AZ ADAKOZÁS KEGYELME
(Sarkad-Újtelek – Csorvás, 2014. július 13.)

Lectio: 2Kir 12, 10-16. v. + 2Kor 8, 1-15. v.
Textus: 2Kor 8, 1-2. v.
Énekek: 65/1-2; 379/1-6; 162/3+7; 378/4-5; 229/3; 401/5; 194;

„Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott. Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett.”

Szeretett Testvéreim!
Az adakozás hirdetése minden istentiszteletnek része. Az utóbbi években egy olyan ősi liturgiai gyakorlatot is követünk, amely már az első keresztyének idejében megvolt. Az úgynevezett kollektát, a gyűjtést odavisszük az élő Isten elé, és hálát adunk neki, hogy adakozhatunk. Egyúttal kérjük is Istent, hogy az adományaink bölcsen és tisztán használtassanak fel.
A Heidelbergi Káté a IV. parancsolathoz fűződő magyarázatában szól arról, hogy Isten a negyedik parancsolatban azt is kívánja, hogy keresztyéni módon adakozzam. Ezért nem egyszer úgy beszélgetünk az adakozásról, mint ami a keresztyének kötelessége, ami a keresztyének feladata, ami az istentisztelet része.
Pál apostol a mai újszövetségi igében úgy beszél az adományok gyűjtéséről, mint Isten kegyelmének jeléről. Pontosabban megfogalmazva, nem az adakozás maga Isten kegyelmének jele, hanem az, ahogyan a makedóniai gyülekezetek megélték az adományok gyűjtését.
Ínséges időszak köszöntött be Izrael földjén. Talán elmaradtak az esők, talán elmaradt a harmat, ami gyakran életben tartotta a növényeket még a száraz évszakban is. Mert a tenger felől rendszeresen áramló enyhe, nedves légtömegek, ha esőt nem is, de harmatot biztosítottak. S ha ez is elmaradt, akkor hiába vetettek, hiába kapálták és metszették a szőlőt, gondozták a fügefákat, a termés elmaradt. Isten pedig egy alkalommal előre kijelentette Agabosz próféta által, hogy éhínség lesz azon az egész földön. A pogányokból lett keresztyén testvérek ezért elhatározták, hogy segíteni fogják a jeruzsálemi és júdeai, több száz kilométerrel arrébb élő keresztyéneket, hogy túlélhessék, átvészelhessék ezt a nagyon nehéz időszakot.
Ami a makedóniai gyülekezetek adakozását különlegessé tette, hogy maguk is szegények voltak. Maguk is szükséget láttak. De nem erre figyeltek, hanem arra, hogy a júdeai testvérek náluk még nagyobb gondban vannak. És nagy örömmel, nagy odaadással, nagy szeretettel kezdtek el gyűjteni. Mert örömük, nagy örömük volt abban, hogy mindabból, amit Istentől kaptak, másoknak is juttathatnak.
Pál apostol, amikor a korinthusi gyülekezetnek írt, hogy őket is a már megkezdett adakozásuk véghezvitelére buzdítsa, akkor erről az örömről ír, mint Isten nagy kegyelméről. Mert Isten bennünk munkálkodó Szentlelke erejének a jele az, ahogy a szegény boldogan, örömmel ad a még szegényebbnek, az Isten gyermeke ad az Isten gyülekezetének.
Amikor másokon segíteni kell, amikor másnak adni kell, milyen sokszor a lehetőségeinket nézzük, és nem azt, hogy a lehetőségeinket is Istentől kaptuk. A makedóniai gyülekezetek nem a lehetőségeiket nézték csupán, hanem azt is, hogy mindezt a Mennyei Atyától kapták, ezért a hálájukat mutatják ki Isten iránt, ha a most éppen rászoruló gyülekezeteknek adnak. Ebben volt az örömük. Abban, hogy adakozásukban nem volt számítás, csak hála és szeretet. Az ilyen adakozásra, a hálából és szeretetből történő adakozásra mondja Pál apostol, hogy Isten kegyelme van velük.
