2010. november
29. szám
C. G. Jung protestantizmus-kritikájának továbbgondolása
A liturgiából és az eukarisztiából részesülő, mitikus szimbólumokkal körülvett katolikus ember egész lényével részt vehet az Isten misztériumában, a protestánsnak marad a jó vagy a kevésbé jó igehirdetés.
A keresztény közösségben Carl Gustav Jung, a huszadik század egyik legnagyobb pszichológiai gondolkodója kétségkívül vitatott figura. Vannak, akik szerint nézetei nagyszerűen beilleszthetők és alkalmazhatók keresztény kontextusban (gondoljunk csak a református Gyökössy Endrére vagy Süle Ferencre, illetve a katolikusok egyik legnépszerűbb lelki írójára, a bencés Anselm Grünre). Mások azonban szigorúan bírálják, még eretnekséggel is vádolják olykor. Egyeseknek csalódást okozhat, de nem erről szeretnék most írni.
Akár a „mi emberünknek" tartjuk, akár „kívülállónak", nagyságához nem nagyon férhet kétség, s ha így van, akkor érdemes odahallgatni megfigyeléseire és párbeszédet folytatni vele, kivált ha saját hagyományunk kritikájáról van szó. (Írásom nem pusztán jungi gondolatok bemutatása lesz, inkább kiindulópont, továbbfűzve saját gondolataimmal.)
Jung az emberi lelket, sőt a kollektív pszichét is poláris ellentétpárok küzdőtereként fogja fel. A fejlődés, a kiteljesedés célja az integráció, vagyis az ellentétek kibékítése, magasabb egységbe rendezése. Az ellentétpárokat nem Jung találta ki, hanem legalább Arisztotelésztől kezdve sokszáz éve meghatározzák az európai gondolkodást. Jung történetesen a Logosz és az Erósz címszavak alá rendezi őket a saját céljaira. Íme, néhány belőlük:
Nem írtam be a sorba egy fontos ellentétpárt, talán a legfontosabbat, hadd hasson a meglepetés erejével, még akkor is, ha elég magától értetődő gondolatról van szó. Feministák kezdték el hangsúlyozni, hogy itt nemcsak sima polaritásról van szó, hanem értéksorrendről, hierarchiáról. Európai kultúránkban a jobboldali oszlop értékei alacsonyabb rendűnek számítanak és a „nőiség" elvét rendelték hozzá, a baloldali oszlopot pedig minden esetben magasabb rendűnek, a „férfiértékek" oszlopának gondolták, és ezt bizony a kereszténység (főképp platóni hatásra) nagyrészt átvette.
Ezt könnyen beláthatjuk: az aktivitást magasabb rendűnek véljük, mint a passzivitást, a tudat fényét előnyben részesítsük a tudattalan veszélyes kaotikus sötétségénél, a rendet és a határokat jobban kedveljük, mint a káoszt és a határolatlanságot, a szellemi szint magasabb az anyagi, testi szintnél, és persze az észt, a rációt preferáljuk az érzelmekkel, vágyakkal, szenvedélyekkel szemben.
Jung és a jungiánusok - s ebben egyértelműen érződik a keleti filozófia hatása - elutasítják a hierarchiát, vagyis azt, hogy a bal agyfélteke értékei magasabb rendűek lennének a jobb oldal értékeinél. Sőt, általában nagyon éles kultúra- és társadalomkritikát fogalmaznak meg ezen az alapon: kultúránk válsága nagyrészt annak tudható be, hogy beteg szélsőségben élünk: egy agresszíven elférfiasodott társadalom vesz körül minket, amelyben a „férfi" értékek elhatalmasodnak a hagyományosan „nőinek" tartott értékek felett: agresszív teljesítményhajhászás, az ésszerűség, a tudatos kontroll, a beszéd, a kifelé irányuló tevékenység számít fontosnak, a csönd, a befelé fordulás, a szemlélődés, az elengedés, a nemverbális megtapasztalás, a tudattalannal való kapcsolatteremtés - és idetartozik az álom és a művészet is - nem kap elismerést.
Nem tudom, feltűnt-e már az olvasónak, hogy ez a diagnózis fokozottan érvényes a protestáns kegyességre. Jung odáig megy, hogy a protestantizmust „merőben férfivallásnak" nevezi, amely a „teljesség" női elvével a „tökéletesség" férfi elvét helyezi szembe. „A tökéletességen át nem vezet út a jövőbe, hacsak nem áll be fordulat vissza, vagyis bekövetkezik az eszmény összeroppanása". Érdekesen egybecseng ez Balog Zoltán református teológus megjegyzésével, aki egy interjúban úgy magyarázza a katolikus és a református lelkiség különbözőségét, hogy a katolikus hit egyetemes, átfogó, mindenre kiterjedő (teljesség), a református viszont az „egyetlen útra" koncentrál. „Mintha az egyik át akarná ölelni a dzsungelt, a másik meg át akarna menni rajta, keskeny ösvényt vágva maga előtt." Persze ez nagyon értékes a maga módján, Balog Zoltán szerint nem „redukció", hanem inkább „koncentráció", ám hozzáteszem, ez a „koncentráció" az egyéni hívő terhe, az ő vállaira nehezedik.
