SZEMÉLYISÉGEM OLTALMA
(Sarkad-újtelek, 2010. június 20._du)

Lectio:
Textus: Zsoltárok 43, 1-5. v.

Énekek: 42/1-3+7; 239/1-5;

„Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen néppel szemben! Az alattomos és álnok emberektől ments meg engem! Hiszen te vagy oltalmazó Istenem, miért taszítottál el engem? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség? Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem! Vigyenek el szent hegyedre és hajlékaidba, hogy eljussak Isten oltárához, Istenhez, akinek ujjongva örülök. Hadd magasztaljalak hárfával, Isten, én Istenem! Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!”

Szeretett Testvéreim!

A Bibliaolvasó Kalauzunk a hétre a 43. zsoltárt ajánlja heti zsoltárnak. Ennek ellenére és éppen ezért a 42. zsoltárt énekeltük az imént. Sajnos a 43. zsoltár dallamát nem ismeri a gyülekezet, és nem tudjuk a 42. zsoltár dallamára énekelni a 43. zsoltárt… A két zsoltár azonban valójában egy. Ha megnézik a zsoltároskönyvünkben, látják a testvérek, hogy a 43. zsoltár fölé azt írta hajdan a fordító, vagy az énekeskönyv szerkesztője: (Folytatás.) A 42. zsoltár folytatása a heti zsoltár… Valami oknál fogva hajdan kettévágták ezt a zsoltárt, s az első két strófája, valamint a harmadik strófája külön számot kapott. Azonban gondolatai, felépítése, refrénje egy.
A kitikkadt zsoltáros, aki Isten után vágyódik, elpanaszolja, hogy szavait kétségbe vonják, kigúnyolják: Hol van a te Istened? Ellenség gyötri, s úgy kell járnia az életben, mint akinek nagy vesztesége van: lehajtott fejjel, tehetetlen fájdalommal…, „gyászban”. Mennyire kifejezi ez a szó azt a lelkiállapotot, amit érezhet, átélhet a megalázott, semmibe vett, kiszolgáltatott ember. Az Idősek Otthonában az egyik testvér mondta így egy istentiszteleten: „A betegszállítók úgy kezeltek, mint egy rabszolgát. Végeztem a vizsgálatokkal 11-re, de még ¼ 5-kor ott ültem. Se ebéd, se uzsonna, se gyógyszerezés. Senki meg nem mondta, hogy meddig kell ott várnom. Hát fogtam magam, s hazajöttem busszal az otthonba. És akkor még én kaptam letolást, nekem kellett szégyenkeznem, mert nem vártam tovább türelmesen…” — Igen: Szégyenkezve, keserűen, „gyászban”, mert elvettek tőle akkor valamit: elvették, megsértették az emberi méltóságát.

A zsoltáros is hasonlókat élhetett át. Ilyen környezetben teljesen megkeseredhetne. De van Istene… Ezért bíztathatja magát, pontosabban: fogadhatja el Isten bíztatását, és ezért hangzik fel a teljes zsoltárban háromszor: „Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!”
Ezt, hogy „szabadító Istenemnek”, az eredeti szöveg sokkal gazdagabban mondja el. Pedig mondhatná csak így, egyszerűen. Ezzel szemben azt mondja: Ő orcám szabadítója, Istenem! S ha így mondja a zsoltáros, akkor ennek oka van. Az arc, a személyiséget is jelenti. Az emberi méltóságot. A személyének tisztességét.
Innen érthető ez az egész zsoltár, benne most a heti zsoltárunk: A csüggedés, a nyugtalanság, a lelke háborgásának oka: úgy bántak vele, hogy szinte önmagát, lényét, személyét kell elveszítenie. Annyira tűrhetetlen már a bántás, annyira kétségbeejtő a gúnyolódás, annyira erőtlenné tesz már az aljasság, hogy erejének, méltóságának határára jutott. Alattomos és álnok emberek hazugsággal, a tisztességének rombolásával, gonosz ármánykodással, gyűlölködő, ellenséges indulattal teremtenek elviselhetetlen állapotokat. Hiszen tisztességes ember soha nem tud felkészülni az alattomos és álnok emberek szívéből származó kegyetlen „játékra”, lélekölő, irgalmatlan szavakra és tettekre. Eljutott emberi erejének határára. Eljutott oda, hogy szinte már önmagát, önazonosságát veszíti el.
Már-már meg kell alkudni… azzal, ami korábban a közelébe sem férkőzhetett… Már-már nem vállalhatja önmagát, mert senki nem érti meg őt, csak gúnyolódnak… Már-már fel kell adnia elveit, eddigi szemléletét… Fel kell adnia azt, aki ő maga. Meg kell alkudni, mert ebben a világban nem lehet istenfélő életet élni…
S akkor – újra – imádkozik: Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, orcám szabadítójának. Bízzál Istenben, mert még visszaadja ő nekem méltóságomat, személyem tisztességét, becsületemet. Ő az én Istenem!
Jöhetnek olyan nyomorúságos bántások, hogy szinte azt hisszük: bele kell őrülni. Csiha Kálmán püspök úr mondta el, hogy amikor hosszú ideig volt magánzárkában úgy, hogy hangokat sem hallhatott, végül megzavarodott. De Isten könyörült rajta, és visszanyerte személyiségét. Mert Istennél semmi sem lehetetlen.
Volt, akit a kommunista pribékek, miután nem tudták megtörni sem veréssel, sem állandó zaklatással, egy keresztre kötözve a börtön pöcegödrének nyílásához fektettek. Aki a dolgát végezte, az mind rá végezte el. Napokig gyötrődött ebben a nyomorúságos állapotban, s még hosszú hetekig-hónapokig kerülték, mert bőre, húsa beitta a szenny szagát. De Isten könyörült rajta, s még így sem tudták elvenni krisztusi személyiségét. Mert Istennek van hatalma megőrizni bennünket. Ő orcánk szabadítója.
S lehet ezt a zsoltárt így imádkozni, így kérni: Segíts, hogy megmaradhassak annak, akinek Te teremtettél, megmaradhassak krisztusi embernek, egyáltalán embernek egy egyre embertelenebb világban.

Ezzel együtt lehet kérni: Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen, a szentségtelen, istentelen néppel szemben! Az alattomos és álnok emberektől, akik megfosztanak tisztességemtől, becsületemtől, méltóságomtól, ments meg engem! Ments meg azoktól, akik nem a valóságot szólják, akik elferdítik az igazságot, vagy magukat teszik az igazság mércéjévé!
Hiszen te vagy oltalmazó Istenem! Azaz: te vagy az erősségem, a menedékem! – Jó nekünk úgy imádkozni, hogy amikor már elfogyott minden lehetőségünk, és nincs már semmi, amire támaszkodhatnánk emberileg, akkor is van menedékünk: Az Isten!
Milyen balgák is vagyunk! Oly sokszor odaadjuk Istent, a hitünket ideig-óráig tartó menedékekért. Megalkuszunk a világgal, mert úgy gondoljuk, ezáltal tudjuk fenntartani magunkat és családunkat. Pedig Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen biztos menedék a nyomorúság idején!

S hangzik tovább a zsoltár: Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem! Isten Igéje, Szentlelkének vezetése az, ami bennünket az életre vezet. Egyedül az ő világossága űz el minden sötétséget, egyedül az ő igazsága diadalmaskodik minden felett. Jó nekünk, ha Isten világosság ragyogja be életünket, és ha Isten igazsága válik életünk szilárd alapjává.
De ehhez nekünk kell belépni Isten világába, nem pedig őt kell elfogadhatóvá tennünk a mi világunkban! Kényelmesebbnek tűnik Istent igazítani a világhoz, mint a világot meggyőzni Isten egyedülvalóságáról. Kényelmesebb a hitünket igazítani a pillanatnyi elvárásokhoz, mint kitartani Isten igazsága mellett akkor is, amikor egyedül maradunk ezzel.
Mégis jobb egyedül maradni – Istennel, mint mindent megnyerni, de Isten nélkül. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall…
Nem tudom, hogy mit hoz a testvérekre és mindannyiónkra a következő hét. Lehet, hogy csendes, nyugodt, szinte andalító hetünk lesz: ne engedjük el Isten kezét! Hanem ragaszkodjunk ahhoz, hogy Isten világossága és igazsága vezessen minket!
Lehet, hogy némelyek közülünk bántást, megaláztatást, kifosztottságot élnek át: Kérjük Istent, hogy akkor se veszítsük el krisztusi személyiségünket. Legyen ő támaszunk, erőnk, vigaszunk! S imádkozzuk a nehéz órákban is: Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek! Ő orcám szabadítója, és az én Istenem!

Ámen!

Ui.: Amikor ez az igehirdetés elhangzott, még nem tudhattuk, hogy lesznek olyanok a gyülekezetben, akiket a héten egy éjszaka kirabolnak…
Másnak pedig a komoly, értékes munkáját veszik semmibe, s előnybe részesítik azt, aki csak felszínes munkát végzett el ugyanazon a munkahelyen…