Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Június 29. - 2Kir 18, 17-25

MIBEN BÍZOL?
(Sarkad, Római katolikus templom, 2014. június 29.
ökumenikus istentisztelet)

2Kir 18, 17-25. v.

„Az asszír király azonban elküldte hadvezérét, udvarmesterét és kincstárnokát Lákisból Ezékiás király ellen erős hadsereggel Jeruzsálembe. Ezek felvonultak, és megérkeztek Jeruzsálem alá. Amikor felvonultak és megérkeztek, megálltak a Felső-tó vízvezetékénél, amely a ruhafestők mezejének az útjánál van. Azután hívatták a királyt. Kiment hozzájuk Eljákim, Hilkijjáhú fia, a palota felügyelője, Sebná kancellár és Jóáh, Ászáf fia, a főtanácsadó. A kincstárnok ezt mondta nekik: Mondjátok meg Ezékiásnak, hogy ezt üzeni a nagy király, Asszíria királya: Miféle elbizakodottság ez? Miben bízol? Üres beszéd az, amit gondolsz, hogy csak ész és erő kell a hadakozáshoz! Kiben bíztál, hogy föllázadtál ellenem? Talán Egyiptomnak, ennek a törött nádszálnak a támogatásában bíztál? Aki erre támaszkodik, annak belemegy a tenyerébe, és átszúrja azt. Így járnak Egyiptom királyával, a fáraóval mindazok, akik benne bíznak. Vagy ezt mondjátok nekem: Istenünkben, az ÚRban bízunk?! De hiszen az ő áldozóhalmait és oltárait szüntette meg Ezékiás! Júdának és Jeruzsálemnek pedig megparancsolta: Csak ez előtt az oltár előtt borulhattok le, itt, Jeruzsálemben! Fogadj hát az én urammal, Asszíria királyával: Kétezer lovat ad neked, ha tudsz hozzájuk adni ugyanannyi lovast! Hogyan tudnál visszaverni egyetlen helytartót is az én uram legkisebb szolgái közül?! Vagy Egyiptom harci kocsijaiban és lovasaiban bízol? Talán az ÚR tudta nélkül vonultam fel ez ellen a hely ellen, hogy elpusztítsam? Az ÚR parancsolta nekem, hogy vonuljak fel ez ellen az ország ellen, és pusztítsam el!”

Szeretett Testvéreim!
A Királyok 2. könyvének 18. része nagyon szépen indul. Ezékiás király teljes szívvel az ÚRnak akar szolgálni. Nem fér hozzá kétség, hogy minden erejével azon van: Népe Istenhez forduljon. Megrettentő volt, ahogy a szomszédot, a testvérnépet elhurcolta Asszíria. Megszűnt az a királyság. De éppen ez adott lehetőséget arra, hogy Ezékiás király még oda is kiterjessze a hatalmát, és azon a területen is végbevigye a hitbeli megújulás reformját. Ezékiás királyt pedig Isten megsegítette, megáldotta. Azt tapasztalta, hogy akivel vele van az Isten, az csodálatosan megtapasztalja Isten szabadítását.
Nem tudjuk, hogy mi ment végbe a lelkében. Azt a későbbi történetekből sejtjük, hogy Ezékiás hajlamos volt magát többnek gondolni, mint aki valójában. Ez gyakori tévedésünk, hogy magunknak többet tulajdonítunk, magunkról többet tartunk, mint amennyit Istentől kaptunk.
Oda kell tehát állnunk rendszeresen Isten színe elé, s elmondani, neki, hogy nem akarunk magunknak más életutat, más célt, más tervet, mint amit tőle kaptunk. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levél 12. részének 3. versében ezt nagyon szépen megfogalmazza: „A nekem adatott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint.” Alázat kell ahhoz, hogy mindig megkérdezzük az URat: mit akarsz, hogy cselekedjem? Egy idő után, az addigi eseményekből, történésekből következtetni tudunk a következő lépésekre. De nem tudunk következtetni az Isten tervére feltétlenül. Ezért sem csüggedésnek, sem elbizakodásnak nincs helye. Ahogy Jeremiás prófétának ezt olyan világosan elmondta Isten: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR…” (29, 11. v.)
Jeremiásnak azért szólt Isten, mert a nép elcsüggedt. Ne csüggedjetek, mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR! Ezékiás király pedig elbizakodott az áldások idején, és nem kérdezte meg az élő Istent, vagy a saját vágyait, érzéseit magyarázta Isten válaszának. Elbizakodott és rosszul látott, rosszul következtetett -  mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR.
Így azután Ezékiás király fellázadt Asszíria ellen. Nem fizette meg a rá kivetett adót, mert úgy gondolta, hogy az ÚRisten, akinek szolgál, minden bajtól meg fogja őrizni, hiszen eddig is megsegítette.
Isten valóban velünk van, megsegít, megőriz, de nem hatalmazott fel arra, hogy ráncigáljuk az oroszlán bajszát. Isten valóban megsegít, megőriz, de Jézus Krisztus nem ugrott le a templom párkányáról, amikor a Sátán erre bíztatta, hanem azt válaszolta: „Megmondatott: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” (Lk 4, 12)
Hogyan veszítette el Ezékiás a bölcsességét? Hol tévedt el? Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy megrángatta az oroszlán bajszát, és az asszír oroszlán nemcsak rámordult, hanem teljes erejével, karmaival, fogaival tépve és marcangolva ráugrott Júda országára. Elfoglalta az akkor legerősebb várat, Lákist is, és onnan küldte el egyik hadseregét Jeruzsálem alá.
Szegény Ezékiás! Semmilyen lehetősége, reménysége nem maradt. Hiába küldte el az összes aranyat, amit csak tudott, Asszíria királyának, a haragja nem csillapodott le, és elpusztította az egész országot. Mit lehet ezek után tenni?
S ekkor, Isten gondoskodott arról, hogy Ezékiás király megtudja, mit lehet tenni. Az asszír követ fennhéjázó beszéde rámutatott arra, hogy mit lehet tenni. Magában nem bízhat. A fegyvereiben nem bízhat. A hadseregében nem bízhat. A vár falaiban nem bízhat. De amikor az asszír követ arról beszél, hogy Ezékiás szembe szállt Istennel, mert az oltárait lerombolta, és Isten ezért bünteti meg, akkor Ezékiás előtt világossá válhatott, hogy valakiben igenis bízhat. Istenben bízhat. Az élő Istenben, akinek szolgált, akiért fáradozott, akinek áldásait megtapasztalta, benne bízhat.
Mennyire fontos a megpróbált, a betegséggel, gyásszal, váratlan nehézségekkel, a saját bűneink következményeivel megterhelt időszakokban, hogy vissza tudjunk emlékezni: Egykor Istennel olyan jó volt együtt haladni! Egykor Isten megszilárdította a lépteimet, elindított a jó úton. Lehet, hogy letértem róla, lehet, hogy engedetlen voltam, lehet, hogy önfejű lettem, s ezért már semmiben nincs igazi örömöm, de egykor ott álltam Isten mellett és Ő ott állt mellettem! Milyen jó, hogy most bízhatok benne! Milyen jó, hogy tudom, hova térhetek vissza. Milyen jó, hogy tudom, kinek panaszkodhatok, ki előtt sírhatok, kinek vallhatom meg a bűneimet! Milyen jó, hogy szeret az Isten!
Miben bízol? Az asszír kincstárnok, mintegy utolsó pofonnak szánta a kérdését: Miben bízol? Ezékiásnak, pedig éppen ez segített. Mert ha Istenre figyelünk, akkor akár még a támadásokon, a szeretetlen beszédeken keresztül is tud segíteni. A bukásainkkal, a nyomorúságainkkal való szembesítéssel is tud segíteni, hogy rájöjjünk újra: a mi menedékünk, oltalmunk, segítségünk az az Isten, aki a Fiát adta értünk áldozatul, hogy kimentsen a kárhozatból. S ha elfogy is az emberi segítség, ha elfogy is az emberi segítség, ha megfogyatkozik az emberi reménység, ha úgy érezzük, hogy már senki nem áll mellettünk barátként és testvérként, akkor is el tudjuk mondani: tudom, kinek hittem.
És Ezékiás király valószínűleg elmondta Istennek a bűnvallását. Elmondta a nyomorúságát. Elmondta a tehetetlenségét. Isten pedig válaszolt. Válaszolt szeretettel, jósággal, szabadítással.