Vajon miért van számottevően több öngyilkosság protestánsoknál? Nyilván azért, mert ez a hit mindent egy lapra tesz fel: az ingyen kegyelmet nekem privát módon, egymagamnak kell megragadnom, de mi van, ha erre sokféle sérülésem, szorongásom miatt nem vagyok képes, vagy nem elég mélyen? Vagyis a „belső szobában" végbement hitaktuson áll vagy bukik minden. Ugyanakkor nem szabad azzal áltatnunk magunkat, hogy a protestantizmus nem „vallás", csak hit, valahol a lelkem mélyén. Amint elkezdem gyakorolni, közösségbe járok, vallásgyakorlást fogok folytatni. És ezen a szinten eshet meg az, hogy a lelke mélyén bizonytalankodó ember a tanításba, a külsőségekbe, a vallási elvárásokba kénytelen kapaszkodni. Ha nem is tudatosan, de nagy erővel kell bizonyítania magának a „vallás" szintjén, hogy ő valóban elhívott. Így alakul át az elengedés és az ingyen kegyelem hite izzadságos „felettes-én vallássá". Ugyanez a probléma a katolicizmusban is jelen van, ott azonban az egyház igazi „anyaként" dédelgeti tagjait, a hitaktusok mind az intézményesített üdvösség biztonsági hálója fölött mennek végbe, vagyis nem kell ennyit izzadni és erőlködni. (Más kérdés, hogy ezzel felfokozódik a vallási infantilizmus veszélye is, ám ebben a cikkben célom nem a katolicizmus bírálata.)
A „spirituális izmok" megfeszítése, az egyházi szolgálatra, a vallási teljesítményre helyezett óriási protestáns hangsúly egyértelműen „férfielv" a fentiek értelmében. Nekünk nincsen Kis Szent Terézünk, aki magasra emeli a csöndes imádság, a „kicsiség", az egyszerű monoton mindennapiság szentségének „női" értékeit. Az ismétlődés, a ritmikusság, a körforgás, mivel a természethez kapcsolódik, női princípium, a célirányosság, a linearitás, a hódítás férfiprincípium. A protestáns hívő szolgál és szolgál és pörög, rengeteg bibliaórára jár, rengeteg különmunkát végez, ha Jézus Krisztus elfogadható követőjének szeretné érezni magát. Nincsen túl nagy megbecsültsége a szemlélődésnek, az elengedésnek, a passzív figyelésnek. Vajon hogy lehet, hogy sok ingyenkegyelmen felnőtt protestáns a bencés Anselm Grün könyvéből (Alulról induló lelkiség) érti meg először, hogy gyengeségeinken keresztül vezet az út Istenhez, nem ideálképek hajszolása révén? Talán az sem véletlen, hogy a katolikusok sokkal erősebbek a lélektan „anyai", empatikus tudományának hasznosításában.
Úgyszintén elég jellemző a protestantizmusra a racionális beállítottság, az a törekvés, hogy a vallási jelenségeket kognitív szinten, a helyes tanítás hangsúlyozásával kontrollálja. Amikor ugyanis elvész a hagyomány, a vallási közösség kontrollja, és minden a „helyes" bibliaértelmezésen áll vagy bukik, érthető az a törekvés, hogy „leszögeljük", a dogmák zubbonyába bújtassuk az Istent. Kell egy biztos pont. Mindaz, ami a jobb agyféltekéhez tartozik, a misztérium, a szimbólumok, a többértelműség gyanússá és félelemkeltővé válik. A liturgiából és az eukarisztiából részesülő, mitikus szimbólumokkal körülvett katolikus ember egész lényével részt vehet az Isten misztériumában, a protestánsnak marad a jó vagy a kevésbé jó igehirdetés (nemrég súgta a fülembe egy gyülekezeti tag az új lelkész prédikációjáról: „egész értelmesen beszél, csak kicsit unalmas"). Az eukarisztiával kapcsolatos protestáns reformokra pedig kétségkívül már a kor racionalizmusa is hatott: máig érződik az úrvacsorával kapcsolatos tanácstalanság, nem tudunk mit kezdeni a testi és a spirituális, a föld és az ég egyesülésének misztériumával. A katolikus ember tehát azért álmodhat szebbeket, mert könnyebben kapcsolatot teremt lényének nem racionális, nem kognitív, hanem tudattalan, intuitív területeivel. Úgy sejtem, a modern protestantizmus ugyanezért nem tud igazán mit kezdeni a valóban mélyreható, nyugtalanító, nem didaktikus művészettel, amely sokat merít az álom és a tudattalan racionálisan nem kontrollálható világából. Ha végignézek a huszadik századon, alig találok olyan világszínvonalú írót-költőt, aki protestáns spiritualitásból merített volna (ezzel szemben katolikus részről hosszú a lista, például T. S. Eliot, Flannery O'Connor, Paul Claudel, Francois Mauriac vagy Pilinszky János).
