belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Frederich Buechner

Várakozás

„És akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban.
Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek.
És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel.
Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok."
Mondott nekik egy példázatot is: „Nézzétek meg a fügefát és a fákat mind:
amikor látjátok, hogy kihajtanak, már magatoktól is tudjátok, hogy közel van a nyár.
Így ti is, amikor látjátok, hogy mindezek bekövetkeznek, tudjátok meg: közel van az Isten országa." 

 


Alig ismerek más szakaszt az evangéliumokban, amelyet ennyire nehéz volna megérteni, amelyben ennyire nehéz volna eligazodni, és amelyre ilyen nehéz volna reagálni, mint Jézus e beszédére második eljöveteléről. A világ végéről szól, Isten országának eljöveteléről mint történelmünk legutolsó, drámai fordulatáról. A beszédben előforduló szavak és képek legalább annyira idegenek a mai ember gondolkodásától, mint a téma maga. Ahogy közeleg az a nap, nagy kozmikus felbolydulás támad, az égen hatalmas jeleket rajzolnak ki az égitestek, a Nap, a Hold és a csillagok, és megrendülnek még a mennyei hatalmak is. Vajon szó szerint érti ezt Jézus, vagy költői túlzáshoz folyamodik? Úgy érti, hogy valódi nap- és holdfogyatkozások lesznek, sosem látott üstökösök jelennek meg az égen, és a csillagképek átrendeződve valamilyen végzetes üzenetet írnak ki az éjjeli égboltra? Vagy jelképekben beszél, az emberek szívének, lelkének felbolydulásáról? Háborognak és zúgnak majd a tengerek és kétségbeesnek a nemzetek, rettegnek, mert nem értik, mi történik velük. És akkor – ez a legrendkívülibb – megjelenik majd az Emberfia a felhők között, „nagy hatalommal és dicsőséggel".

Mit ért azon, hogy „Emberfia"? Kire gondol? Elég kétértelmű elnevezés ez a Bibliában, és különböző összefüggésekben mást és mást jelenthet. Vajon itt az Emberfia a Messiást jelenti? És ha igen, Jézus önmagára utal vele? Úgy érti, hogy ő maga fog majd megjelenni nagy dicsőségben az idők végén? Ha ez így van, miért ezt a titokzatos elnevezést használja magára, miért nem hirdeti ki egyértelműen? Mit hisz Jézus önmagáról és mit szeretne, hogy higgyünk róla: kicsoda ő?

Szavai összezavarnak és elbizonytalanítanak. Zavarunk csak fokozódik attól, hogy meglehetősen ellentmondásosan festi le ezeknek az apokaliptikus eseményeknek a hatásait. Egyrészt, mondja, „az emberek megdermednek a félelemtől", másrészt viszont hozzáteszi: „egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok". Olyan lesz ez, mint amikor tavasszal látjuk, hogy a fügefa leveleket hajt, és ebből tudjuk, hogy közel van a nyár, a gyümölcstermés és beteljesedés ideje. Vajon azt érti ezen, hogy a második eljövetel egyeseknek rémületet, másoknak pedig megváltást hoz? Hogy amikor az ország végre eljön, lesz, aki beléphet, és lesz, aki kívül marad? Vagy talán arra gondol, hogy a megváltásban eleve van valami rémületes, hiszen annak, aki évek óta beteg, beteg a lelke, beteg a szíve, elég rémisztő élmény hirtelen meggyógyulni és ott állni, nem tudva, mit kezdjen a jóllétével. Rémületes dolog igazán emberré válni, megtisztulni mindattól, ami életünk során megfosztott emberségünktől – megválni a kishitűségtől, a reménytelen önközpontúságtól! Ki tudja, mire gondolhat Jézus ebben a nyugtalanító szakaszban? Ki az, aki azt képzeli, hogy ő tudja, mit mond itt Jézus a jövőnkről?

Mihelyt elfog a kísértés, hogy azt gondoljuk, mi bizony értjük Jézust – miután évek óta keres minket, miután szükségünkben mindig hozzá kiáltottunk, és legalább megpróbáltunk hinni benne és követni őt –, az ilyen beszédek újra és újra rádöbbentenek, hogy Ő mindig megmarad az értelmünket túlhaladó misztériumnak. Mégis, ennek az apokaliptikus textusnak a szíve pont valami olyasmi, amit megérthetünk, mert közel van a saját szívünkhöz, keresztény tapasztalatunkhoz, olyasmi, amiről az egyház mindig is tanúskodott.

Nézd meg jól az üvegablakokat, amelyek tűzként lángolnak, mikor átsüt rajtuk a nap, nézd a virágokat és a gyertyákat az oltáron! Ízleld meg a csöndes teret, melyet kijelölnek az ősi falak, halld a hangokat, amelyek megtörik a csendet: a kórust, az orgonát, az énekelő, imádkozó hangokat, az igehirdetők hangját, akik e szószéken állva próbálják legjobb képességeik szerint hirdetni az evangéliumot. Miről szól ez az egész? Mit is csinálunk mi valójában ebben az épületben?

A legkézenfekvőbb válasz az, hogy Isten dicsőítjük itt. Próbálunk beszélni hozzá és róla. Próbáljuk hallgatni Őt. Próbálunk magunkévá tenni valamennyit Isten békességéből, valahogyan magunkhoz venni Istent, úgy, ahogyan a kenyeret és a bort magunkhoz vesszük. De egy még mélyebb szinten, szívünk legmélyén, úgy hiszem, valami mást csinálunk valójában. Szívünk legmélyén – várakozunk. Ez a lényeg. Várakozunk, még akkor is, amikor nem is vagyunk tudatában annak, hogy várakozunk. Egy ősi adventi imádság e szavakat adja a szánkba: „Add kegyelmedet, hogy levetkezhessük a sötétség cselekedeteit és felvehessük a világosság fegyvereit!" Mi, akik életünk legnagyobb részét sötétségben töltjük, nemcsak advent idején, hanem minden pillanatban a világosságot várjuk, a végső fényt, amely egyszerre hoz rémületet és megváltást. Megváltást hoz, hisz véget vet a sötétségnek, de éppen ezért rémisztő is, hiszen oly régóta a sötétség az otthonunk, és elhagyni az otthonunkat mindig rémisztő. Minden gyülekezeti közösség egyszerre van tele sötétséggel és fénnyel. A fény maga a közösség szépsége. A fény az, ami árad az ablakokból, a zenéből, a csendből, és mindezek az elképzelhetetlen szépség felé mutatnak. Az igehirdetők, ha olyanok, mint én, legalább annyira a sötétben botorkálnak, mint bárki más. Igen gyakran jóval kevesebbet tudnak a misztériumról, amelyet hirdetnek, mint a saját gyülekezetük, mégpedig azért, mert szép lassan elkezdték azt hinni, hogy mivel már annyit küzdöttek a megértésért, bizonyára értik is. De még így is előfordul, hogy a szentség, amelyre mindannyian vágyunk, amelyre mindannyian várunk, a prédikátor egyik szava vagy mondata nyomán egy pillanatra életre kel és az igazság hirtelen ránk tör – az ilyen pillanatok a világosság pillanatai. Időről időre megérezzük, hogy az Isten, akihez beszélünk, meghallott minket, hogy az Isten, aki hall minket, szólt hozzánk, hogy az Isten, akire oly mohón éhezünk, megetetett minket, és nem csak egy korty borral és egy darab kenyérrel, hanem kimondhatatlanul többel.

A gyülekezetben azonban sötétség is van. Nagyon gyakran egyáltalán nem fordulnak elő ilyen pillanatok az istentiszteleten, mesterséges és teátrális a templom szépsége, és egyáltalán nem Isten jelenlétéről tanúskodik köztünk, hanem éppen a hiányáról, nem csak a templomban, hanem mibennünk.

Még nagyobb a sötétség, amikor a gyülekezet, a templom, a vallás öncélúvá válik, amikor úgy érezzük, mindez önmagáért van, és a világosság az énekekből, az imádságokból, az igehirdetésből származik csupán. Sőt, ahelyett hogy megsejtetnék Isten országának előízét, nagyon is meglehet, hogy Istennek nincs is más országa, csak ez: az ének, az imádság, az igehirdetés. Sose felejtsük el, hogy a Jelenések könyvében az áll: amikor mint vőlegényének felékesített menyasszony végre eljön az Isten országa, abban nem is lesz egyház, gyülekezet, mert az Isten országában maga Isten jelenléte az egyház, és az ember minden próbálkozása, hogy Isten dicsőségét énekszóval, festett üveggel és igehirdetéssel megjelenítse, olyan, mint egy kinyújtott ujj, mely erre a dicsőségre mutat, de ezt a dicsőséget leginkább a hiánya által ismerjük, és mérhetetlenül vágyakozunk utána, még akkor is, amikor nem vagyunk tudatában.

„És akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban" – mondja Jézus –, „és akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel."

És amikor a fügefa levelet hajt, tudni fogjátok, hogy közel a nyár, és el fog jönni.

El fog jönni, közel van, jelek lesznek – ha olyan komolyan vesszük Jézus szavait, mint amilyen komolyan Ő szánta őket, akkor a leghitelesebb, legvalóságosabb, legigazibb dolog, amit keresztényként tehetünk, az a várakozás. Várjuk Jézus titokzatos szavainak beteljesedését, várjuk szenvedéllyel, remélve a lehetetlent. Ha elfelejtjük, hogy várakozásban vagyunk, ha azt hisszük, hogy amit Istenből ezekben a homályos árnyakban megtapasztaltunk, annál nincs is jobb, ha azt hisszük, hogy Isten nem vár többet tőlünk, mint hogy vallásosak legyünk és a templom körül forogjunk, akkor elvesztettük a kapcsolatot saját élő hitünk mélységeivel.

Amikor Jézus arra szólított fel, hogy legyünk olyanok, mint a gyermekek, talán valami ilyesmit is értett rajta, hogy tanuljunk meg úgy várakozni, mint a gyermekek. Emlékszem, hogy az öcsém és én hogyan vártuk a karácsonyt, amikor gyerekek voltunk. Emlékszem, hogy a nagyszüleink minden évben adventi képeslapokat küldtek – a kis falusi háztetőkre ráhintett aranypor volt a hó, és minden nap ki kellett nyitni egy ablakot, hogy mögötte felbukkanjon egy nyalóka, egy játékmackó vagy egy hintaló. Emlékszem, hogy a lámpaburára akasztottuk, átvilágított rajta a villanyfény, és még érzem a gyomromban az izgalmat, ahogy közeledett a huszonnegyedik nap, amikor már nem csak még egy ablakot kellett kinyitni, hanem egy istálló ajtaját, és az istállóban a szalma között egy kis csecsemő szendergett. Majd karácsony reggelén kocsiba ültünk ott, ahol akkoriban éppen éltünk, és elautóztunk New Yorkba a nagyszüleinkhez, és édesapám két bátyjával és az ő családtagjaikkal együtt újra várakozni kezdtünk a félhomályos hallban, ahol a kerek asztalon egy Tiffany lámpa állt és a nappali szobába nyíló üvegajtók el voltak függönyözve egészen addig, amíg meg nem jelent a nagyapám csengőt rázva mint az Üdvhadsereg mikulása, és ki nem nyitotta az ajtókat és fel nem tárult előttünk egy kimondhatatlan mesevilág – az Ezeregyéjszaka minden kincse, a karácsonyfa derengő fényeivel, almabor, német karácsonyi aprósütemény és annyi ajándék, hogy a fal mellett halmozták fel őket, és a halmok tetejére cédulát tűztek mindenkinek a nevével. És bár réges-rég elfelejtettem, hogy milyen ajándékokat kaptam, kitörölhetetlenül emlékszem a káprázatos fényre, és hogy ott voltak azok, akiket, így vagy úgy, de szerettem, és akik, így vagy úgy, de szerettek engem, és emlékszem arra az érzésre, hogy az élet ennél jobb már nem lehet, és ennek szinte elviselhetetlen izgalmára.

Ez volt a fény. De bizonyos sarkokban és a függönyözött ajtókon túl ott volt a sötétség, mert ilyen az élet. Tizedik születésnapom előtt egy hónappal édesapám öngyilkos lett, és pár napra rá meghalt a nagyapám, aki a csengettyűt rázta és az ajtókat kitárta – amennyire ez tudható, a fájdalmába halt bele.

És alig néhány évvel később apám legkisebb öccse is öngyilkos lett.

És ma arra gondolok, hogy még mielőtt megtörténtek, a karácsonyfával, az ajándékokkal, a nagybácsikkal, nagynénikkel és unokatestvérekkel együtt ezek a sötét dolgok is ott várakoztak abban a bűvös szobában. És a szobában jelen levő összes szeretet sem tudta megakadályozni, hogy megtörténjenek. Nem volt elég hozzá. Nem volt elég karácsony. Nem volt elég Krisztus. Sohasem elég a Krisztus – nemcsak a családomnak akkor régen, hanem most sem elég, egyikünknek sem. És mégis, egyszer majd a jövőben elég lesz a Krisztus. Ezt mondja Krisztus ebben az apokaliptikus textusban. És ez a mi vad és gyönyörű reménységünk.

Addig is, bár soha nincsen elég Krisztus ahhoz, hogy megmentse az életünket, annyi azért van belőle, hogy elviselhetővé tegye. Attól tartok, nagy része annak, ami az egyházban folyik, éppen olyan sekélyes és élettelen, mint az igehirdetés nagy része, és semmi köze nincsen a templomba eljövő emberek legmélyebb vágyaihoz, akik Isten jelenléte után éheznek, és a templomban szinte soha nem találják meg. Sokszor az egyház jó és hűséges szolgái is oly kevés meggyőződéssel, szenvedéllyel vagy örömmel végzik munkájukat, hogy nem csoda, hogy minden évben egyre üresebbek a templompadok.

És mégis, mindezek ellenére, az egyház, Szent Pál felejthetetlen metaforájával szólva, Krisztus teste. Ezen a bolygón legalábbis Krisztusnak nincsen más teste, csakis az egyház. Ami azt jelenti, hogy Krisztusnak nincsen más teste, csak te meg én. Nincsen más keze, amivel megérintheti az embereket, csak a te kezed meg az én kezem. Nincsen más lába, amivel odamenjen hozzájuk, csak a tiéd meg az enyém. Nincsen más szeme, amivel rájuk tekintsen, csak a tiéd meg az enyém. Nincsen más arca, amivel megmutathatja a szeretetét az embereknek.

Vagyis Krisztus eljövetelére várakozni nem valami passzív, vallásos dolog. Ellenkezőleg, Krisztus teljességére várakozni annyit jelent, hogy amennyire csak tudunk, Őhelyette, az Ő nevében cselekszünk. Akkor vársz képességeidhez mérten a legjobban Krisztusra, ha Krisztus tudsz lenni azoknak, akiknek erre a leginkább szükségük van. Ha el tudod vinni hozzájuk Krisztus gyógyítását, Krisztus reménységét, hiszen ha nem teszed, lehet, hogy senki nem viszi el, mint ahogy annak a két fiatalembernek és annak az egy öregembernek sem vitte el senki, akivel annak idején együtt karácsonyoztam.

Isten adja meg, hogy míg várakozunk Krisztus igazságának végérvényes és teljes eljövetelére, le tudjuk vetkőzni – bármit jelent is ez a számunkra – saját sötétségünk cselekedeteit, és fel tudjunk venni magunkra legalább egy keveset a világosság fegyvereiből.

Fordította: Tóth Sára
(Forrás: Frederic Buechner: Secrets in the Dark. HarperCollins e-books.) 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szabó Julcsi
Mindenütt, amerre csak jársz
Mi van a batyudban?

Gondolkorzó

Záborszky Zsófia
A szabadság/rabszolgaság szigete
Sziget Fesztivál élménybeszámoló

Fekete Zsuzsanna
Ablak a végtelenre
Görbe tükörben az egyházi iskolák

Szakács Gergely
Ásó, kapa, nagykaland...
Mitől működik a házasság?

Herbert Dóra
Álmodtam egy iskolát magamnak...
Hátha egyszer ott állhatnak majd a gyerekeim (vagy unokáim?) a kapuja előtt

Felszín

Bella Violetta
Angyalok
Miről ismerjük fel őket?

Szoták Orsolya
Huszonévesként a világban
Mit tanulok abban az életszakaszban, amiben vagyok?

Fekete Zsuzsanna
Kikészítő kiképzés
Hogy érzi magát a menyasszony 3 héttel az esküvő előtt?

Magasság

Bölcsföldiné Türk Emese
Naomi útjai
Útra készen...

Horváth Zsuzsanna
Ő ugyanígy jön majd vissza
Gondolatfoszlányok egy hintaszékből

Győri Katalin
Szél úrfiak vizsgája
A jó öreg Szeptember...

Jezsoviczki Noémi
Kész vagyok?!
Jelenet egy házasság végén

Mélység

Záborszky Zsófia
Felkészülés az életre zárt ajtók mögött
Mi történik egy leánynevelő intézetben?

Miklya Luzsányi Mónika
Felkészülni a halálra
Mit jelent a „szép halál"?

B. Tóth Klára
Kórház, belülről
Mindennapok az elfekvőben

Teljesség

Fikó Norbert
Mire készített fel engem a teológia?
A láng, amely nem éget meg

Záborszky Dávid
Spárta és az Egyház
Hol vannak a férfiak?

Székely Tamás
Macska a fényképen
Kis mozaik-metafizika

Frederich Buechner
Várakozás
Frederich Buechner

Üzenet

Laczay Ágnes
„Megyek szerencsét próbálni!”
Hogyan lesz a mesehős?

Czapp Enikő
A hőssé válás útja (I.)
Mese, mese, mátka...

Géczy Ráhel
Az iraki helyzet margójára
.

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
A végtelenség lovagja
Robin Williams halálára

Szakács Gergely
Üres tarisznya
Árral szemben vagy a hullám sodrásában?

Riport

Hajduk Zsófia
A Szabadulás útja
Merre tovább 35 év alkoholizmus után?

Kitekintés

Rácz Levente
Az iskolai erőszak
Könyvajánló

Látogatóink száma a mai napon: 5390
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57377600

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat