belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Szakács Gergely

Méltó a munkás a maga bérére?

Gyülekezeti gyakorlat és pénzügyek

Köntös László az előző számban A lelkipásztori fizetésekről tartalmasan írt. Korábban Koczor Tamás jól körüljárta az adakozás, adományozás kérdését. Most nézzük meg – a teljesség igénye nélkül – egyházunk más, mégis hasonlóan fontos anyagi kérdéseit. 

„Legutoljára a pénztárca tér meg.” Sok évvel ezelőtt hallottam ezt a frappáns mondatot, aminek igazságtartalmát azóta újra és újra megtapasztalom. A pénzhez való viszonyunk nagyon sajátos. Ha igazán magunkba nézünk, beismerjük, a pénzből soha nem elég, mindig el tudjuk képzelni, hogy nagyobb vagyonból élünk meg és vágyakozunk is erre – egyéni, családi és közösségi szinten. Ehhez hozzájárul, hogy az anyagi helyzetünk esetleges romlása, a havi fizetés apadása a hónap vége felé, munkánk elvesztése, egy nagyobb anyagi kiadás igencsak megnöveli bennünk az egzisztenciális szorongást. Nehezen válunk meg a pénzünktől, meggondoljuk, mire költjük. És így van ez gyülekezeteinkben is, sőt keresztyén közösségeinkben talán még jellemzőbb, hogy könnyen spórolóssá válunk, nehezen adunk ki bármire is, miközben észrevétlenül anyagias beállítottságúakká válunk. Tudjuk, azért van ez így, mert legutoljára a pénztárca tér meg, ha egyáltalán megtér... 

Erőteljesen meghatározza gyülekezeteinkben (egyházunkban) az anyagiakhoz való hozzáállást az a múltból hozott szemléletmód, mely szerint a fizikai munkát, a látható eredményekkel járó, izzadságos tevékenységet, aminek „van látszatja”, jobban értékeljük, mint a szellemi tevékenységet, az emberekkel való foglalkozást. Könnyebben kifizetjük a kőművest, aki felújítja a templomot, mint a gyülekezeti munkatársat, aki programszervezésben, gyermekmunkában vagy a látogatás szolgálatában vesz részt. Annak ugyanis csak jóval később „lesz látszatja”. Nehezen tekintünk a gyülekezeteinkben (egyházunkban) végzett szellemi munkára, közösségért végzett munkára úgy, mint értékelhető tevékenységre, ami lehet, hogy csak hónapok, évek, évtizedek múlva hozza meg a gyümölcsét. Nem látunk bele az emberek lelkébe, hogy megállapítsuk, a velük végzett munka hasonlóan értékes, sőt értékesebb, mint a templomfelújítás. Anyagiasabban megfogalmazva, nehezebben vállalunk hosszú távú befektetést gyülekezeteinkben, nehezen fektetünk be emberekbe, csoportokba.

Gyülekezeteinkben (egyházunkban) ezt a látásmódot erősítik további tévhitek és félreértések. Ahogy Köntös László találóan megfogalmazta, sokszor azt gondoljuk, egy gyülekezet életképessége azonos a paptartó képességével. Ehhez szorosan kapcsolódik az a tévhit, hogy a lelkészek igehirdetésének minősége, stílusa, biblikussága, hatása lemérhető a perselypénz mennyiségén. Egyértelmű, hogy a Szentlélektől áthatott igehirdetés, a felkészült prédikátor, a hétköznapokban is hiteles lelkész, elkötelezett életű gyülekezetei tagok szolgálatán keresztül sokakat megszólíthat a Szentlélek, többen járnak templomba, nő az adakozókedv és ezáltal több lesz a perselypénz is. De hiba volna szoros párhuzamot vonni egy-egy vasárnapi igehirdetés és az adott perselypénz között. Az a gyülekezet pedig, amelyik esetleg a perselypénz összegén keresztül szeretne üzenni a lelkészének, illetve ezzel értékeli az igehirdetését, tévúton jár. Nem a pap miatt adakozunk, hanem Isten dicsőségére, hálából.

Másik gyakori tévhit az, hogy a gyülekezetekben (egyházban) mindent ingyen kell csinálni. Megtértél, hálás vagy és ezért egész életedet áldozatul szánod az Úrnak. Ezt sokan félreértve azt gondolják, aki a gyülekezetért tesz, azt teljesen ingyen és bérmentve teszi. És ezt várja el mindenkitől. Ennek legszélsőségesebb formája abban nyilvánul meg, amikor a gyülekezet vezetősége elvárja a közösség tagjaitól a szolgálatot és még csak szóban sem fejezik ki köszönetüket ezért. Sajnos vannak olyan lelkészek, akik elfelejtik, hogy ők napi szinten dolgoznak a közösségért, míg a szolgáló gyülekezeti tagok a szabadidejükből áldoznak.
Ugyanez igaz fordítva is gyülekezet és lelkész, gyülekezet és gyülekezeti munkatárs viszonylatában. Sok közösség evidenciának tekinti, hogy a lelkész kiszolgálja az igényeiket, mindent megtesz a közösségért, akár bele is szakad, hiszen ezért kapja a fizetését, ezért lakja a parókiát.

