SÍRT JERUZSÁLEM FELETT
(Sarkad-Újtelek, 2014. április 13.)

Lectio: 1Krón 29, 10-13. v. + Lk 19, 29-48. v.
Textus: Lk 19, 41-44. v.
Énekek: Szálljon hangunk…; 331/1-5; 231/1; 164/1; 251/1; 468/1-6;

„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”

Szeretett Testvéreim!
Virágvasárnap, Jézus Krisztus Jeruzsálembe királyként való bevonulásának napja az ujjongó öröm napja. Olyan öröm napja, amikor a lelkesedés és az öröm magával ragad, s egyik adja át a másiknak… Ennek az örömnek azonban nemcsak az esztendő egy napjára kellene korlátozódnia, hanem a királyként ünnepelt, dicsőített Krisztusból táplálkozó örömünket az esztendő minden napján tovább kellene adnunk, magával ragadóan, a boldog bizonyságtétel erejével. Ahogy majd énekelni is fogjuk: „Zengd Jézus nevét, zengd világ… királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!"
A zarándokok azon a napon az Olajfák hegye lejtőjén felismerték Jézusban a megígért Messiást, aki az Olajfák hegyén fog megjelenni. S valaki elkezdte az ujjongást, és az öröm átragadt és ünnepelték Jézust Messiás királyként, dicsőítve Istent.
Szokták mondani: a virágvasárnapi tömeg ekkor ujjongott, majd néhány nap múlva „feszítsd meg”-et kiáltott. Lehet, hogy voltak olyanok a sokaságból, akik ezt tették. Mégsem gondolom, hogy általánosan el lehetett volna ezt mondani. Azért sem, mert azok, akik nagypénteken Pilátus előtt követelték Jézus megfeszíttetését, azok néhány százan lehettek, ellentétben az itt ujjongó sokezres vagy sok tízezres tömeggel.
Ha a tömeg elfordult volna Jézustól, ha a zarándokok megutálták volna, mert nem az álmaikat váltotta valóra, akkor nem kellett volna félnie a nép vezetőinek, hogy a templomban, tanítás közben fogják el Jézust. Ha a sokaság elfordult volna Jézustól, akkor nem kellett volna éjszaka mennie Júdásnak és az általa vezetett csapatnak, hogy az Olajfák hegye lejtőjén található Gecsemáné kertben, az ottani szálláshelyén, titokban fogják el.
Ezzel szemben azt hallhattuk a felolvasott szakasz végén, hogy azok, akik naponta a templomban hallgatták az Urat, rajongtak érte. A nép vezetői nem is tervezték, hogy az ünnepen fogják el Jézust. Arra készültek, hogy a Jézussal való leszámolást majd az ünnep utánra hagyják, amikor a zarándokok már nem lesznek a városban. Hogy nem ők irányították az eseményeket, hanem a Mindenható Isten, az abból is látszik, hogy éppen a terveik, az akaratuk ellenére kényszerültek még az ünnep előtt leszámolni Jézussal. Mert az Úr Jézus Krisztusnak a páska ünnepkörében kellett meghalnia, hogy Ő legyen a mi húsvéti bárányunk, aki értünk megáldoztatott. Ő legyen az a Bárány, aki megöletett, de aki győzött, mint az oroszlán Júda törzséből, aki egyedül méltó, hogy uralkodjon mennyen és földön, aki az Atya jobbján ül.
Bár könnyen adódhatnak ezek az ellentétpárok: virágvasárnap hozsánnáznak, nagypénteken feszítsd meg-et kiáltanak, de ne vegyük ilyen könnyen. Ne szeressük az ilyen felszínes, könnyed megoldásokat.
Sokkal inkább az történhetett, hogy amikor híre ment, hogy Jézust keresztre feszítik, akkor már a sokaság az ünnepi előkészületekkel volt elfoglalva. Mire megtudták, hogy mi történt, már csak az események után kullogtak, tehetetlennek bizonyultak: hogyan szállhatnának szembe a rómaiakkal? Mit is tehetnének? Hiszen mire megindulhattak volna, Jézust már keresztre feszítették… Ők csak hirtelen-hamar eszközökkel, szervezetlenül támadhatnának egy jól kiképzett, jól felfegyverzett seregre. Ha a keserűség, a fájdalom, a düh össze is gyűjtötte őket, már nem tudtak mit tenni. Egy megtört, megalázott nép, ha vezető nélkül marad, tehetetlennek bizonyul. Ezt láthattuk az elmúlt hetekben a Krím félszigeten, s félő, hogy ezt fogjuk látni a következő napokban Kelet-Ukrajnában is.
Kiszolgáltatott helyzetben könnyű tehetetlennek bizonyulni, minden belső ellenállásunkkal együtt felmorzsolódni. Éppen ezért áldjuk Istent, hogy annyi üldöztetés, megaláztatás, kisemmizés ellenére Krisztus követői megmaradtak, az egyház megmaradt ezen a világon. De csak azért maradhattunk meg, mert él az Egyház Ura, él a dicsőség királya, akinek akkor, virágvasárnap hozsannát kiáltottak, s akit ma is magasztalnak az angyalseregek. Él a Király, az Üdvözítő, aki mindig újra megerősíti népét és megsegíti a Benne bízókat.
Megsegíti Krisztus a Benne hívő népet! De ne intézzük el soha könnyen a hívőket és hitetleneket. Mert hitetlenből hívővé válni Isten kegyelmének munkája. A hívőnek hitben megmaradni, szintén Isten kegyelmének munkája. Nem azért lehetünk keresztyének, Istenben hívők, mert mi másoknál jobbak volnánk. Hanem azért, mert Isten szeretete nem engedett el bennünket, hanem megtartott a hitben jó és rossz napokon, örömben és bánatban egyaránt. Ezért, akik az üldöztetések, a gúnyolódások, a szocializmus idején megmaradhattak keresztyén hitükben, áldják az Istent érte, de ne gondolják, hogy többek azoknál, akik az üldöztetések elmúltával kerültek közelebb Istenhez, az egyházhoz, a gyülekezethez!
Az élő Isten által elkészített örömünnep volt virágvasárnap. A Király Krisztus fenséges intézkedése, ahogy a szamarat odahozatta, vagy, ahogy az őt megszólító farizeusokat rendre utasította, mind-mind azért történt, hogy akkor is emlékezzünk a Királyra, Jézus Krisztusra, amikor már nem veszi körül királyi dicsőség, csak gúny. S talán éppen a levágott pálmaágak száraz maradványából fontak neki tövises koronát mások. Azért kell a békés, nyugodt, örvendező napokon megélnünk Urunk királyi tiszteletét, a benne való öröm ajándékát, hogy akkor is királyként tudjuk tisztelni, amikor megengedi a kudarcokat, megengedi a bajokat, betegségeket, gyászt is.
Elkészített örömünnep volt virágvasárnap, hogy ne felejtsük el: Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának kijár a királyi tisztelet. Ahogy a mai napi igében, a Jelenések könyve 5. részében is olvashatjuk: „Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, a Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és hét pecsétjét”. És láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre.”
Győztes királyunk van, még akkor is, ha az egyház egy-egy korszakában Megváltónk diadalát az egyház hétköznapi életében nem ismerjük fel. Mert vannak és lesznek idők, amikor az egyház alól, a hívők alól kihúzzák a talajt. Vannak, lesznek vagy lehetnek olyan idők, amikor a személyes életünkben hátratételt, kisemmizést, megvetést, gúnyt tapasztalunk. S úgy tűnik, mindent megtehetnek velünk. S ilyen időkben az egyház is úgy néz ki, mint egy romhalmaz, amely nem tud megújulni, megerősödni. Amin lehet gúnyolódni, amit ki lehet játszani, ami ellen alattomosan és nyíltan is hadat lehet viselni. Mintha már nem lenne erős Király az Úr Jézus Krisztus. — De higgyük el: a mélypontokra, a lélekpróbáló időkre is úgy jutunk, hogy közben Krisztus uralkodik. Ő a kezdet és a vég. Az alfa és az ómega. Aki nélkül semmi sem történhet, s akihez érkezik végül minden. S ha elgyengül az egyház, elgyengülnek a hívők, ha meginognak még a legerősebbek is, akkor sem Krisztus gyengült el, legfeljebb a mi hűségünk, bátorságunk és készségünk arra, hogy nevéről vallást tegyünk.
