belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Gueth Péter

Különös királyság

Harangszó nélkül Indonéziában

Itt ülök az asztalomnál és gondolkozom. Vajon mi lenne a legfontosabb vagy a legjellemzőbb, amiről első ízben mindenképpen írni kellene. A mondandóm bevezetőjével szöszölök, az asztalon nyitott laptop, de ez önmagában még nem jelent semmit.

Az sem, hogy szeptember közepe van és harminc fok. Talán az már egy keveset igen, hogy a világ másik végén, Indonéziában teszem mindezt. Az viszont elhanyagolható, hogy a ház előtt egy mangó- és egy pálmafa áll, és ha az erkélyről kinyúlok, akkor éppen elérek egy félig érett mangót.

A pálmafákat meg lehet szokni, mint otthon a tölgyet vagy a fenyőt, és az esős évszakot is, mint nálunk a havazást. Arról pedig, amit így vagy úgy, de különösebb nehézségek nélkül meg lehet szokni, most nem akarok írni.

Mondjuk a mosolygós jávai embereket is egészen könnyű, de eszembe nem jutna, hogy róluk hallgassak. Másrészről viszont ez a mosolygás azért zavarba ejtő.

De ha már szóba kerültek, akkor gyorsan elmondom, hogy Indonézia a világ legnagyobb muszlim országa. Közel kétszázötvenmillióan laknak az országhoz tartozó tizenhétezer sziget felén. Ebből Jáván százhuszonnégymillióan. Vagyis nagy a tömeg itt, de ezt is meg lehet szokni, ahogy a mecseteket és a müezzinek imára hívó énekét is.

Amit nem lehet, és éppen ezért most ide kívánkozik, az a harangszó. Pontosabban az, hogy nincs. Vannak ugyan keresztyén templomok, éppen úgy, mint buddhista kolostorok és hindu szentélyek is, tehát vallási tekintetben rendkívül színes a választék, de valahogy délben és este is üres marad a lég. Mintha valami függőben maradna, és nem történne meg.

Ehhez képest az, hogy itt nincs tej, semmilyen tejtermék, nincs rendes kenyér, borról, pálinkáról nem is beszélve, tulajdonképpen nem jelent semmit. Csak az a pár kondulás, amit elvisz magával a szél.

Legalábbis ez a helyzet itt, Közép-Jáván, Yogyakartában, de mondják, hogy Celebesen és Lombokon azért rendesen harangoznak. Balin már kevésbé, mert ott főleg hinduk élnek, és mecset is alig akad, Borneón meg Pápuán csak a jó Isten tudja.

Most gondolhatja a kedves olvasó, hogy lám, e sorok írója a trópusokon henyél és nincsen jobb dolga, mint azon siránkozni, ami ott nincs, ahelyett, hogy örülhetne annak, ami van. A mindenit neki, nyúljon csak ki azért a félérett mangóért, és harapjon bele, még ha savanyú is, mert ilyet aztán itthon nem ehet!

Ezzel a lelkülettel mélyen egyet is értek abban az esetben, ha az ember két hétig, ne adj’ Isten két hónapig henyél a trópusokon. Akkor tényleg nyúljon ki, és harapjon bele. De ha hosszabb távon marad, akkor óhatatlanul szembetalálkozik azzal a ténnyel, hogy a saját kultúrája egészen a velejéig áthatja, jobban, mintsem azt valaha gondolta volna, és olyan váratlan apróságok kezdenek el feltűnni neki, mint a harangszó hiánya.

Azért persze más dolgok is feltűnnek és talán úgy igazságos, hogy azokról is szó essék. Elsőként talán Yogyakartáról.

A város a Merapi vulkán déli lejtői és az Indiai-óceán között fekszik félúton. Közepén áll a Kraton, a szultán palotája, ahol meglepő módon a szultán lakik a családjával és udvartartásával. És ez azért meglepő, mert Indonézia amúgy köztársaság. Talán ez a látszólagos ellentmondás szimbolizálja a legjobban ennek az országnak a sajátos, számunkra nehezen érthető és átlátható sokszínűségét, gazdagságát.

De az ellentmondás ebben az esetben könnyen feloldható. Az Indonéziához tartozó területek 1949-es függetlenné válását követően az akkori politikai vezetőség megfosztotta hatalmától az összes szultánt és rádzsát, mivel azokat a gyarmati rendszer kiszolgálóinak tartották. Ez alól egyedül a yogyakartai szultán volt kivétel, mivel IX. Hamengkubuono az indonéz nemzeti függetlenedés egyik legfontosabb támogatója volt. Ezért a köztársaság megalakulását követően megtarthatta státuszát. Így az országon belül ez az egyetlen tartomány, aminek az élén nem megadott időközönként választott kormányzó áll, hanem a szultán.

Tehát én egy demokrácia kellős közepén élek egy királyságban, félúton a vulkán és az óceán között. Ha pedig nyugat felé tekintek, akkor a Borobudurra, a világ legnagyobb buddhista sztúpájára látok, ha meg kelet felé, akkor az ugyancsak egyedülálló Prambanan hindu templom-együttesre.

Indonéziában az iszlám csak a tizennegyedik század körül kezdett el terjedni, leginkább indiai kereskedők közvetítésével. Előtte a térségben főleg a hinduizmus és buddhizmus volt a jellemző, nem beszélve a rengeteg törzsi vallásról, népi hiedelmekről, melyek ma is a hétköznapok szerves részei.

Vagyis én egészen pontosan egy olyan iszlám demokráciában lévő királyságban élek, félúton tűz és víz között, ahol buddhizmus és hinduizmus van, és keresztyénség is, csak valamiért nem harangoznak.

Azért be kell látni, ez így nem túl egyszerű. Talán arra, hogy kívül demokrácia, belül királyság, sokan összekacsintanának otthon. De szólok, hogy ez más. Itt is biztosan van min kacsingatni, és akik örömüket lelik benne, azok kacsingatnak is. De azért itt a királyság kifejezetten jó dolog, és X. Hamengkubuono nagyon népszerű ember.

Másrészt meg az otthoni kacsingatást sem könnyű megszokni, sőt, ami azt illeti, lehetetlen. Ha meg lehetetlen, akkor talán arról kellene írnom. De nem akarom felbosszantani a kedves olvasót innen, a pálmafa tövéből. Maradjunk annyiban, hogy arról írok, ami itt történik. És ha már szóba került Yogyakarta, akkor még muszáj megemlítenem, hogy ez a város Indonézia kulturális központja. Egymást érik az egyetemek, ahol a magyar viszonyokhoz képest elképesztően sokan tanulnak. Itt van az Universitas Gadjah Mada, amely az ország legrégibb és egyben egész Délkelet-Ázsia legnagyobb felsőoktatási intézménye, de a városban van egy katolikus és egy protestáns egyetem is.

Világhírű a helyi kelmefestő, batik művészet, ahogy a gamelán zene és a wayang árnyjáték is. A Kratonban minden nap van legalább egy előadás, ahol ezek a mosolygós emberek az ősi Mahábhárata történeteit elevenítik fel festett bábjaik segítségével, régi jávai nyelven.

A nyelvvel kapcsolatban meg kell említeni, hogy az országban a Bahasa Indonesiát használják hivatalosan, ami egy maláj alapokra épülő műnyelv, latin betűs ábécével. A nyelvtana rendkívül egyszerű és magyar ember számára a kiejtése könnyen tanulható.

Ezzel ellentétben áll a jávai nyelv, amit a hétköznapokban egymás között beszélnek a helyiek. Sajátossága, hogy három szintje van, és attól függően, hogy az ember rangban alatta, felette vagy vele azonos szinten lévővel beszél, más-más szintet kell használnia. Ez teljesen eltér a magyar magázódástól, vagy önözéstől, mert az egyes szinteken eltérőek az igék, főnevek és a mondatszerkezet is.

Ha pedig egy mosolygós jávai felkerekedik, és elmegy csak a szomszédos Szumátrára vagy Balira, akkor biztos lehet benne, hogy ott semmit sem fognak érteni abból, amit mond. Sőt, valószínűleg egy kelet-jávai sem tudna szót érteni egy nyugat-jávaival, mert ahány hely, annyi nyelv.

Vagyis nyugodtan kijelenthetem, hogy én egy olyan érthetetlen királyságban élek egy iszlám demokrácia közepén, amelynek muszlim, buddhista, hindu és keresztény lakói alig tudnak szót érteni egymással. Szóval akár harangozhatnának is.

Vagy az is lehet, hogy harangoznak, csak másképpen, és nekem ezért nem tűnt föl. A legjobb az lesz, ha utánajárok.

Remélem, a kedves olvasónak is lesz kedve velem tartani. Még akkor is, ha pálmafákról, csodás tengerpartokról és az itt élő egzotikus állatokról nem fog sok szó esni, kivéve egyről. Arról a kis gekkóról, amelyik éppen itt mászik előttem a falon és éjszaka sokat csipog. Ezt az állatot az itteniek „csi-csá”-nak hívják, és nagyon hasznos tartják, mert megeszi a moszkitókat. Jó ház az, ahol sok csi-csa van. Az én szobámban már lakik egy.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szakács Gergely
„A jövőt nem sejthetem... Ahogy lesz, úgy lesz!”
Jövőfürkészés vagy belesimulás?

Gondolkorzó

Bölcsföldi András
A kerítés másik oldalán
Utópia a két protestáns felekezet egyesülése?

Bolla Zsuzsa
Rajtunk nem múlik
Válasz Bölcsföldi András felvetésére

Tóth Sára
Létezhet-e tudományos bizonyíték a mennyországról?
A híres idegsebész túléli a „halált”

Felszín

B. Tóth Klára
Csikasz
Úrvacsora helyett vörös zászló

Magasság

Miklya Luzsányi Mónika
A másik kertje mindig zöldebb
Chagall kilátása

Mélység

Laurinyecz Péter Pál
Miért nem Istennek hiszünk?
A New Age-tanok becsapósak!

Teljesség

Horváth Zsuzsanna
Isteni utak, emberi kanyarok
Egy bibliadráma margójára

Horváth Dániel
Keresztény kilátások
Az „elvégeztetett” és az „újjáteremtek mindent” között élni

Szakács Gergely
Így látom az ökumenét
„Ti nem utáljátok egymást?”

Üzenet

Pete Violetta
Ima a jövőért
Nem számíthatom ki a napokat, hónapokat, éveket

Szoták Orsolya
Ünnepek újratöltve
Bekapcsolódni és gyökeret ereszteni

Áthallások

B. Tóth Klára
A reformáció hatása a művészetre
Érzékeny művészi reakciók egy felbolydult korban

Miklya Luzsányi Mónika
Eleget látni
Táncos a sötétben

Réz-Nagy Zoltán
Kilátás a falra
Elválaszt vagy összeköt?

Riport

Pete Violetta
Az istentisztelet jövője
Riport Ferenczi Zoltánnal a liturgia irányairól

Kitekintés

Gueth Péter
Különös királyság
Harangszó nélkül Indonéziában

Látogatóink száma a mai napon: 77
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44206509

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat