belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Szerkesztő

A másfajták és az egységkörök falva

Szekértáborok az ökumené körül

Képzeljünk el egy falut, ahol kétféle ember él egymás közt elvegyülve. Első ránézésre teljesen egyformák, nincs észrevehető különbség még a házaik vagy a kertjeik között sem. De jobban megismerve a falu életét kiderül, hogy olyan, mintha két különálló faluban élnének. Két elektromos hálózat épült ki a faluban, két különböző áramszolgáltatóval. Két gázszolgáltató vezette be a gázcsöveket az összes utcába. Két vízmű ásta fel az utcákat, hogy lefektesse főnyomócsöveit, és két szennyvízelvezető rendszer épült két víztisztító üzemmel. Két rendőrség felügyeli a rendet (de mindegyik inkább csak a magáét), két egészségügyi központ látja el a betegeket (de lehetőleg csak a hozzá tartozókat), és két tűzoltóság áll készenlétben, hogy a maga hálózatába tartozó veszélyeket elhárítsa. 
Két városháza van, és értelemszerűen két önkormányzat, ahol két közgyűlés hoz határozatokat. De ez nem is probléma, mert az ügyeik szinte soha nem érintik egymáséit. Az emberek megtanultak úgy élni, hogy csak a saját dolguk érdekelje őket, mintha a „másik fajta ember” nem is létezne. Persze, tudják, hogy léteznek, hiszen egymás szomszédjai. De a szomszéd, az más: a szomszéddal csak a napi pletyka megy, a „kipanaszkodás”, meg néha egy kis sütemény. És amíg ennyiben maradnak a dolgok, addig a szomszéddal nincs is semmi gond, lehet ő akármi vagy akárki.

Konfliktusok persze voltak, amik aztán melegágyai lettek a sztereotípiáknak, 
a „városi legendák” falusi változatainak. De hozzá kell tenni, konfliktusok nem csak másfajták között léteznek: mindkét oldalon volt széthúzás bőven. Egységbe csak akkor tömörültek, ha a „másfajtákkal” kellett szembeállni.
A faluban fel-felbukkant az a törekvés, hogy emberibb, egyszerűbb (sőt még olcsóbb is) lenne az élet, ha ezt a kettősséget felszámolnák. A feszültség ugyanis nyilvánvaló volt: a kettősség miatt a mindenkit érintő ügyek valójában kezelhetetlenek, a falu iránt bizalmatlanok a befektetők, a munkahelyek száma csökken, a konfliktusok megoldását pedig mindenki a másik féltől várja. 
Az egységet kereső mozgalom azonban nem az önkormányzatokból indult ki, hanem civil aktivisták kezdeményezték. Nekik köszönhető az, hogy lettek „egység-körök”, ahol a „különböző fajta” emberek ismerkedhettek, barátkozhattak, és közösen megbeszélhették a dolgaikat. Ez a mozgalom olyan nyomást gyakorolt a falu önkormányzataira, hogy azok (a belső kétségek és nézeteltérések ellenére) megfogalmaztak egy nyilatkozatot, melyben elkötelezték magukat a kölcsönös közeledés iránt. Ez a nyilatkozat nagy áttörésnek számított. Hatására bevezették, hogy a két általános iskolában évről évre megrendeznek egy napot, amikor a másik faluközösség egyik vezetője beszél a falu másik felének életéről. Ezt a gesztust az emberek a béke, a megegyezés és a falu egységének a szimbólumaként üdvözölték. Aztán a dolgok így is maradtak. Az „egység-nap” alkalmából rendszeresen ünnepi beszédet mondtak a polgármesterek, méltatva a sokféleségben megnyilvánuló egység nagyszerűségét.

Így ment ez évtizedekig. De a dolgok változnak, új generációk nőnek fel. Több civil „egység-kör”, ráunva a felső szervek tétlenségére, nagy hanggal kivonult a falu szélére, és nomád módon rendezkedett be. Kijelentették, hogy ők ezzel megvalósítottnak tekintik az egységet. (Igaz, a körök olykor egymással sem tudtak megegyezni az együttélés alapkérdéseiben.) 
Elsősorban a szervezett életre fogták a szétszakítottságot, hiszen – érveltek – ha nem lenne önkormányzat és közgyűlés, akkor a tisztségviselők nem féltenék a pozícióikat, s ha nem lenne csatornázás és áram, akkor nem lenne vita, hogy melyik rendszerre álljon át a falu, és ki állja az átállás költségeit. A nomád élet sokaknak tetszett: nem voltak formális kötelezettségeik, például nem kellett helyi adót fizetni. Bár több volt köztük a betegség, és nagyobb a csecsemőhalandóság, ezeket a megfigyeléseket azonban a nomádok szerint csak a köztük megvalósult egységes falu eszményének a lejáratására találták ki az ellenségeik.
Végül így mindenki valahogy úgy érezte, hogy megvalósítja az egységet. A falu népessége azonban egyre nagyobb mértékben csökkent. Kiszámították, hogy ha a folyamat nem változik, néhány évtized múlva nem fogják tudni fenntartani az intézményeiket. Az elemzők megállapították, hogy a fiatalok elköltözése miatt nincs a falunak demográfiai utánpótlása. 
S valóban, a gyerekeket, amíg kicsik voltak, mit sem érdekelte a politika: a szülői intések észben tartásával, mégis szívesen játszottak a „másfajta” szomszéd gyerekeivel. Később ezekből barátságok, szerelmek lettek, aminek nem volt helye a faluban. Nem lehetett megoldani a közös csatornázást, s ahol mégis megpróbálták, ott vagy elviselhetetlenül bonyolulttá váltak a technikai dolgok, vagy végül mégis az egyik mellett döntöttek, keserű családi vitákat és szétszakadásokat okozva. A nomád életformát a kevésbé radikálisak kényelmetlennek érezték. Egyre többen költöztek inkább el az ország valamilyen távoli pontjára, feladva a régi portát a régiek értékeivel együtt.