Ma szembesüljünk újra ezzel a kérdéssel: Miben bízol? Mire építetted a terveidet? Mi az, ami meghatározta az utóbbi időkben döntéseidet. Hova változott, mi felé formálódott a gondolkodásod, a szíved? Maradhattál-e alázatos, vagy inkább önfejűvé lettél? Már csak a bajokat látod, vagy látod még az Istent? Csak a földi dolgok körül sürögsz-forogsz, vagy van hited, rálátásod a mennyei dolgokkal való foglalkozásra is?
Miben bízol? Ez a kérdés úgy is hangozhat felénk: Most kié a szíved? Ott van-e szíved Krisztusnál? Krisztus ott van-e a szívedben? Krisztus útján, vagy a saját természeted által kitaposott ösvényeken jársz-e? Jó helyen vagy-e, helyén van-e, amit teszel?
Legyen bármi, ami által Isten ezeket a kérdéseket mostanában feltette nekünk, vagy felteszi most, az igehirdetés által, mi menjünk ezeknek a kérdéseknek a terhével Isten elé.
Vizsgálhasson meg minket, s kérjük is, hogy megvizsgáljon!
S visszatérve hozzá, mondjuk el a 31. zsoltár parafrázisával: Uram, én csak tebenned bíztam, Őrizz meg kegyesen, Ne essem szégyenben! Te igazságod fordítsd hozzám, És tarts meg jóvoltodból, Ments ki nagy nyavalyámból! Ámen.

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2018. október 21., vasárnap

    A legfontosabb lelkészi tulajdonságoknak a kedvességet és a készséget tartja. Bár egyházmegyéjében sokan küzdenek anyagi gondokkal, mégis azt kéri, im...
  • 2018. október 21., vasárnap

    Veres Sándor világi főjegyzőt választották a Dunamelléki Református Egyházkerület új főgondnokának. A választást a korábbi főgondnok, Tőkéczki László ...
  • 2018. október 18., csütörtök

    Hit és értelem – Iskola- és egyházközeli írások címmel jelent meg ifjabb Bibó István könyve. A kötetet Velkey György mutatta be a budapesti Bibliamúze...
  • 2018. október 17., szerda

    Miért engedi Isten a szenvedést? A kérdésről, amely próbára teszi hitünket, Philip Yancey keresztyén író, újságíró, a Hol van Isten, amikor fáj? című,...
  • 2018. október 16., kedd

    „Istennek az az egyik ajándéka, hogy nem vagyunk egyformák" – Orosz Gábor Viktor előadásából megtudhattuk, hogy nem csak a szépségipar formálhatja át ...
  • 2018. október 15., hétfő

    Vallja, hogy a lelkészek vannak a gyülekezetekért, de ezzel senki sem élhet vissza. Hálás tud lenni a bejáratott dolgokért is, nem akar mindig forrada...
  • 2018. október 14., vasárnap

    Mitől érezzük jól magunkat a munkahelyünkön? Hogyan válhatunk jobb vezetővé? Erről gondolkodtak az idei GLS Nemzetközi Vezetői Konferencia résztvevői.
  • 2018. október 12., péntek

    A háborúknál és a népirtásnál kevés szörnyűbb dolog van a világon. A szenvedés univerzális tapasztalat, ahogy az is, hogy minden tragédiára reagálni k...
  • 2018. október 11., csütörtök

    „Nem az számít, hogy hány évvel élek tovább, hanem az, hogy hogyan.” Szubjektív iraki úti beszámolónk második része.
  • 2018. október 10., szerda

    Most értettem meg igazán, mit jelent az a szó nekünk, reformátusoknak, hogy „LÓNYAY".