belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika

Eleget látni

Táncos a sötétben

Lars von Trier filmjei mindig meghökkentőek. Nem hagyják az embert nyugodni, mert olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekkel nem nagyon szeretünk szembenézni. Trier valódi emberi drámákat mutat be, éppen ezért nehezen illeszthető be a világába egy musical. Mert a zenés filmekről azt gondoljuk, hogy könnyűek és habosak. Hogy nem történhet bennük semmi rossz.

Így gondolkodik Selma is, a Táncos a sötétben című Trier musical főszereplője. Selma rajong a musicalekért, maga is játszik egy amatőr zenés színházban, ahol éppen A muzsika hangja című darabot próbálják. Ez persze nem véletlen, hiszen a főszereplőt alakító Björk maga is nagy rajongója volt a darabnak, és már kétévesen (!) fújta minden dalát. Az általa megformált figura számára is kulcsfontosságú ez a musical, hiszen a színpadon maradéktalanul boldog lehet. Másutt nem nagyon, mert élete sok minden, csak nem könnyű, habos zenés darab.

Selma ugyanis Csehszlovákiából emigrált az Egyesült Államokba. Egy vasgyárban dolgozik éjt nappallá téve. Ez szó szerint értendő, ugyanis a nappali műszak után rendszeresen elvállalja az éjszakai műszakot is. Sőt, haza is visz munkát, hogy hétvégén is dolgozhasson. Szó sincs az „átlag amerikai jólétről”, az asszony élete fényévekre van az „amerikai álomtól”. Igazi otthona sincs, egy lakókocsit bérel, abban él fiával, s még arra sincs pénze, hogy ajándékot vegyen a gyerek születésnapjára. A nő számára mégis Amerika a lehetőségek hazája. Selma ugyanis beteg: lassan megvakul, s ezt a szembetegséget egyetlen orvos tudja meggyógyítani, aki történetesen Amerikában él. A műtétre gyűjt Selma, de nem magának, hanem a fiának. Mert betegsége örökletes.

A pénz szépen gyűlik, de közben az asszonyra ráborul a sötétség. Semmit sem lát, csak a hangokat hallja maga körül, s a hangokban a zenét: egy furcsa, disszonáns musical hangjait, amelybe beleszövődnek saját élete eseményei. A vasgyár gépeinek ritmusa, a vonat zakatolása, vagy éppen a bíró monoton vádismertetése – minden zenévé válik Selma számára, amely olyan világba emeli át, ahol „nem történhet semmi rossz”. Igen, Selma naiv, menthetetlenül az, és Björk, a világhírű izlandi énekesnő elragadó bájjal éli elénk ezt a naivitást. Egy pillanatra sem negédes, a nézőben mégis hiányérzet keletkezik: hol vannak Björk jól ismert zsigeri hangjai? De ezen túllép hamar, mert Selma hétköznapi élete hozza a Triernél megszokott keménységet és szembesítést, s gyomorszorító kontrasztban áll musical-álomvilágával. Ami egyre hangsúlyosabbá válik, hiszen Selma már nem lát, csak hangokat hall. De nem bánja, hiszen úgy véli, látott már eleget. És valóban, vakon is jobban lát, mint bárki más a környeztében. Egyedül a Selmába reménytelenül szerelmes Jeff sejti meg, amit mindenkinek tudnia kéne. De a hályog későn esik le a szeméről. Akkor, amikor már Selmát is elhagyja a zene, a tánc.

Mert a világ nem musical, és ezzel Selmának is szembesülnie kell. Szembesülni – írom a szót, pedig az asszony már teljesen vak, amikor a szépnek álmodott fogyasztói kultúra megfosztja mindenétől. Nemcsak a pénzét, s vele együtt a reményét veszi el, hanem kiforgatja minden szavát, visszamenőleg is bemocskolja tetteit, megkérdőjelezi emberségét. Selma persze küzd. Nem magáért, hanem a fiáért. A küzdelem során összetörik a musical-álomvilág. Elvész Selma saját magába vetett hite is. Csak a sötétség marad, s a szellőzőnyílás zúgásában felfedezni vélt zsolozsma hangjai. Selma mégis lát, tisztábban, mint bárki más. Mert vakok a bírák, vak az áldozat(nak hitt) jóbarát felesége, és a valódi barátok is vakok. Egészen az utolsó pillanatig. Az áldozat pillanatáig, amikor végre megszólal Björk jól ismert, szinte nem emberi hangja, az áldozat kiáltása. A halál pillanatában az élet himnusza. A dal félbeszakad, a függöny legördül. De a nézők tudják, hogy még nem játszották le az utolsó jelenetet. Selma most is, mint kislánykorában a moziból, meglógott a finálé elől. Mert vakon is tökéletesen tudja, amit nem láthatnak meg a látók: a dolgok nem ezen a színpadon dőlnek el.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. április 26., péntek,
Ervin napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szakács Gergely
„A jövőt nem sejthetem... Ahogy lesz, úgy lesz!”
Jövőfürkészés vagy belesimulás?

Gondolkorzó

Bölcsföldi András
A kerítés másik oldalán
Utópia a két protestáns felekezet egyesülése?

Bolla Zsuzsa
Rajtunk nem múlik
Válasz Bölcsföldi András felvetésére

Tóth Sára
Létezhet-e tudományos bizonyíték a mennyországról?
A híres idegsebész túléli a „halált”

Felszín

B. Tóth Klára
Csikasz
Úrvacsora helyett vörös zászló

Magasság

Miklya Luzsányi Mónika
A másik kertje mindig zöldebb
Chagall kilátása

Mélység

Laurinyecz Péter Pál
Miért nem Istennek hiszünk?
A New Age-tanok becsapósak!

Teljesség

Horváth Zsuzsanna
Isteni utak, emberi kanyarok
Egy bibliadráma margójára

Horváth Dániel
Keresztény kilátások
Az „elvégeztetett” és az „újjáteremtek mindent” között élni

Szakács Gergely
Így látom az ökumenét
„Ti nem utáljátok egymást?”

Üzenet

Pete Violetta
Ima a jövőért
Nem számíthatom ki a napokat, hónapokat, éveket

Szoták Orsolya
Ünnepek újratöltve
Bekapcsolódni és gyökeret ereszteni

Áthallások

B. Tóth Klára
A reformáció hatása a művészetre
Érzékeny művészi reakciók egy felbolydult korban

Miklya Luzsányi Mónika
Eleget látni
Táncos a sötétben

Réz-Nagy Zoltán
Kilátás a falra
Elválaszt vagy összeköt?

Riport

Pete Violetta
Az istentisztelet jövője
Riport Ferenczi Zoltánnal a liturgia irányairól

Kitekintés

Gueth Péter
Különös királyság
Harangszó nélkül Indonéziában

Látogatóink száma a mai napon: 14766
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57894581

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat