belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Tóth Sára

A szülői feladat:

hogyan sáfárkodunk Isten egyik legnagyobb ajándékával, gyermekeinkkel?

Két kisiskolás korú gyermek édesanyjaként folyamatosan azt tapasztalom, és talán nem csak én, hanem sokan mások is, hogy mi, mai szülők bűntudattal terhelve éljük meg szülőségünket. Ezért keresztényként a szülői feladatról írva leginkább arra kell vigyáznom, hogy ne terheljem amúgy is megterhelt szülőtársaimat további bűntudattal.

Fontos mindemellett, hogy megkülönböztessük a valódi és a hamis bűntudatot. Természetesen nincsen olyan szülő, aki ne vétkezne gyermeke ellen. Anyaságom egyik alaptapasztalata, hogy bizony a gyermeknevelés minden lappangó gyengeséget, minden rejtett rosszat kihoz a lélekből: és ezt aztán sok esetben rázúdítom gyermekeimre.

"Meglátogatom az apák bűnét a fiakon": sajnos a modern pszichológia megerősítette ezt a nehezen emészthető ószövetségi igét - saját gyermekkori sérüléseimet, lelki torzulásaimat gyermekem akkor is meg fogja szenvedni, ha mindezt tudatosan felismerem magamban, és küzdök ellene. Azonban keresztény szülőként nyitva áll számomra a lehetőség, hogy tökéletlenségemet, gyermekeimmel szemben elkövetett bűneimet Isten elé vigyem, és rendszeresen imádkozzam azért, hogy gyógyítsa be az általam okozott sebeket. Csakúgy, mint a keresztény házasság és a keresztény család, a keresztény szülő-gyermek viszony is egyetlen döntő ponton különbözik a nem kereszténytől, egyetlen többletlehetősége van (mert egyébként ugyanúgy bocsánatra szoruló bűnös vagyok, mint nem keresztény szülőtársaim): ez pedig nem más, mint a megbocsátás lehetősége. Nem csak Isten bocsát meg nekem, valamint nem csak gyermekemet tanítom a bocsánatkérésre, hanem Krisztusban én is képes vagyok bocsánatot kérni gyermekemtől. Különösen gyógyító, ha egy apa teszi ezt.

Valójában itt ez az írás véget is érhetne. Említettem azonban a kérdés másik oldalát: a hamis bűntudatot. A pszichológiai ismeretek egyre növekvő mértékben vannak jelen a köztudatban, a közbeszédben, az átlagember fogalomkészletében. A gyermekkori sérülések kutatása és feldolgozása terén a pszichológia tudományos eredményei megkérdőjelezhetetlenek. Mivel ma már tudjuk, hogy rengeteg lelki torzulás, felnőttkori pszichés probléma a szülőkkel való kapcsolatra vezethető vissza, és mivel a köztudat szintjén nincs semmi, senki, aki feloldozzon ezen elviselhetetlen teher alól, tudat alatt gyakran ez a bűntudat vezérli cselekedeteinket.
Sok szülő folyamatosan bűntudatot érez a gyermekük személyiségébe való mindennemű "beavatkozásért", hovatovább magáért a nevelésért. Még növeli a hamis bűntudatérzést a hajszoltság és az időhiány (főleg nőknél, akiknek szakmájuk is van), ami miatt nem jut elég idő és figyelem a gyermekekre, illetve még rosszabb, amikor valójában az időhiányt ideologizáljuk meg azzal, hogy "a gyereknek meg kell hagyni a szabadságát". Némiképp sarkítva ennek az lesz a végeredménye, hogy gyermekeinkből infantilis zsarnokokat nevelünk (illetve "nem nevelünk"). Még többgyermekes keresztény családokban is előfordul, hogy a gyermekre nem bíznak koruknak megfelelő felelősséget. Nem segítenek az anyának, aki rabszolgaként ugrál körülöttük; csak követelni tudnak, kérni nem; ha esetleg méltóztatnak elvégezni valami házimunkát, egyes szülők irreálisan magas összegekkel megfizetik őket. Ha a gyermeknek konfliktusai támadnak az iskolai osztályban, a szülő átviszi egy másik iskolába, vagy legalábbis a pedagógusokat hibáztatja. Az egyházi gimnázium osztálytermében, ahol néha délután tanítok, térdig gázolunk a szemétben, mert a gyermekeknek otthon nem tanították meg, hogy ők egy közösség felelősségteljes tagjai, ahol nem csak az számít, hogy ő jól érezze magát és az ő egója (igazi lénye, amit a szülők nem mernek korlátozással sérteni) kiteljesedjen, hanem az is, hogy mások is jól érezzék magukat (márpedig ez óhatatlanul önkorlátozással jár).