Ezen a napon, virágvasárnap Jézus az ünnepelt… És elfogadja az ünneplést, elfogadja a királynak járó hódolatot, hiszen jár is neki. Ki az, aki előtt hódolnunk kellene, ha nem őelőtte? Ki az, akinek jár a dicsőítés, ha nem őneki? Elfogadja az ünneplést, a hódolatot, de nem maga körül forog… Onnan tudjuk ezt, hogy amikor Jeruzsálemhez közeledik, sír a város felett.
Korábban mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok.” (Mt 23, 37-38)
Igen, Jézus sírt a város felett. Mert szerette. Nem dühöngött, nem megvetette, hanem sírt, mert szerette. Miért siratta? Mert a szent város népe nem ismerte fel az Örökkévaló Ura kegyelmes, de számon kérő látogatásának alkalmát. Nem ismerte fel azt a kiváltképpen való alkalmat, amikor eljött, meglátogatta őt az Isten. Ott él a templom mellett, de nem ő maga nem tud az Isten háza lenni, nem tudja az Istentől küldöttet, a Fiút befogadni. Vajon nem kellett-e Jézusnak minket is siratnia nem egyszer? Amikor el akart bennünket érni, amikor meg akart szólítani, amikor Isten felé akart fordítani, de mi nem ismertük fel közeljöttét? Sírt Jézus a város felett, mert az nem ismerte fel a béke elérésének útját, az Istennel való megbékélés lehetőségét és alkalmát.
Sírt Jézus a város felett, mert vannak lehetőségek, amelyek egyszer elvétetnek. Istenhez térni ma kell. Nem mondhatom, hogy majd máskor, mert nem tudom, hogy lesz-e lehetőség máskor. „Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt.” S amikor mi életünk során oly sok lehetőséget elszalasztottunk, de ma még mindig itt lehetünk, az nem azért van, mert az Isten felé fordulásunk lehetőségei végtelenek és kimeríthetetlenek, hanem azért van, mert Isten még mindig hosszan tűr érettünk.
Ezért akkor dönts Krisztus mellett, amikor még dönthetsz. Mert Istennek szabadságában áll a hozzá térésre adott lehetőségeket megadni, de elvenni is. A Krisztus választása történjen ma, és ne majd. Miért is várnánk azzal, hogy teljesen neki adjuk magunkat, amikor ma lehetőségünk van rá?
Végül még egy gondolat: Krisztus gyermekeinek is tudni kell sírni „a város” felett. Tudnunk kell sírni a hitetlenek keményszívűsége miatt… legyen bár hitetlen házastárs, hitetlen testvér, szülő, barát, munkatárs, szomszéd, vagy ellenség. Ha nem fáj nekünk a másik ember Krisztus nélküli, elveszett volta, igazán még nem értettük meg Jézus Krisztus szeretetét. Nem értettük meg annak szeretetét, Aki nem maga körül forgott, hanem értünk élt és értünk halt kínhalált a kereszten. Jézus Krisztus igaz követése arra ösztönöz, hogy keressük és munkáljuk mások megtérésének lehetőségét is. Vallást téve örömmel a Királyról, s mindarról, amit értünk, bennünk és velünk cselekedett! Nagy szükség van arra, hogy azok, akiket megváltott, tanúskodjanak, akár magával ragadó örömmel is, a dicsőséges Krisztusról.
És igen: sírnunk kell. Ahogy Jóel könyvében is olvassuk: Sírjanak a papok, az Úr szolgái! Sírjon Isten népe, könyörögjünk, hogy Isten szánja meg városunkat, népünket. Sírjunk, és így vágyjuk mindenki megtérését! Ámen.