MI MINDEN VAN A SZÍVÉBEN…
(Sarkad-újtelek, 2010. december 22.)

Textus: 2Krón 32, 31. v.

Énekek: 206/1-5; 206/6-11;

„De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében.”

Szeretett Testvéreim!

Ezékiás király Isten kegyelméből hatalmas cselekedeteket vihetett végbe. Csodák történtek Júdában, mert Isten az engedelmes hitre csodákkal válaszolt.
Az asszírok visszavonultak Jeruzsálem alól, anélkül, hogy elpusztították, földbe döngölték volna. Sem hadászati, sem politikai szempontok nem indokolták ezt a visszavonulást. Sőt, kimondottan előnytelen volt az asszírok számára, hogy Jeruzsálem alól visszavonulni voltak kénytelenek. Hiszen a lázadót meg kellett büntetni. Minden hadászatilag fontos várat elfoglaltak már, csak Jeruzsálem maradt állva. Ezt nem engedhetik meg az asszírok. Ahogy nem engedhette meg magának a nagy Szovjetunió, hogy egy kis ország fel merjen lázadni vele szemben 1956-ban. Magyarországon el kellett pusztítani a lázadást, vérbe kellett fojtani, mert ha nem teszik meg, akkor a többi csatlós állam is fellázadhat és vége a birodalomnak. Ezért a „lázadókat” halálra kellett ítélni. Ez eldöntetett a bírósági tárgyalás előtt. Az nem lehet, hogy Nagy Imre és társai életben maradjanak. Nem lehet megbocsátani a lázadást, az ellenállást. Az asszírok sem maradhattak nyugton addig, amíg a lázadó város el nem pusztul, a lázadó királyt ki nem végzik. Hasonló gondolkodással támadtak a Magyar Királyságra 1241-ben a tatárok: Azt nem engedhetjük meg, hogy az ellenünk lázadó népet, a kunokat befogadó királyság talpon maradjon.
A zsarnok birodalmak nem engedhetnek meg ellenállást, mert hatalmukat gyengítik meg. És mégis az történik, hogy az asszír király visszavonulni kénytelen Jeruzsálem alól, anélkül, hogy elpusztítaná a várost és kivégeztetné Ezékiás királyt.
Csoda ez, egyértelműen. Nem mi mondjuk, hanem az akkori kor emberei. Ezékiásra úgy tekintettek a környéken élő népek, mint valami hatalmas úrra, akinek az Istene arra kényszerítette a nagy asszír birodalmat, hogy visszaforduljon Jeruzsálem alól. Jeruzsálem Istene legyőzte az asszírok isteneit. És a környező népek elhalmozták ajándékaikkal Ezékiást. Ezékiás királyt szinte már-már hűbérurukként tisztelik, országa az asszír pusztítás után újra épül, gyarapodik, annyira, hogy kincstárakat, raktárakat kell létesíteni az aranynak, ezüstnek, a valószínűleg sajátosan elkészített kerek pajzsoknak. És Asszíria mindezt tűri, nem jön újabb hadjárat.
Ráadásul Ezékiás egy súlyos betegségéből is csodálatosan meggyógyul. Igaz, felfuvalkodik, de amikor bűnbánatot tart, Isten is könyörül rajta.
S most mégis azt olvassuk mindezek után, hogy Isten elhagyta, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében.
Nagyon rosszul hangzik ez az „elhagyta Isten”. Félelmetesen hangzik. Hát Isten erre is kész, erre is képes? Elhagy minket, hogy így tegyen próbára? Mielőtt messze ragadnának gondolataink, gondoljunk karácsonyra és arra a kijelentésre, amely alapján az Úr Jézus Krisztus egyik neve: Immánuel: Velünk az Isten!
Amikor olyan ijesztően hangzik, hogy elhagyta Isten, értsük meg, hogy nem történt más, mint ami az ember természetes állapota lenne egész életében. Nem most történt Ezékiással szemben negatív diszkrimináció, azaz negatív megkülönböztetés, hanem eddig volt része pozitív diszkriminációban, pozitív megkülönböztetésben. Nem arról van szó, hogy Isten most leleplezte Ezékiást, hanem eddig takarta el kegyelmesen mindazt, ami a szívében van.
Gondoljunk csak arra, mennyire védett bennünket is eddig a Mindenható Isten! Mi történne velünk, ha egyik pillanatról a másikra kiderülne, hogy mi minden van a szívünkben! Nem lenne az különleges, ha minden gondolatunk, érzésünk, indulatunk, vágyunk, cselekedetünk a napvilágra jönne, hanem az a különleges, hogy eddig elrejtett minket az Isten. Eddig takarta el igen sokszor bűneinket, hiábavalóságainkat úgy, hogy csak az látszott, amit ő adott nekünk. Nem jó emberek vagyunk, hanem csak Isten kegyelme, bűnbocsátó irgalma takarja el életünk mélységeit.
Ezékiást elhagyta Isten, azaz levette róla védő, őrző kezét. Próbára tette, hogy kitudódjék, mi minden van a szívében. És Ezékiásnak a szívében dicsekvés volt. Beképzeltség. Csak magára gondolás. Bűnbánat és szégyenkezés nélkül… A hívő, istenfélő ember szívében mélyen, s most a felszínre törve is nagyon sok dicsekvés, tisztátalanság, közöny, szégyenteljes dolog volt. S mindez kiderült, napvilágot látott. Nem Ezékiás volt a nagy, hanem Isten, aki eddig vele volt.
Pap Béla, az ötvenes években mártírhalált halt református lelkipásztor írta egyik írásában, hogy hány missziójáról is híres lelkipásztor lepleződött már le egy-egy sötét pillanatában, mi minden van a szívében. Pl. amikor a stólát kellett elosztani, amikor az anyagiakról volt szó…
És hányszor derül ki egy-egy nehéz órában, váratlan fordulatkor, hirtelen felmagasztaltatáskor és hirtelen lezuhanáskor, hogy mi minden van a szívünkben! Betegségben, kórházi ágyon, ínség, szükség idején, vagy éppen a hirtelen jólét idején! Hányszor kiderül, mi minden van a szívünkben a gyászban, vagy éppen a csábítás, a kísértés óráiban!
Ezékiás király szívében nagyon sok bűn, szenny, szégyellni való dolog volt. De ezért nem Isten volt a felelős. Az istenfélő, az ÚRért nagy dolgokat is vállaló, a szorongattatás idején rendületlenül hívő, és Istenre támaszkodó Ezékiásnak a szívében más is volt, mint hit, és az ÚR törvényének szeretete. De ezért Ezékiás volt a felelős.
Mint ahogy mi vagyunk a felelősek azért, amikor nemcsak Krisztussal és Isten Igéjével van tele a szívünk. Mi vagyunk a felelősek azért, hogy bár ismerjük az Úr Jézus Krisztust, és tudjuk, hogy mi az ami neki nem tetszik, mégis megőrizzük a szívünkben a sötétet, a rosszat.
Mi vagyunk a felelősek azért, ha olyan bűnöket, vágyakat, álmokat, gondolatokat dédelgetünk, vagy olyanokat teszünk titokban, amiket szeretnénk, ha soha ki ne derülnének! Szeretnénk, ha Isten nem figyelne oda, emberek nem vennék észre, még a hozzánk legközelebb állók sem. Vagy éppen ők nem. Mi vagyunk a felelősek azért, hogy ha valaki azt mondja: látszik a szemedben, min gondolkodol, s mi akkor megrettenünk, összeszorul a szívünk… Talán csak nem…?

De nem kell itt megállnunk! Mert láttunk sokakat, hívő, istenfélő testvéreket, akiket egy-egy időre elhagyott az Isten, és próbára tett, úgy, mint Ezékiást. És a nagy bajban nem zúgolódtak, hanem imádkoztak. Nem káromkodtak, hanem dicsérték az Istent. A kísértések között tiszta maradt a szívük, legyen az a kísértés a pénz, a hatalom csábítása, egy másik nembeli csábítása, vagy éppen a félelem, az erőszak rettentése. És nem sötétség, hanem Krisztus tisztasága, világossága jött ki a szívükből. Szeretet és jóság jött ki a szívükből. Alázat, józanság, békesség jött ki a szívükből.
Mert ezzel is ott lehet a szívünkben. S amikor Isten megmutatja, hogy mi minden van a szívünkben, akkor aki belenéz, Krisztust látja. Az Úr Jézus Krisztus tisztaságát, szentségét, bátorságát, jóságát, igazságát.
Úrvacsorai közösségre készülve azt kérdezi Isten Igéje: Mi minden van a szívedben? S ha azokat látod meg, amelyeket szégyellsz Isten és emberek előtt, menekülj vele Jézus Krisztushoz: Úr Jézus takarítsd ki mindezeket a szívemből. Tisztíts meg teljesen, szentelj meg, hadd legyen fényedből fénysugár az életem! Míg a homályon át a lelkem otthonát: világosságodat elérhetem!

Nem kell annak maradnia a szívünkben, amikkel szégyent és gyalázatot hozunk Urunkra és megbántjuk szeretteinket! Lakozhat ott Krisztus teljességgel az Ige és a Szentlélek ereje által!
Kérjük ezt az Úr Jézus Krisztustól, hogy legyen csak övé az életünk!

Ámen!