Ez pedig nem jó sáfárság. A Szentírásban a gyermekkor metaforája ambivalens: egyrészt az evangéliumi gyermekség valami nagyon pozitív dolog: ilyenné kell válni Jézus szerint annak, aki be akar menni a mennyek országába. Annak idején ez forradalmi újdonság volt, valamikor a 18. század vége felé, majd a romantika korában fedezték fel (és ebben az akkori keresztény ébredési mozgalom is szerepet játszott) a gyermekkort mint önálló értékkel bíró, pozitív állapotot; a régebbi korok túlságosan "felnőttesek" voltak, a gyermekben csupán tökéletlen és fejletlen lényt láttak. Ma azonban óriási lendülettel átesett az egész nyugati kultúra a ló túlsó oldalára: sajnos nem csak arról van szó, hogy tiszteljük a gyermekeket (ez önmagában nagyszerű), hanem arról is, hogy rohamosan infantilizálódunk, társadalmi szinten. Utcán, téren, iskolában egyre általánosabb jelenség az óriásira fújódott egójú felnőtt csecsemő. Ma inkább Pál apostol (illetve a Zsidókhoz írt levél) elmarasztaló értelmű gyermekmetaforáját kellene megfontolnunk és a kiskorúságot odahagynunk (1Kor 3,1; Zsid 5,12-14).
Ezért ha a szülő bibliai szellemben kíván sáfárkodni gyermekével, akkor egyrészt vigyáznia kell, hogy ne rombolja szét benne azt a titokzatos valamit, az ő gyermekségét, ősbizalmát, vagy nem is tudom, mijét, ami kell a mennyek országához (Jézus ezt a gyermekek botránkoztatásának nevezi), másrészt azonban Isten eszközévé kell válnia abban, hogy segítsen gyermekének a fokozatos "érésben", "felnőtté válásban". Ehhez a legfontosabb dolog talán a megfelelő időben a megfelelő mennyiségű felelősségtudat felébresztése a gyermekben, és annak számon kérése. Máshogy közelítve: nemcsak a munkahelyen, a családban is fontos megtanulni, divatos szóval, a "delegálást". Egy női bibliaórán hangzott el, hogy a keresztény anya az olyan, hogy amikor hullafáradtan, lábát felpolcolva fekszik, és tizenkét éves lánya vajaskenyeret kér, akkor a keresztény anya föltápászkodik, és teljesíti a kérést. Messzire vezetne kommentálni ezt a jelenséget, mindenesetre a mártíranya hamis képzete és egyéb furcsa és torz beidegződések óriási zűrzavart eredményeznek ezen a téren. Gyermekeinket számos olyan dologban felnőttszámba vesszük, amelyben nem kellene (például este nem fekszenek le időben, ami meggyőződésem szerint a magatartászavarok egy részének az oka; nem megfelelő tévéműsorokat néznek nem megfelelő időben stb.); más dolgokban, amikben növelhetnék felelősségüket, nem tesszük, egyrészt a rejtett bűntudat miatt, másrészt meg azért, mert "delegálni" bizony fárasztó: sok időt és türelmet igényel.

Mit tehetne az egyház, miben segíthetné a felelősségteljes szülői sáfárkodást? Az ún. "gyermekközpontú" társadalom képmutatása sok mindenben megmutatkozik, például abban, ahogy ellehetetleníti az apák, a férfiak részvételét a családi életben. Ezt több szinten korrigálhatná az egyház, mind gyakorlatában, mind igehirdetésében; ennek ellenére ritkán hallani prédikációt arról, hogy a férfinak az is hivatása, hogy apa legyen. A férfiakat hallgatólagosan ugyanúgy kizárólag a munkával és a közélettel, a nőket ugyanúgy az otthonnal és a családdal asszociáljuk, mint a világi társadalomban. Nem csak a világi csúcsmenedzser pályán, a lelkészi pályán sem előny a családszeretet, a nemet mondani tudás a ráhalmozott szolgálatok közepette, és senki sem buzdítja a nős férfiakat a szószékről, hogy többet legyenek otthon, törődjenek a családjukkal. Pedig a sáfárkodás, amiről szó volt, éppúgy az apa, mint az anya feladata: mindkettőjüknek áldozatot kell hozni azért, hogy aktív módon jelen legyenek gyermekeik életében! A különbség annyi, hogy a társadalom az anyától elvárja ezt, az apától pedig nem! Az egyházban nem követni, hanem amennyire lehet, ellensúlyozni kellene ezt a tendenciát. Egyetlen katolikus közösségről tudok, ahol hat hónapnyi időszakot kineveztek "Az Apák Félévének", és ez idő alatt kiemelt figyelmet szentelt a gyülekezet mind az igehirdetésben, mind az egyéb programok terén az apai hivatásnak. Jó lenne, ha mind több közösség követné példájukat!

Hozzászólások

1. Döme Zsoltné - 2014-02-24 13:40:51

Kedves Sára!

Nagyon jó volt olvasni a cikkedet. 3 gyönyörű szeretnivaló gyermeket kaptam Istentől, hogy jól sáfárkodjak velük.

Olyan helyzetbe kerültem, amiben szükségem van egy gondolkodó keresztény testvérnőm segítségére. 17 éves gyermekem kísérletezett az iskolai lógással, most pedig 100 ft ellopásával gyanusították meg.

Emiatt az osztályfőnök, azt tanácsolta, hogy vigyük el a gyereket kineziológushoz, vagy más egyéb szakemberhez.

Ezeknek a módszereknek nagyon ellene vagyok. Már csak azért is mert utánaolvasva rájöttem, hogy a mai szakemberek, nem igazán tudnak segíteni. A gyermekem 15 évesen megtért, átadta az életét az Úrnak. Nagyon jó kapcsolatom van vele, sokat beszélgetünk, értelmetlennek látom egy idegen ember bevonását. Mit mondjak az osztályfőnöknek?

Üdvölettel



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Czapp Enikő
Szegénység
Isten mindig tudja, mit csinál.

Felszín

Pete Violetta
A Ráday utcán
No, mi kellene neked?

Magasság

Gueth Péter
Életéhség
Miből következik a felzabálás kényszere?

Réz-Nagy Zoltán
Jobb adni...
Az adásban és elfogadásban rejlenek az élet legszebb pillanatai

Turcsik Ferenc
Max Weber á la carte...
Az á la carte fogalma körülbelül annyit tesz a gasztronómiában, mint az ételek szabadon választása az étlapról, amihez hozzátartozik az is, hogy az összeállítás is teljesen az étkezni vágyón múlik.

Mélység

Tóth Sára
A szülői feladat:
hogyan sáfárkodunk Isten egyik legnagyobb ajándékával, gyermekeinkkel?

Teljesség

Szabados Ádám
Egy örökösödési vita és egy tanmese
Tudtam, hogy ha Jézus tényleg most jön vissza, akkor csak az van, amim van.

Turcsikné Révész Judit
Három sáfár...

Ha a sáfárságról gondolkodom, jó és talán kevésbé jó példák egész sora jut eszembe. Kétségtelenül emberi szemeim először a közelemben élő embereket veszik észre.

dr. Michna Ottóné Ablonczy Ágnes
Igazit
Lehet igazivá, vagy mese marad?

Somogyi Péter
Sáfárkodj okosan!
Honnan van, amim van? Hogyan használom?

Üzenet

Németh Péter
"Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál?"
"Hosszú idő múlva aztán megjött azoknak a szolgáknak az ura..."

Németh Péter
"Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek."
Milyen sors is jutott nekem az életben? Mit tudnék elmondani róla?

Áthallások

Géczy Katalin
Gazdaggá tettél
Elmélkedés Mozart nagy g-moll szimfóniája mellett (K.V.550)

Tóth Sára
Petri György: Ősz
Persze senki sem szeret szembenézni a sötétséggel.

Gueth Péter
Saját hang
Kay Pollak: Hétköznapi mennyország (Svéd film, 2004)

Riport

Szerkesztő
"Az unalomtól falra tudok mászni!"

Kiegyensúlyozott, energikus emberre, egészséges lélekre valló gondolatok és mondatok.

Szerkesztő
"Megmutatni a létezésünket"
Kik is vagyunk mi magyar reformátusok? Milyen értékeink vannak, mi az, amivel gazdagítani tudunk másokat?

Szerkesztő
"Nem a mienk a cég"

Nem a mienk a cég - de benne dolgozunk.

Kitekintés

Bölcsföldi András
Álmodtam egy világot magamnak
Egy ilyen koncert is segíti az együttélést, az elfogadást, a befogadást, a nyitást. Magát a kapcsolatot. Segít eltávolodni magunktól, segít felemelkedni.

Dányi-Nagy Márió
Két ország - két világ
A kereszténység megáll - az ész világában is, nem csak a hitében.

Kovács Szilvia
Sok vagy kevés, amink van?
Nem csak a lelkészre bízatott sok vagy kevés, hanem az egész közösségre.

Látogatóink száma a mai napon: 5591
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57377801

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat