BÉKESSÉG NÉKTEK
(Sarkad-Újtelek, 2011. szeptember 18.)

Lectio: Jer 17, 1-13. v. + Jel 2, 18-29. v.
Textus: Ján 20, 19-23. v.

Énekek: 251/1; 125/1-4; 359/3; 151; 276/5; 134/1-3;

„Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”

Szeretett Testvéreim!
A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság szorongóvá tesz. Minél inkább bizonytalan és kiszolgáltatott valaki, annál jobban beszorul egy sarokba, vagy annál inkább megpróbál kitörni. Vagy egyre szorongóbb, vagy egyre ingerültebb, agresszívebb lesz. S ezek az érzések váltogathatják is egymást. A lelke pedig háborog.
Amikor Jézus a feltámadás napjának estéjén belép a tanítványok zárt ajtajú közösségébe, akkor az abban az időben megszokott köszöntéssel sokkal többet mondott annál, mint egy egyszerű köszönés.
A háborgó szívű tanítványokat köszönti békességgel… A félelemben élő tanítványokat köszönti békességgel… A szilárd talajt elveszített tanítványokat köszönti békességgel… A teljes tanácstalanságban, kilátástalanságban lévő tanítványokat köszönti békességgel. Akik nem tudnak mit kezdeni az elmúlt napok eseményeivel. Mintha fenekestül felforgatták volna az egész életüket. Rátelepedett lelkükre minden, sötétségbe, homályba burkolva a jelent és a jövőt.
Igaz, hogy voltak olyanok, akik azt mondták: látták a feltámadott Úr Jézust, de ez nekik nem sokat mondott. Hiszen ők maguk nem találkoztak vele. Ha éhezők közül egy elmondja, hogy voltam egy helyen, ahol jól lakhattam, attól még a többi nem lakott jól. S ha maguk nem laknak jól, mit érnek azzal a hírrel, hogy mások jól lakhattak? Vigasztalja-e a szomáliai éhínségben lévőket, hogy Magyarországon bőven van kenyér? Vigasztalja-e azokat az elszegényedett családokat az, hogy a boltban van kenyér, ha ők maguk nem tudják megvenni?
Most, amikor újabb megszorító intézkedéseket kellett bejelentenie a kormánynak, amikor egyre nyilvánvalóbb, hogy nem lesz könnyebb a 2012. esztendő a mostaninál, sőt még nehezebben fognak élni százezrek és talán milliók is, igen sokan keseredtek el, és fognak még megkeseredni. Azt, hogy mindez kényszerű és szükséges lépés-e, nehéz megítélnie annak, akinek naponkénti megélhetési gondjai vannak. Azt pedig, hogy ettől jobb lesz az országnak, szintén nyugtalanul és kétségbeesetten hallják sokan, hiszen azt, hogy jobb az országnak, az egyszerű ember csak a saját bőrén tudja megérezni… Valóban sokat kell imádkoznunk népünk vezetőiért, hogy a döntések, amelyeket meghoznak és meg kell hozniuk, ne taszítsák végleg megkeseredésbe a népet. Illetve tudjanak olyan utat mutatni, ami az egész nép számára előrelépést, reményt, biztatást ad.
Nekünk, keresztyéneknek létezik ilyen út, s erről szól az „Útravalón” olvasható finn vers is: ’Paavo gazda’. (Lentebb, az igehirdetés végén is olvasható ez a vers!) Imádkoznunk kell hát népünkért is, hogy megtalálja Istenben azt az utat, ami az életre visz. Hiszen könnyű szidni, számon kérni az ország vezetőit úgy, hogy közben mi nem tesszük meg azt, amit meg lehetne és meg kellene tennünk. Igaz, ehhez Istent kell előbb megszeretnie, előtte kell meghódolnia magyar népünknek!
A tanítványok talán még tanácstalanabbak, még kétségbeesettebbek lettek attól a hírtől, hogy üres a sír! Jól mutatja lelkiállapotukat az Emmausba igyekvő tanítványok szava, akik ezt mondták a hozzájuk csatlakozó, őket kérdezgető idegennek: „Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.”
Valóban, amíg nincs személyes tapasztalatunk Istenről, a Gondviselőről, a Feltámadottról, a velünk lakozó Szentlélekről, addig még a róla való boldog bizonyságtétel is csak összezavarhat, elbizonytalaníthat. Miért nem tudhatom azt, amit más tud, miért nem láthattam azt, amit más látott?
Hozzájuk, a háborgó lelkű tanítványokhoz lépett be, és hozzánk, háborgó lelkű XXI. századi Istent keresőkhöz lép be a Feltámadott, az Úr Jézus Krisztus: BÉKESSÉG NÉKTEK!
Békességetek legyen, békesség adassék nektek! Nem a birkatürelem békessége, nem a harcnélküliség békessége, nem a mindenbe beletörődés békessége, mert ezekben nincs valódi békesség. Nem az a békesség, amikor minden küzdelemről, harcról, változtatni akarásról lemondunk, amikor süket csönd van bennünk.
Békesség nem egyszerűen háború nélküli állapot. Az a békesség, amit Jézus kívánt, hirdetett a tanítványoknak a reménység békessége. A szeretet békessége. A tisztaszívűség békessége. A jóra törekvés békessége. A másokkal is törődés békessége. Az igazság békessége. Ez a békesség olyan, mint a tiszta zenében a harmónia. Ezt a békességet akkor kapjuk, akkor tapasztaljuk, amikor harmóniában vagyunk az élő Istennel. Amikor nincs zavaró hang, disszonáns hang Isten és ember között. Amikor nincs lázadás Isten akarata ellen, amikor nincs bálványimádás, azaz nincs semmi, amit többre értékelnék gondolataimmal és tetteimmel az Isten törvényénél…
