köszi! Köszike!

Látogatóink száma a mai napon: 976
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45331707

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat