Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Brema, Kirchentage
Ezzel a táblával állták utamat nemrég egy külföldi tartózkodásom során. Furcsa érzés, hogy pap létemre nem mehettem be „szolgálati helyemre", még furcsább, hogy időnként még fizetni is kell érte, hogy megnézhessük az Isten házát. Az eset szokatlansága mellett meg kell jegyezni, hogy mégsem éreztem magam vallásilag kirekesztve, hiszen egy komolyzenei koncertre igyekeztem, amelyet egy nagy egyházi összejövetel közepette rendeztek. Aztán némi huzavona után társaimmal mégis bejutottunk, ha nem is a templom belső részébe, a zene szentélyébe, de legalább az előtérbe. Itt többen a földre ültek, én egy székre kuporodtam, egy hatalmas, vasból készült, de keresztet formáló szélrózsa alá.

Különös élmény volt ott ülni. A hangoknak, fényeknek, mozgásoknak színes egyvelegét éltem át, egyfajta térbeli szinesztéziát. A tér, ahol voltam, egy újjáépített templom előtere volt. Körülöttem fekete-fehér fotók voltak üvegkeretben, amelyek a háborúban teljesen lebombázott templomról szóltak, majd részben az újjáépítésről is. Mellettem nagyobb asztalokon a régi templomból származó szobortöredékek, reliefek, s egy faragott angyalfej meredt előre a félhomályban. Előttem a karzat felé hatalmas vöröstéglás fal magasodott, kb. 5000 téglával (megszámoltam, volt rá időm). A fények különösen változtak aszerint, ahogy nyitották-csukták a bejárati kaput, s a nap is egyre lejjebb hanyatlott. A teremből hívogatóan hullámzott ki a muzsika, a klasszikus darabok zárását a végén erőteljesen kihangsúlyozódott ámenekről lehetett felismerni. Különös másfél óra volt. Már maga az élmény, hogy kirekesztettből - befogadott lettem, a zene élvezete a zenészek és a kórus, a szólisták látványa nélkül, az előttem magasodó hatalmas téglafal, a szobrok, a képek, az apró zajok különös hatást értek el. Talán valami élet-szinesztéziát éltem át, miközben egyre nehezedő szemhéjam újra és újra lekívánkozott pihenő állásába.

A legnagyobb benyomást a falakon elhelyezett fekete-fehér fotók tették. Az előttem elterülő üvegbúra alatt magasodó régi templom makettje, s a rombolás fekete-fehér képei. Egy csodaszép régi, talán díszeiben még a barokk jegyeit magán hordozó templom, és utána a hatalmas romtömeg, a kövek kiáltása, törött téglák sikolya. Aztán a töredezett falak által kijelölt térben megjelent egy ember, aki talicskával hordta ki a törmeléket a romok közül. Majd néhány autó parkolt az üresen az égbe kiáltó falak előtt az ötvenes-hatvanas (?) évekből, addig látszólag nem sok minden történt a szent épülettel. Aztán az épen maradt faldarabok csodája, az egyiken egy szép, régi óra szerkezete. Az újraépítéskor a templom új külsőt kapott. És teljesen megújult belülről is. A fehér falak, az oldalsó árkádos rész, a belső tér egyszerűsége tökéletesen harmonikus keretet adott a koncertnek.

S akkor végiggondoltam magamban: ha csak egyszerűen mint turista látom ezt a templomot, talán azt mondom: milyen praktikusra tervezték, milyen világosak az ablakok, milyen jó tér az egész. Ha pedig arra gondolok, hogy mi volt előtte, biztosan nem tetszett volna ennyire, hiszen olyan szép, nemes, patinás volt minden. De mindennek le kellett rombolódni. Egészen a földig. Azt mégsem mondanám, hogy jót tett neki a háború. Magától nem rombolták volna le soha, s nem kellett volna. Itt tehát az adott helyzetet kihasználva az új kornak megfelelően építettek újjá mindent. Éltek a lehetőséggel, s ha már adott volt egy új helyzet, alkalmazkodtak hozzá. Követték a változásokat, s ezzel teljes harmóniát értek el. Persze tudom, hogy ez egy koncert volt, s nem tükrözött a gyülekezetből semmit, hiszen egy több ezres rendezvénynél nem csoda, ha megtelik a templom, s a hétköznapokban talán egészen más a valóság. Egy új templom is lehet üres. Nem is ez most a lényeg, hanem az, hogyan éljük meg mi a régi elmúlását s az új születését. Egyáltalán nem szeretjük eltemetni a múltat.

Mi a lényeg?

A lényeg az, hogy mindig tragédiának élünk-e meg egy tragédiát?
Csak a veszteségeinket számoljuk-e egy vesztes csata után?
Csak a hiányokat fogalmazzuk meg, amikor valaminek a nem létéről beszélünk?
Csak a panasz dől belőlünk, amikor keserűségeinket soroljuk?
Vagy tudunk éppen a veszteségekből, a hiányokból, a negatívumokból is építkezni?

Jelképpé lett számomra az a talicskás munkás a régi fotón. Egy vesztes háború után egy férfi, egy óriási romhalmazból talicskázza ki a sittet. Nem sok mindent tudhat arról, hogy mi is épül ezután. Hogy egyáltalán felépül-e ott még valami. Lehet, hogy gyülekezeti tag volt, talán presbiter, de az is lehet, hogy egy felfogadott munkás, éhbérért alkalmazott romeltakarító. Nem tudjuk. De tette a dolgát. Új világot épített fel. Olyan templomot, amely évek múlva menedéket adott nekem, a messziről jött vándornak. És Isten dicséretével telt meg a szakrális tér.

Még csak nem is ez a lényeg.
Lényeg a fény, ami beszűrődött az ablakon.
Lényeg a zene, ami kilopódzott a teremből.
Lényegesek a képek, a szobortöredékek és a makett, a múlt egyvelege.
Ötezer tégla egysége.

Valami lerombolódik, és új születik.
A templom megtelik.
Hát nem csodálatos?