Méltó a munkás a maga bérére. Olyan jézusi tanítás, amit szintén félreértünk. Sokan azt szűrik le belőle, hogy minden kiadást, költséget megtérít a közösség a hivatalos egyházi szolgáknak, és ez akár túlköltekezésre is csábítja őket, hiszen megérdemlik, és meg is kapják ennek megtérítését.
Az is előfordul, hogy a gyülekezet (egyház) mint munkáltató firtatni kezdi alkalmazottai munkateljesítményét csak azért, hogy az előzetesen megállapított díjat ne kelljen kifizetni.

Evangelizációk, helyettesítések, előadások, csendesnapok. Mind olyan alkalom, mikor egy lelkészt/egyházi embert más gyülekezet vagy szervezet hív meg. Sokszor itt is problémát jelent az anyagiak kérdése és szemérmesen inkább hallgatunk, minthogy nyíltan beszéljünk arról, mennyibe kerül az adott alkalom.

Értelemszerűnek tűnik, hogy útiköltséget kérünk/fizetünk. De az már nem egyértelmű, hogy anyagilag is megköszönjük az igehirdetőnek/előadónak a munkáját. Itt is működnek a berögzült szokásaink. Vagy nem kérdezzük meg, hiszen ne kérjen semmit a szolgálatért. Vagy nem fogadjuk el, ugyanezen okból kifolyólag. Vagy túl anyagiasak vagyunk és olyan árat kérünk, ami nem fogadható el az adott helyzetben. És ez a kérdés önmagában foglal egy másik, még mélyebb kérdést: lehet-e, szabad-e pénzt kérni az Ige hirdetésért? Jár-e bármi is az evangélium ilyesfajta szolgálatáért, vagy elég, hogy Isten nagyobb dicsőségére cselekedtük?

 Nagy kérdés az épületek fenntartása, működtetése és a közösség életének működtetése közti feszültség. Sok pénzt költünk korszerűtlen épületeinkre, amikben nem érezzük jól magunkat. A rezsiköltségeken próbálunk spórolni, és utána nem értjük, miért nem szeretnek hozzánk jönni az emberek. Talán nem vesszük észre, hogy amit mi megszoktunk és már nem tűnik fel vagy beletörődtünk, azt más észreveszi és elmarad a közösségből. Méltó a gyülekezet a templomra és a gyülekezeti házra, ahol jól érzi magát, és nem az az érzése, hogy 2013-ból a XVI. századba tesz időutazást vasárnapról vasárnapra. Méltó Isten Igéje arra, hogy olyan helyen hangozzék el, ahol az emberek nem a komfortérzetükkel vannak elfoglalva, hanem megfelelő környezetben figyelhetnek felfelé és befelé. És méltó a lelkész a korszerű parókiára... 

Eddig csak arról volt szó, hogy egyházon belül milyen viszonyban vagyunk az anyagiakkal. Mi a helyzet akkor, ha egyházon kívüliekkel kerülünk kapcsolatba?

Klasszikus eset, mikor az egyházi temetőben sírhelyet vált a család, hogy el tudja temettetni hozzátartozóját. Talán ez a legegyszerűbb és legegyértelműbb helyzet. Ennél azonban sokkal bonyolultabb és kérdésesebb a temetésekért, esketésekért elkért stóla, ami helyenként változó. Kialakult szokásainkból és a tömegek elegyháziatlanodásából fakadóan a szolgáló egyházból szolgáltató egyházzá silányultunk – ami nem ismeretlen az olvasók körében. Sokszor csupán a lelkész éli meg, hogy szolgálatot végez, Igét hirdet, az örömhírről, Isten vigasztalásáról beszél, a jelenlévők pedig – mivel fizettek – szolgáltatásnak élik meg, ami jár nekik, függetlenül attól, mennyire élik át az adott esküvőt vagy temetést. Ezt a helyzetet az sem árnyalja, hogy az elkért stóla töredéke a temetés/esketés összköltségének.

Nagy István olyan problémára világít rá a Kazuáliák homiletikuma című művében, ami erősíti ezt a helyzetet. Szinte minden gyülekezetben utólagosan kérnek egyházfenntartói járulékot az elhunyt után, ezzel már halott személyeket téve papíron létező egyháztaggá. Ez a szokás pedig erősíti sok egyháztagban a fenntartói járulék fizetése és a temetés közti összefüggést. Többször hallottam fenntartói járulékot (egyházadót!) befizetőktől, hogy azért fizetnek, mert úgy gondolják,  ezért cserébe majd eltemeti őket az egyház. Így vált a hálaáldozatból számunkra is szolgáltatást megrendelő/biztosító előleggé a fenntartói járulék.