Sok szempontból az éppen kialakulóban lévő posztmodern kultúra pontosan erre a bal agyfélteke-túlsúlyra adott reakció. Én abban reménykedem, és már látom is, hogy ennek vannak és lesznek jótékony hatásai erre az értékes örökségre, a protestantizmusra. Néhány évtizeddel korábban még más volt a helyzet. A racionális szárazságra adott meglehetősen szélsőséges reakció volt akkor a karizmatikus mozgalom, melyet a történelmi protestantizmus kivetett magából. Ma talán elindulhatunk az ellentétek kiegyensúlyozásának irányába. Természetesen sok támadás éri azokat a protestánsokat, akik a bal agyfélteke kontrollján lazítani kívánva új utakat keresnek, ökumenikus irányba érdeklődnek, megkeresik a liturgikus vagy a kontemplatív hagyományok (pl. református cursillo, meditatív bibliaolvasás: lectio divina) számukra beépíthető elemeit, de idetartozik az is, amikor lelkészek megpróbálják lazítani az „egyszemélyes vezetés" rendjét és valóban közösségivé formálni gyülekezetüket.
Ez a nyitás ellensúlyozhatja a felekezeti rövidlátást, megóvhat a fanatikus egyoldalúságtól, ugyanakkor nagyon fontos és nehéz kérdéseket is felvet. Néhány ezek közül: A keleti vallások és filozófiák meglátásait milyen mértékben engedheti hatni magára a biblikus keresztyénség? A női dimenzió fontosságának hangsúlyozása vajon nem nyitja veszélyesen tágra a kapuinkat az újpogányság különféle formáinak beáramlása előtt? Nincs-e ellentétben felekezeti identitásunk ápolása az ökumenikus nyitással, más felekezetek értékeinek felfedezésével?
2. Lux Erik - 2010-11-02 13:42:05
Maga cím a fenti cikknél is jobban elgondolkodtatott. Arra jutottam, hogy ma már (és még) a katolikusok talán valóban szebbet álmodnak, mint a protestánsok. Valószínűleg arra visszavezethető okokból, hogy a kevésbé szebbet álmodók protestánsok lettek. Nemcsak álmaik okán, hanem azért éd attól, amiért és amitől álmaik is talán komorabbak lehettek - és amiről Kálvin Institutiója elején ír, aminek okán Luher útja Wartburg várán át vezetett.
Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!
BEJELENTKEZÉS REGISZTRÁCIÓ
Szabados Tamás
Szeretem az álmot
A legérthetőbben versben tudnánk előadni, hiszen ő maga is inkább költészet, mint bármi más
Tóth Sára
Miért álmodnak szebbeket a katolikusok?
C. G. Jung protestantizmus-kritikájának továbbgondolása
Szakács Gergely
Jézus álmodni tanít
És majd egyszer felébreszt
Gueth Péter
A macskakövek elmélete
Mi a közös a macskában, a vajas kenyérben és a szikladarabokban?
Kedvek Vera
Az Álmoskönyv
A legtöbb háztartásban megtalálható, de mennyire adhatunk a szavára?
Novotny Dániel
Artificial reality
- hazatérünk a virtuális valóságba?
Turcsik Ferenc
Álmodtam egy világot magamnak
Az álmok és utópiák mindig a jelenben gyökereznek
Dobóczky László
Valóság vagy sem?
Égető kérdés: élek-e, vagy csak gondolom?
Pete Violetta
Szárnyalók és szárnyaszegettek
Belénk fojtott álmok
Nagy László
„Ha nem jön álom a szememre…”
Túlhajszolt önmegváltás – vesszőfutás álmatlanul álmok nyomában
Bella Péter
Kezdő álombúvárok kézikönyve
Jártál már vendégségben a saját tudattalanodban?
Hantos Péter
Olyanok voltunk, mint az álmodók
Amikor az élet felülmúlja az álmot
Dull Krisztina
Van egy álmom! Kell az egy magyarnak?
Késő őszi körút a déli államokban Martin Luther King nyomán
Réz-Nagy Zoltán
Vallást álmodni, álmot vallani
„Az emberek ma azért ateisták, mert nincsenek látomásaik.” Gerd Gerken
Horváth Dániel
Megtelni Isten-szerelemmel
Ady Endre versének megzenésítése – először nálunk
Miklya Luzsányi Mónika
Párhuzamos valóságok
Belenőni a valóságba, vagy a meséket valóra váltani?
Bölcsföldi András
Nincs egy álmom
Fejre húzott pokróc alatt
Géczy Katalin
Álomfüggők
Nem akarok Isten szeretete nélkül álmodni
Tóth Sára
Álom, kóma és valóság?
Viskó, düledező viskó a világ a hit perspektívája nélkül
Farkas István
Miről álmodnak a zenekari árkon túl?
Opera jelenetek – távol a valóságtól?
Miklya Luzsányi Mónika
Nem mese ez, gyermek
Doktor Parnassus és a képzelet birodalma
Miklya Zsolt
Tekintet zöld profilban
Gondolatok három Chagall-litográfia nyomán
Pete Violetta
Az álomfejtő
Egy blog, egy admin, sok ezer álom
Hegedűs Márk
Hogy ne legyen rémálom a munka
Milyen munkahely az, ahol jól érzed majd magad?
Kádár József
Betemetve
Devecser, ahol álmatlanok az éjszakák
Látogatóink száma a mai napon: 3261
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 59754479
Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.
1. Lux Erik - 2010-11-01 23:06:15
(Bosszantanak az elütéseim, ezért küldtem el újra, és egyben kérem, töröljék a fentiekt is, és ha lehet ezt a két sort is.)
Ha Jung teológus lett volna, akkor a fentiek még jobban rekonstruálnák (és foglalnák össze) gondolatait. Jung azonban pszichológus volt, aki pszichológusként olyan jelenségekkel találákozott, amilyenekkel addig vallás keretei között főként teológusok foglalkoztak. Nemcsak ezeknek a jelenségeknek a pszichológiai megközelítése nyomán értelmezte a vallási jelenségeket, így a Szentháromság dogmatörténetét.Pszichológusként tette, de a teológiai/filozófiai vonatkozásokat nem megkerülve.
Azért hangsúlyozom mégis némiképp már-már monomániasan, hogy pszichológus volt (hogy pszichológusként aklkotta meg életművét), mert a kortársakéhoz mérten ugyan rendkívül rendkívül egzakt lélekképének mélyrétegeként ugyan képmásiságunkat sejtette, de nem állította, és semmiképpen sem egzakt módon - és főként nem használta (terminusként, és így gondolati rendszere - más fogalmakat meghatározó, tudatos -alapjaként), egyrészt,
Másrészt azért hangsúlyozom pszichológus voltát, mert olyan korszakban alkotott, amikor az egyházaknak (és így a teológiának nem volt) releváns válasza nagyon sok ember nagyon sok és életbevágó kérdésére. Jung nem a teolgiát újította meg, hanem oldotta, mert nagyon sok ember számára elviselhetőbbé tette azt a helyzetet, ami már Kálvint is felháborította, és amiről Instituciója elején is ír, hogy - elnézést, de Kálvin írja - bohóckodnak a gyógyítás adományának átadásával, miközben ezt az adományt régen elveszítették.
Igaztalannak érzem épp ezért még a felvetését is Jung esetleges eretneksége mérlegelésének, aminek következményeit Tóth Sára a fenti írásában nemcsak szerencsésen, de bölcsen elkerüli. Tulajdonképpen csak ezt szerettem volna az elmondottakkal megerősíteni, még határozottabbá tenni.
Jung azokhoz, és azokról beszélt pszichológusként (és életművével ehhez a beszédhez keresett érvényes szavakat és gondolatokat, valamint alkotott fogalmakat), akikhez az egyházaknak nem volt érvényes, mert releváns szava. Talált releváns szavakat és többé kevésbé érvényes fogalmakat, amelyek nemcsak a pszichológia fogalmai és szavai, de nem is csak a teológia szavai és fogalmai, hanem sokkal inkább lehetőségek. Lehetőségek arra is, amit föntebb Tóth Sára tett, hogy átgondoljuk a filozófia és a teológia fogalmait, és lehetőség arra is, hogy segítségükkel híd épüljön a szakadék fölé, ami nemcsak a teológiát nemcsak a pszichológiától választja el - és aminek mélységét Kálvin nemcsak észrevette, de Instituticója elején szóvá is tette.