2013. november
65. szám
A ránk bízott föld és a fogyasztás
A fenntarthatóságról igen sokat hallunk mostanában. Mégis, akármerre járunk hazánkban vagy a nyugati világban, mást sem tapasztalunk, mint felhívást a fogyasztásra. Óriásplakátok ezrei sulykolják bele az agyunkba a fogyasztás elvét, vésik retinánkba a tárgyak képét, amelyeket most, máris és azonnal meg kell vennünk. A nyugati kultúra túlfogyasztása tarthatatlanná vált. Erre a tényre a hitelválság kegyetlenül rámutatott, mi mégsem vagyunk képesek megálljt mondani (sokszor mesterségesen gerjesztett) vágyaink kielégítésének. A fogyasztás életünk középpontjává vált, a hipermarketek, plázák a fogyasztói lét kultuszhelyeivé. Érdemes megfigyelni például, hogy vasárnap, „templomjáró időben” milyen mértékben megsokszorozódik a bevásárlóhelyek forgalma. Sokaknál a szakrális igények kielégítése helyébe lépett a vásárlás oltárán és kultuszhelyein végzett áldozat. A fogyasztás tehát szent és sérthetetlen, úgy érezzük, összedől a világ, ha nem vásárolunk eleget. Ennek a rémületnek valós, közgazdasági okai is vannak, hiszen az az általánosan elfogadott nézet, hogy a fogyasztás és jólét egymást indukálja: ha sokat vásárolunk, akkor sok terméket kell előállítani, tehát sok munkahelyre lesz szükség, egyre stabilabb lesz a gazdaság. Nálunk, Kelet-Közép-Európában a helyzetet súlyosbítja az a tény is, hogy ide a fogyasztói kultúra mámora jó néhány évtizeddel később érkezett el, így a lecsengése is későbbre várható.
Pedig már az 1970-es években megkezdődött a vészharangok kongatása. Az első széles körben ismertté vált tanulmány a Római Klub elemzése volt, amely arra figyelmeztetett, hogy az anyagi jólétnek súlyos következményei lesznek vagy lehetnek. A Római Klub helyzetjelentése pontosan ugyanazokra a problémákra hívta fel a figyelmet 1972-ben, amelyekkel ma, negyven év múltán, nap mint nap szembe kellene néznünk. A túlfogyasztás veszélyes ökológiai hatásait, az erőforrások kimerülését akkor még csak értelmetlen vészmadárkodásnak tartották, mára azonban bebizonyosodott többek között, hogy az európai ember ökológiai lábnyoma miatt a világon rendelkezésre álló biokapacitás egyre növekvő hányada használódik el, pedig Európa népessége csökken.
De hiába a tudósok figyelmeztetése, hosszú évtizedekig nem nagyon volt szó a fenntarthatóságról, sem közgazdasági, sem politikai szinten. A fenntartható fogyasztás az ENSZ 1992-ben megrendezett Riói Konferenciája után került egyre inkább a nemzetközi politika látóterébe. A Riói Nyilatkozat 8. alapelve szerint: „Annak érdekében, hogy a fenntartható fejlődés és magasabb életminőség minden ember számára elérhető legyen, az ENSZ országainak csökkenteniük kell, valamint meg kell szüntetniük a nem fenntartható termelési és fogyasztási szokásokat.”
Mindezek ellenére a fenntarthatóság kérdése mind a mai napig érzékeny téma. Az egyszerű embernek az az érzése, hogy az államhatalmak egyfajta hintapolitikát folytatnak a fenntarthatóság kérdéskörében. Nagy csinnadrattával nyilatkoznak, szerződéseket kötnek, és látványos projekteket szavaznak meg, dollármilliókat költenek a kutatásokra. A másik oldalon azonban mintha ügyet sem vetnének az ökológiai problémákra. Az Amerikai Egyesült Államok például lazán megtehette, hogy nem írta alá az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről szóló Kiotói Egyezményt. A nagyhatalmak között a gyarmatosítás korára emlékeztető, késhegyre menő harc folyik a tengerfenék birtoklásáért, s ahelyett, hogy összefognának a sarkok jégtakarójának megóvása érdekében, azon vitatkoznak, hogy ha végleg eltűnik a sarkköri jég, kié lesz az alatta fekvő olajmező.
A helyzet tehát valóban elég visszás, hiszen törvények és rendelkezések születnek a fenntarthatóság jegyében, az EU pályázatok sokaságát írja ki évről évre, hogy támogassa a környezettudatos gazdálkodást a széles nemzetközi szervezetektől kezdve a kisvállalkozásokig, vagy akár a családi gazdaságokig, háztartásokig.
A probléma azonban ott van, hogy nem alakult ki az a szemléletmódváltás, ami elengedhetetlen lenne a környezettudatos élet kialakításához, fenntartásához. A szemléletváltás kialakításában az oktatásnak és az egyháznak hatalmas szerepe van, vagy lehet. Isten ugyanis virágzó Földet teremtett meg, s keresztény hitünkre nézve is elég nagy szégyen lenne, ha szeméttelepet hagynánk unokáinkra. Akkor a következő generációk nyugodtan elmondhatják, hogy Isten rossz kezekre bízta a Földet, ez így nem tartható tovább.
Bella Péter
Megelégszem?
Ez van, ezt kell szeretni!
Bölcsföldi András
Mezsgye
Két világ határán
Jezsoviczki Noémi
Elég a pillangókból!
Nincs aranyszárny
Gangel Noémi
Két számmal kisebb hazugságok
Az igazság megszabadít titeket
Székely Tamás
Almák a kosárban
A tér, és amivel kitöltjük
Miklya Luzsányi Mónika
Mi elég az élethez?
Életet tanulni
Körösvölgyi Zoltán
Most jó
Az a bizonyos pillanat
Réz-Nagy Zoltán
Az elégséges áldozat tana
Mint rejtett dicsőség-teológia
Bagdán Zsuzsanna
Csak egy szót szólj
Megrekesztő és újraindító varázsszavaink
Miklya Luzsányi Mónika
Legyen elég!
A ránk bízott föld és a fogyasztás
B. Tóth Klára
Fényjelek
A világosság a sötétségben fénylik
Hancsók Barnabás
Elég messze önmagunktól
Menjek/maradjak
Gueth Péter
Kőbefaragott filozófia
Indonézia – Jézus lótuszülésben
Pete Violetta
Nekem elég
Friss történetek a hitoktatásból
Látogatóink száma a mai napon: 4985
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 59766214
Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.
Jelenleg nincsenek hozzászólások.