A keresztelés és a pénz kérdése még problémásabb. A keresztség sákramentum, amit ingyen kaptunk, ingyen adjuk. Elvileg. Mivel azonban nincs kidolgozott, egységes rend, mely szerint a lelkész elvállalja az adott gyermek megkeresztelését, ezért minden esetben a helyi szokások döntőek. Van, aki szigorúan csak egyháztagok gyermekét kereszteli meg, akik befizették a fenntartói járulékot. Van, aki konkrét összeget határoz meg a keresztelésnél és van, aki teljesen ingyen és bérmentve keresztel. Tudjuk, mi a biblikus, mégis a szokásjog sokszor mást mutat. 

Mindezen kérdések a teljesség igénye nélkül szerepelnek itt. Érdemes hozzátenni a magunk kérdéseit, és gyülekezetenként is, valamint közegyházi szinten is konkrétan megfogalmazni minden helyzetben, mit jelent számunkra az, hogy méltó a munkás a maga bérére.

Hozzászólások

1. Táncos László - 2013-02-08 10:06:49

Abbol a nézőpontból  -ahonnan Ő nézi-teljesen igaza van Szakács Gergelynek ,de ha megnézzük a másik oldalt talán árnyaltabb lesz a kép.

Méltó a munkás a maga bérére.Ezt egyik oldal se tagadja. Azonban azt a bért elő kell teremteni,épugy mint a parókia ,templom fenntartás költségeit, és a missziói,diakoniai munkához is pénzr van szükség. Ezért nem mindegy , hogy mennyi a perselypénz,kinek kell még fizetni egyházfenntartói járulékot stb(különös tekintettel arra, ha a temető fenntartás is a gyülekezet feladata.  Én -és  remélem a döntő többség-azonban semmiképp nem gondolom, hogy a lelkésznek ezért kell un.. jó igehirdetésekkel szolgálni.Abban viszont valóban igaza van Szakács Gergelynek, hogy a jó igehírdetések nyomán több ember keresi a gyülekezetet. Ez az igazi egyik cél és feladat.

Az evangelizációs  ,missziói szolgálatokkal kapcsolatban is igaza van. Én azonban  soha nem értettem azt a szemérmes ,álszemérmes viselkedést ami ezzel kapcsolatban kialakult. Olyan egyszerü lenne pl. egyházmegyei szinteken -vagy épp a két gyülekezet között -meghatározni , hogy az utiköltségen túl ,mennyi a szolgálat ,vagy előadás díja. A hívó fél ez alapján el tudja dönteni, hogy meghívja -e az előadót vagy nem. A meghívott pedig eldöntheti, hogy miután felvette az összeget ott hagyja -e adományként vagy nem stb. Nagyjából ugyanez a helyzet a stólával is.De ennek rendezését inkább lelkészi  ellenállás nehezíti.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Kovács Viktor
Hívőnek lenni az információ korában?!
Akarsz-e törlésre kerülő program lenni, vagy kilépsz?

Gondolkorzó

Szakács Gergely
Méltó a munkás a maga bérére?
Gyülekezeti gyakorlat és pénzügyek

Felszín

Szoták Orsolya
Adni vagy nem adni?
A jókedvű és a szorongó

Géczy Ráhel
Az ötödik első találkozásunk
Megújulás a rácsodálkozásban

B. Tóth Klára
Az utolsó tízfilléres
Átjutni a túlsó partra

Magasság

Térey János
James Ensor szponzora voltam,
támogattam a nemes szorongást

Miklya Luzsányi Mónika
Jólét mindenek felett
A szabadság záloga és átverése

Bölcsföldi András
Költő a keresztyén kávéházban
Ady és az elvárások

Mélység

Czapp Enikő
Mert ahol a te kincsed van...
Hiányok, meglopottság, veszteség

Miklya Luzsányi Mónika
Nagycsaládban, szegényen?
Áldatlannak hitt áldott állapotok

Teljesség

Czapp Enikő
A vagy-vagyokon innen, az is-iseken túl
Szeretem Ábrahám történetét, mert...

Üzenet

Tóth Sára
Ha nem adsz neki, az Úrhoz kiált majd miattad
Nem az a baj, ha gazdag vagyok, hanem az, ha bezárul a szívem

Miklya Zsolt
Túlszeretni
Avagy tankolás – árkedvezménnyel

Áthallások

Bradák Soma
Ameddig a szem
Felkínált párbeszéd

Hancsók Barnabás
Kapitalizmus: szeretem!
Az anyagiasság uralja a világot?

Vida Viktor
Tuti seft
Krisztus követése a kenőanyag-marketingben

Riport

B. Tóth Klára
Szószéktől a favágásig
Interjú egy özvegy lelkésznével

Kitekintés

Pete Violetta
Esküvőtervezés kis büdzsére
Hogy ne adóssággal kezdődjön a közös élet

Látogatóink száma a mai napon: 4322
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57376533

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat