Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

A színházi nevelési, drámapedagógiai előadásokat valami furcsa, költőiséget kizáró lila köd veszi körül. A tanárok nagyrészt inkább nem ülnének be rá, ha nem muszáj. A diákokba rengeteg kérdés szorul, ezeket a kérdéseket kibontandó-feszegetendő hoznak létre kisebb-nagyobb társulatok foglalkozásokat. Mára minden magára valamit is adó kőszínházban foglalkoznak ifjúságneveléssel, történjen az angolszász, német, lengyel vagy egyéb külföldi minta alapján.

Az elmúlt egy hónapban tizennégy mondjuk úgy: színházi nevelési programot néztem végig. A színházi nevelési program definíción nem időznék sokat, megtette ezt Cziboly Ádám és Bethlenfalvy Ádám a Színházi nevelési programok kézikönyvében (sok szeretettel ajánlom, rendkívül izgalmas olvasmány). Minőségellenőrzésen átesett programokat láttam, vagyis semmi más dolgom nem volt, mint ott ülni, és élvezni, ahogy hozzáértők bánnak a fiatalokkal, ahogy az ifjúság megszólítása nem feladatként, hanem motivációként történik, és a szürkének igencsak szürke november-decemberi hétköznapok fiataljai sorra nyílnak meg a legkülönbözőbb témákban. De miért írok is most minderről?

Meggyőződésem, hogy a látott előadások nagy részéért sorba kellene állnia az iskoláknak, hogy felkínálják ezt a lehetőséget az oda járó diákoknak. Meggyőződésem, hogy olyan minőségi színházi nevelési előadások születnek hazánkban, amelyeknek helye van a kulturális életben. Amelyeket, (ha támogatással rendelkeznének) a nyolcvanas éveket idéző kultúrházak tucatjai kellene hogy hirdessenek a helyi fiatal közösségeknek.

Miért lenne ez fontos? Ezek az előadások minden olyan témát érintenek, melyekkel egy fiatal nap mint nap szembesül, de nem tud, nem akar vagy nincs lehetősége kérdezni. Ezek az előadások kérdeznek, de: nem válaszolnak. Csupán válaszlehetőségeket kínálnak. Válaszlehetőségeik vannak arra, hogy mit lehet tenni egy kirekesztő társadalomban, arra, hogy mitől válik közösséggé egy közösség, arra, hogy hogyan vállalhat társadalmilag felelősséget egy diák. Megtalálja a közönségét egy olyan előadás, amelyben még lehet hinni a tündérekben. Azt láttam, hogy a diákok beszélni kezdenek az őket érintő problémákról – nem a fogalmazási készségüket fejlesztve, egyszerűen csak véleményt formálva. Azt, hogy ki akarják mondani az őket ért sérelmeket. Meg akarják fogalmazni, össze akarják törni a róluk alkotott előzetes képeket. Ha kell, nyersek és kíméletlenek, őszinték, megosztják a félelmeiket. Évfolyamtól függően tapasztalható a csordaszellem és az ezzel járó kifejezési hajlandóság. Rengeteg kérdésük van a színészekhez. Megdöbbentően sok a személyes tapasztalatuk, akármilyen témáról legyen is szó.

A Szputnyik és a GYERE közös produkciója, a Szociopoly egy mélyszegénységben élő falu négy családjának egyhavi anyagi helyzetét modellezi, drámai jelenetekkel. Torokszorító látni-hallani, tudni, hogy több százezer család él így, hónapról hónapra hazánkban. Erre hívja fel a figyelmet a következő generáció. A Kispad egy megzuhant ember története, hatásos, de nem hatásvadász. Te mit mesélnél egy gyereknek, ha bármit mesélhetnél? A fiatalok kreativitását igénylő foglalkozásrészek állásfoglalásnak is tekinthetőek. A Pirézek Fábián Gábor és Hay Anna tolmácsolásában az érettségi felé közelítő évfolyamoknak szól – legfőképp azt a kérdést feszegetve, vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy kilépjünk az előítéletek furcsa, csoportellenállást gerjesztő tengeréből. Azokhoz szól, akik igazi demokráciában szeretnének élni. A Mezsgye győri előadás, 11-12 éveseknek készült, és velük valóban működik. Hitről szól, a csapatszellemről, az élni akarásról, a másoknak való bedőlésről. Emlékezet és képzelet furcsa játékáról. Egy semmiből felbukkanó fiúról, aki magával tudja rántani az egész osztályt. Apró, pici csodákkal tűzdelt történet, mely teret hagy a gyermeki fantáziának.

Csak néhány előadást emeltem ki a sok közül. Ami számomra nagyon fontos ezekben az előadásokban, hogy nem akarnak többnek látszani, mint amennyit adni képesek. És mégis, többet adnak, mint amennyit várnánk. Az ilyen előadásokat néző fiatalok a jövő generációja. Segítenünk kell, hogy ne veszítsék el a hitüket.

(Utószó helyett: ezek az előadásokat ritkán játsszák felnőtt közönségnek, így nem tudok ajánlani egy konkrét eseményt, ahova akárki beülhet. Inkább egy kérdéseket felvető, lehetőségeket figyelembe vevő írást szerettem volna közölni – hogy esetleg akik eddig nem tudtak, tudjanak róla, legalábbis mindannyian egyre nyitottabb szemmel járjunk a világban).