Ezt a békességet bűnös ember nem tudja megteremteni és kiformálni sem magában, sem környezetében. Ezt a békességet kapni lehet, és nem mi teremtjük meg… Amikor az ember teremt békét, ott azt a békét gyakran a halál csöndje, a pusztulás és rombolás zűrzavara kíséri. Az ember teremtett béke ezért nemcsak békét, de vele együtt fájdalmat, könnyeket, vért is teremt, ami eleve magában hordozza egy újabb békétlenség, egy újabb háború csiráját. Amikor Isten teremt békességet, akkor belül, a lélekben történik ez meg, és ez hat ki a többi emberrel való kapcsolatunkra is. Az Istentől kapott békesség alapja nem az embernek emberhez való viszonya, hanem Istennek az emberhez való viszonya. Ezért ez a békesség még az ellenségét is Isten barátjává szeretné tenni. A Krisztus által teremtett békesség nem a mindennel megbékélést jelenti, hanem azt a törekvést, hogy mindenki megbékéljen Istennel.
Békesség néktek – köszöntötte a tanítványokat az Úr Jézus. Békesség néktek – köszönt minket is: Kerüljön minden az Istentől rendelt helyére a világban, kerüljön minden az Istentől rendelt helyére az életetekben, kerüljetek ti magatok is az Istentől rendelt helyetekre! S valóban, nem nyugodt az emberi szív addig, amíg minden a helyére nem kerül… Gyakran onnan tudjuk meg, hogy végre azt tesszük, amit Isten rendelt nekünk, ott vagyunk, ahol Isten akar látni minket, úgy döntöttünk, ahogy az Istennek tetszik, hogy békesség, öröm, lelki megnyugvás kíséri döntésünket, életünket.
De nem feledhetjük el, hogy az ószövetségi korban a békesség jelentése nemcsak külső nyugalom volt, hanem általános jólét is. S mivel Jézus abban a korban élt, amikor ezt is értették a békesség alatt, a tanítványoknak ezt is üzente a köszöntése. Adjon Isten testeteknek és lelketeknek békességet, jólétet, örömöt, nyugalmat. Márpedig általános jólét csak ott lehet, ahol nincs önzés, ahol tudunk egymásra figyelni. Ahol betartják a bibliai szabályt: „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon” (Lk 12, 48). S ugyanígy „Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére” (Róm 15, 1-2). Az Isten országa rendjéhez hozzátartozik, hogy aki többet kapott, az többet is adjon. Hiszen Isten közösséget teremtett és közösséget akar teremteni, ahol az erősebbnek kell hordania a gyengét, s ahol a gyengének is mindent el kell követnie azért, hogy amit ő meg tud tenni, azt ne terhelje másra.
Ezért békesség igazán ott lehet, ahol szeretetben gondolunk egymásra és készek vagyunk egymás terhét hordozni, ki-ki a maga lehetősége és tehetsége szerint. Békesség ott lehet, ahol nemcsak magunkra gondolunk, hanem a mellettünk jövőkre és az utánunk jövőkre is. Békesség csak ott lehet, ahol nem sajnáljuk mástól az életét és az életterét. Ezért a békességhez hozzátartozik a másik ember és az egész teremtett világ szeretete, megbecsülése is! Irigységben nincs békesség. Önzésben nincs békesség. A másik ember és a teremtett világ kizsigerelésében nincs békesség. De a másik gazdagságának megkívánásában sincs békesség.
Az egyoldalú, szeretet nélküli igazság soha nem teremt békességet. Sem az egyházban, sem a társadalomban.
Ezért aztán végtelen nagy ellentmondásnak látszik, de ott, ahol Jézus Krisztus békességet teremtett, ott valójában harcba hív bennünket. Harcba mindenekelőtt bűnös természetünkkel szemben. Harcba minden bálványunkkal szemben. Harcba a közösség bűneivel szemben. Hiszen Isten szerint való tökéletes békesség csak ott van, ahol a bűn nem uralkodhat, hanem teljességgel Jézus Krisztusé az uralom mennyen és földön.
Amikor az Úr Jézus Krisztus a kegyelmével, az értünk hozott áldozatával békességet szerzett nekünk a keresztfán kiontott vére árán, akkor egyben el is küld a világba, hogy törekedjünk a békességet megteremteni. Békességet teremteni pedig csak a bűn elleni harccal lehet. Nem a bűnös elleni harccal. Ezt mi, emberek tesszük. Azt hisszük, hogy ha legyőztük a bűnöst, akkor már legyőztük a bűnét is. Nem igaz. Sajnos gyakran látni, hogy a korrupció elleni harcot meghirdető, maga is korrupttá válik. A bűnt üldöző is bűnözővé válhat, ha nem őrzi meg szívét az Isten.
„Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok” (Ef 6, 12-13).
Békességet kell teremtenünk, békességet kell hirdetnünk, békességet kell hordoznunk. De ennek útja a bűnbánat meghirdetésének útja, a bűnbocsánat elnyerésének útja, Jézus Krisztus kegyelme megismerésének útja. Jézus Krisztus bennünk való élete élésének útja.
Jézus Krisztus azt akarja, hogy békessége legyen az övéinek és békessége terjedjen ebben a világban. Ez azonban nem karba tett kézzel történik, hanem a Krisztusi békesség hirdetésével és megteremtésével. Mert csak az találja meg az isteni békességet, aki találkozik személyesen az Úr Jézus Krisztussal.
Adjon a Mindenható Isten erőt, hitet, kitartást, igazi békességet Krisztusban nekünk, hogy másokat is békességre vezethessünk azáltal, hogy megbékéltek ők maguk a Mindenhatóval! Ámen!

Paavo gazda

Fent a saarijärvi ősvadonban
élt fagyos tanyáján Paavo gazda.
Küzködött, égett kezén a munka,
Ám az Úrtól várt földjére áldást.
Gyermekével s asszonyával élt ott,
kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren,
árkot ásott, szántott és vetett s várt.
Megjött a tavasz, a hó elolvadt
s hólé elsodorta fél vetését;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetés felét lezúzták;
ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még.
Haját tépve jajgatott az asszony:
„Paavo, Paavo, átokvert öreg te,
koldusbot vár: elhagyott az Isten:
rossz koldulni, – éhenhalni szörnyűbb”.
Paavo, kézenfogva asszonyát, szólt:
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten.
Felerész fakérget tégy a lisztbe,
én ezentúl még több árkot ások,
ám az Úrtól várom majd az áldást”.
Felerész kéreg sült a kenyérbe,
kétszer annyi árkot vájt a gazda,
juha árán vett rozsot, vetett s várt.
Megjött a tavasz, a hó elolvadt
s megmaradt: vetés és porhanyó föld;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetés felét lezúzták;
ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még.
Haját tépve jajgatott az asszony:
„Paavo, Paavo, átokvert öreg te,
halljunk meg, hisz elhagyott az Isten!
Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb”.
Paavo, kézenfogva asszonyát szólt:
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten.
Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe,
én meg duplaszéles árkot ások,
ám az Úrtól várom majd az áldást”.
Kétszeres kéreg sült a kenyérbe,
duplaszéles árkot vájt a gazda,
marha árán vett rozsot, vetett s várt.
Megjött a tavasz, csordult a hólé
s ár nem vitt el sem vetést, se földet;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetést le nem tiporták;
ősz jött, ám a fagy távol maradt és
sarlót várt a hullámzó arany-dísz.
Paavo gazda térdre rogyva mondta:
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”.
Térdrehullt az asszony is, míg így szólt:
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”.
Agg társához szólt szelíd mosollyal:
„Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan,
felvirradtunk boldogabb napokra,
sutba dobjuk most már a fakérget
s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz”.
Paavo kézenfogva asszonyát, szólt:
„Asszony, asszony, elbuknánk a próbán,
éhező testvért ha cserben hagynánk.
Felerész kérget süss a kenyérbe:
elfagyott a szomszédunk vetése!”

Írta: Johan-Ludvig Runenberg
Fordította: Képes Géza