Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Kis gyülekezet lelkészeként sokszor ott van gondolataim között, hogyan lehet jól sáfárkodni mindazzal, ami rám bízatott?

Persze kezdhetném most azzal, hogy ki és mi dönti el, miért és honnan számítjuk a kis gyülekezetet? Elmélkedhetnék azon, hogy a számok ridegsége miért kell, hogy a gyülekezetről alkotott felfogásunkat is átjárja? Milyen jogon mondom azt egy közösségre, hogy nem éri el a megkívánt nagyságot és ezért a kicsik közé sorolom?
Nem ez most számomra a legfőbb kérdés. De nem kívánok az előítéletekkel sem harcolni, amelyekben közös az, hogy a kis gyülekezetek helyzetét, lehetőségeit, esélyeit úgy ítélik meg, hogy eleve hátránnyal indulnak az élet sok területén. Még kevésbé szeretném, ha bárkiben is azt az elképzelést erősíteném meg, hogy kis gyülekezetben élni, szolgálni valamiféle idilli állapotot jelent. Ezen kívül képtelenség olyan jellemzőket keresni és találni, amelyek mindegyik ún. kis gyülekezetre egyformán igazak lennének. Ha azokra a gyülekezetekre gondolok, amelyekben én szolgálok, akkor mindegyikről más jut legelőször az eszembe, sokkal inkább megélem velük kapcsolatban a különbözőséget és az egyediséget, mintsem az egyformaságot.

Mi az, ami rám bízatott? Miben látom a gazdagságát, az értékét ezeknek a gyülekezeteknek?
Nagyon elevenen él az a kezdet, a múlt, ahonnan ezek a közösségek indultak és ahol még erősnek és biztosnak látták magukat. Büszkeséggel tölti el őket a tudat, hogy az előttük járók mi mindent tudtak szinte csak saját erejükre támaszkodva létrehozni és megtartani. Örömmel idézik fel a gyülekezet tagjai a múlt legszebb pillanatait, amelyet legtöbbjük még gyermekként élt át. A nagy templomok és más épületek ennek az ékes múltnak a bizonyítékai. Az előzőekből magától értetődően következik a tradíció, a kialakult szokások megtartása és féltése, az azokhoz való ragaszkodás és valamiféle ösztönös tiltakozás azon változások ellen, amelyek a legértékesebbnek tartott hagyományokra vonatkoznak. Az egy közösséghez tartozás érzése szintén nagyon erős, hiszen nemcsak az istentiszteleten vagy egyéb alkalmakon találkoznak egymással, hanem a mindennapi élet más színterein is.
Jelen vannak azonban a hiányok, a nehézségek is, amelyek fájdalmasan hozzák a felszínre, hogy sokszor a szükség, a nincs erősebb, mint a van. Hiszen kevesen ülnek a hatalmas templom padjaiban, üresen maradnak a helyek. Sokszor hiába szólítunk meg embereket, mégsem válaszolnak igennel. Sokszor hiába egyértelmű, hogy mit kellene, ha egyszer nincs, aki megtenné. És ami lelkészként a legnehezebb: jól kezelni azt az elvárást, hogy egy biztos ember azért mindig van: maga a lelkész, aki tulajdonképpen a legtöbb feladatot egyedül is elvégezhetné. Sokszor nehéz oldani az elszigeteltség, a magunkra maradás szorongató érzését és a rendszeresen elhangzó panaszra választ adni: úgy érezzük, mi nem vagyunk annyira fontosak, nem törődnek velünk.

Egészen egyszerű lenne a megoldás, ha azt mondanám, a hiányokat azzal kell pótolni, amiben ezek a gyülekezetek erősek. A mérleg egyik serpenyőjébe kerülhetnének az értékek, a másikba a hiányok és máris egyensúlyi helyzetbe kerülnénk. De választhatnánk a másik utat is: figyeljünk csak arra, ami a mienk és az e fölötti öröm elnyomná az érzést, hogy sok mindenben szükséget szenvedünk. De vajon meddig ad erőt, ha arról győzködjük kis gyülekezeteinket, hogy gondoljanak arra, milyen szép a múlt és ez reménységet adhat a jövőre nézve is?

A legnagyobb kihívást számomra inkább az jelenti, hogyan lehet oldani az elszigeteltség, a magunkra hagyatottság szorongató érzését?
Azt, hogy közösségben vagyunk Istennel és egymással, hogy átéljük, Istentől megszólított emberek vagyunk, nemcsak akkor lehet, ha elérünk egy szükséges létszámot. Nemcsak szomorkodni lehet a miatt, hogy lehetnénk többen is, hogy fáj azoknak a hiánya, akik nincsenek velünk, hanem lehet örülni azoknak, akik ott vannak egy-egy istentiszteleten vagy a nyári táborban vagy a szombat délutáni gyermek alkalmon.
Lehet keresni a kapcsolatot olyan gyülekezetekkel, akik kívülről, egy bizonyos távolságból látnak minket és tudnak támogatni, bátorítani minket.
Amikor testvérgyülekezeteinkkel találkozunk, akkor mindig ezt éljük meg.

Amit pedig nemcsak lehet, hanem kell is tenni: tudatosítani, hogy nemcsak a lelkészre bízatott sok vagy kevés, hanem az egész közösségre. Mindenki, aki tagja egy-egy kis gyülekezetnek, része a múlt és a jövő, mint két végpont által határolt időnek és abban a jelenben van fontos szerepe, amelyet élünk.