A mai vasárnap a segélypersely vasárnapja egyházmegyénkben. Minden év július és augusztus 2. vasárnapján a teljes perselyösszeget beküldjük az egyházmegyének, hogy egy éppen valamilyen okból rászoruló gyülekezetet segítsünk vele. De hadd mondjam el a testvéreknek, hogy valami ezen a téren az utóbbi egy évben különösen is megmozdult az egyházmegyénkben. Van olyan, nem is távoli és nem is módos gyülekezet, amely azt kezdeményezte, hogy egy náluk szegényebb, templomrenoválásba kezdett gyülekezetet úgy segítsenek, hogy örökbe fogadnak egy templomablakot. S azt kérték az egyházmegye gyülekezeteitől, hogy szintén fogadjanak örökbe egy kunágotai templomablakot. Ha több gyülekezet magára vállalja egy-egy templomablak elkészíttetését, akkor az idén be tudják fejezni a templomrenoválásukat. Egy másik gyülekezet anyagilag a padlóra került. S az egyházmegyei közgyűlés úgy döntött, hogy az augusztus 2. vasárnapi segélypersellyel megpróbáljuk őket felemelni a földről. Több anyagilag erősebb gyülekezet az elmúlt évben vállalta, hogy egy-egy szegényebb gyülekezet néhány nagyobb közüzemi számláját kifizeti. Hogy azok is boldoguljanak.
Ezeket az adakozásokat nem lehet kényszerrel tenni. Ezt csak örömmel és szeretettel lehet tenni. Nem azt nézve, hogy nekünk mire van szükségünk, hanem azt, hogy mindent Istentől kaptunk. Az így épülő testvéri közösség, az így megmozduló szívek közössége Isten kegyelmének jele. Isten velünk lévő szeretetének a jele.
De ehhez az is kellett, hogy a makedóniai keresztyének erősítsék egymást ebben. És az is Isten Szentlelkének munkája volt, hogy nem lebeszélték egymást róla, hanem buzdították egymást benne. Engedelmeskedtek Isten Szentlelke indításának. Engedelmeskedtek Isten Igéje tanításának. És megnövekedett az örömük, és velük volt Isten kegyelme. Nem a saját helyzetük határozta meg adakozásukat, gyűjtésüket, a másokról való gondoskodást, hanem az a szeretet, az az Istenben való bizalom, ami a Szentlélek munkája volt bennük.
Még a két világháború között történt, hogy egy előkelő, befolyásos, módos ember, látva az egyház hanyatló anyagi állapotát az egyik egyházkerületben, megkérdezte annak a kerületnek a püspökét: Püspök úr! Mi lesz az egyházzal ebben a nehéz helyzetben? S a püspök ezt válaszolta: Nem féltem az egyházamat, amíg lesznek benne szegény özvegyasszonyok, akik szívből adakoznak.
De nem a szegénységből való adakozás a meghatározó, hanem a szív gazdagságából való adakozás. Az örömmel és hálával való adakozás. A Szentírásban olvasunk több helyen arról, hogy hasonló nagy kegyelem volt Isten népével és hasonló nagy örömük volt az adakozásban, mint a makedóniai keresztyéneknek. Például a Krónikák 1. könyve 29. részében olvassuk: Dávid király a templom építésére hirdette meg az adakozást. „Ekkor önként adakoztak a családfők, Izráel törzseinek a vezetői, az ezredesek és a századosok, meg a királyi udvartartás vezetői. (…) És örült a nép az önkéntes adakozásnak, mert tiszta szívvel, önként adakoztak az ÚRnak. Dávid király is nagy örömmel örvendezett. Akkor áldotta Dávid az URat az egész gyülekezet előtt, és ezt mondta: Áldott vagy te, URam, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké!”
Ezt az örömöt nem lehet megismerni az olyan lelkületben, ami egy székely viccben jelenik meg: Az egyszeri székely ember végrendelkezett és azt mondta a fiának: ha az elveszett tehenem megkerülne, akkor legyen a Jánosé, ha nem kerülne meg, legyen az egyházé…

Hírt adunk nektek testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott. Igen, Pál apostol híradással kívánt lenni. Tudatosan azért, hogy felbuzdítsa a korinthusiakat is. Legyenek készen szívből, hálával, Isten kegyelmével eltelten adakozni. Hogy vágyakozzanak az után a kegyelem után, amit más gyülekezetek már megtapasztaltak.
Mert Isten kegyelmét nemcsak abban tapasztaljuk meg, amit tőle kaptunk Jézus Krisztusban, hanem megtapasztaljuk abban is, amit általa tudunk tenni Jézus Krisztusért. Mert az is ajándék, amit tehetünk Jézus Krisztus nevében és Jézus Krisztus dicsőségére.
A Szentírásból azt tanuljuk meg egyértelműen, hogy Isten, a mi mennyei Urunk, az igazi adakozó. Mielőtt valamit tőlünk kérne, először arra irányítja figyelmünket, hogy Ő az, aki igazán ad nekünk. Pál apostol az adakozásról való tanítást és felhívást, a 2. Korinthusi levél 9. fejezetét azzal fejezi be: „Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!”
Isten ajándékoz meg minket és ezért adhatunk Neki. Ez mindig így lesz. „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8, 32) — Az adakozó, ajándékozó Istenről beszél nekünk Isten Igéje. Mi az eredete az adakozásunknak? Az, hogy minden az Övé. Csak abból adhatunk vissza valamit, amit tőle kaptunk. Ezért a hívő ember kérdése soha nem az, hogy mennyit adjak az Úrnak, hanem, hogy Uram, mennyit tarthatok meg magamnak, abból, amit nekem adsz.
Ebben az életszemléletben, nagy és boldog örömmel ajándékoztatunk meg. Olyannyira, hogy a makedóniaiak – ahogy ezt a lekcióban hallhattuk – maguk kérték, erősen sürgetve, hogy a szentek iránti szolgálatban részt vehessenek, s így erejükön felül is adakoztak. S ebből éppen az derül ki, hogy őket nem kellett emlékeztetni Isten áldásaira. Őket nem kellett arra emlékeztetni – ahogy ezt ezekben a napokban olvasni fogjuk – hogy aki szűken vet, az szűken is arat, s aki bőven vet, az bőven is arat. Nem kellett azzal sem bíztatni, hogy aki kész az Istennek adni, azt Isten megáldja, kipótolja szükségeit. Azért nem kellett ezzel bíztatni a makedóniai keresztyéneket, mert önmagában az, ahogy magukat is adhatták Istennek, már megbizonyította számukra Isten gazdag, örök, áldott szeretetét, gondviselését. Mert nem csak abban tapasztaljuk meg Isten áldását, hogy kipótolja szükségeinket, megszaporítja azt, amink van. Hanem már abban megtapasztaljuk Isten áldását, hogy örömmel, hálával, boldogsággal tölt el az, hogy neki szolgálhatunk. S jó nekünk ott lenni Isten közelében. Jó mindent kezébe tenni, mindent neki átadni, hogy ő rendelkezzen vele.
Jó nekünk, amikor már semmit sem féltünk Istentől, amikor teljesen átadjuk magunkat neki, amikor teljesen bele tudunk simulni az ő kezébe, tervébe, szeretetébe. Jó nekünk elfogadni Isten tanácsát: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Példa 23, 26) Azok a pillanatok, azok az órák, amikor teljességgel Krisztusé tud lenni a szívünk, s mindenünket neki tudjuk adni, magunkat neki tudjuk adni, már a mennyei világ előízével ajándékoz meg. Mert akkor nagyon közel vagyunk a hozzánk közel jövő Istenhez.
Mert akkor mindent eltölt a szeretet. Akkor nincs féltékenység, nincs irigység, nincs számítás, gonoszság, keserűség. Csak az a szeretet, az az öröm, az a tisztaság, amivel ő ajándékozott meg. Mert igen, amikor magunkat tudjuk adni, s mindenünket félelem nélkül Krisztusnak, akkor mi ajándékoztatunk meg. Igen gazdagon. Igen tisztán. Ezzel a megajándékozott élettel öröm adni az időnket, az erőnket, a képességeinket, a tudásunkat, a vagyonunkat. Akkor olyan jó együtt lenni, Isten Igéje mellett, együtt énekelni és együtt imádkozni. S közben szívünket Krisztusnak kitárva egymásra figyelni, egymás gondját is felvenni.
Ez az a kegyelem, amit a makedóniaik elfogadtak, s ez az, amelyről olyan ihletetten, olyan szépen ír Pál apostol.
Ma ezt a hírt adom át én is: Krisztusban ismert ez a kegyelem, az ajándékozás kegyelme. Az adakozás kegyelme. A másokért élés kegyelme. Krisztusban megajándékoztattunk az örök üdvösséggel és itt a földön a kegyelem naponként megtapasztalt jó ízével. Engedjük hát át magunkat Krisztusnak, hogy elhalmozhasson kegyelme gazdagságával! Ámen.