* * *

Kispesten, a Templom téren három templom áll. Az oda járók elvegyülten élnek a környéken, talán ismerik is egymást, mert szomszédok. Vasárnap délelőtt együtt sétálnak le a térre, beszélgetnek napi politikáról, „kipanaszkodják” magukat, meghívják egymást délutánra egy kis süteményre, aztán elbúcsúznak a téren, és ki-ki megy a maga templomába, hogy ott úrvacsorázzon vagy áldozzon, és megünnepelje azt, hogy mindnyájan egyek vagyunk az Úrral és egymással.
Talán túl nagy ez az antiutópiaszerű probléma ahhoz, hogy az egyes ember felelősnek érezze magát érte. De vajon kisebb léptékben nem látunk hasonlót? 
A református templomi gyakorlatban sajnos ezt nem lehet az úrvacsorával illusztrálni, annyiféle (laikus és tanult) nézet és elképzelés létezik az úrvacsora jelentéséről, melyek közül is a legnépszerűbb a tudatlanság és a szokásszerű engedelmesség. Reformátusok közt talán jobban fejezi ki az egységet az imaközösség. Illetve hiányát, ha nincs.
Talán a református egyházunkon belül tapasztalható széthúzó folyamatokról is írhatnánk olyan antiutópiát, mint a felekezetek egymás mellett éléséről. Nemrég jelent meg a Parókia Portálon egy írás az egyházunkon belül létező sokféleségről. Végignézve a „listát” nyomasztó a gondolat, hogy az „irányzatok” képviselői közt mennyire nehéz elképzelni a közeledés gesztusait. Olyanra viszont van példa, hogy egyazon református gyülekezet két része (liturgiai intolerancia okán) két különböző istentiszteletre jár a templomba. Mennyire engedjük mélyülni ezeket az árkokat, amikor már most is szinte szakadékok választanak el egymástól?
Igen, talán azért érzem olyan erőltetettnek az egyetemes imahét gondolatát, mert szerintem először a saját házunk táján kellene söpörni. A gyülekezeti presbitérium egységénél, sőt a gyülekezet egységénél. Feloldani az Istentől kapott szeretet gesztusaival az egymás iránti félelmeket – a megfelelési kényszer, a bizonyítási kényszer szorongásait, a kisebbrendűség vagy az elnyomottság (talán alaptalan) félelmeit. A kereszt alatt megélni az egymás iránt gyakorolható bűnbocsánat feloldozását. Szentlélektől kapott erővel egymás életét előmozdítani, és közös életet élni.

Az a gyülekezet fog tudni az egyház nagy közösségében közeledést gyakorolni mások felé, amelyik a gyülekezeten belül gyakorolja ezt a gesztust. 
S egyszersmind minden nagy szervezeti közeledés hitelességét is az teszi próbára, hogy a benne élő egyes emberek szintjén, ahol már felelősnek érezhetjük magunkat a problémákért, ismerős-e ez a közeledés és aktívan gyakoroljuk-e. Az intézmények szétesése mögött kivétel nélkül mindig emberi sorsok állnak. Még a dogmatikai döntések, a hitviták mögött is. Ha nem vagyunk képesek meglátni az egyes embert, soha nem fogjuk tudni legyőzni a közénk évezredesen hagyományozódott intézményes távolságokat sem.
Az ökumené és a missziológia szakterületének ismerői számára alaptétel, hogy az egyházak egysége eredendően meghatározza a keresztény missziót. Ezzel azonban a legtöbb ember semmit nem tud kezdeni. Amíg „a római pápa nem lesz protestánssá, és a protestánsok római katolikussá”, addig nem hivatkozhatunk másra, mint a saját szeretet-felelősségünkre. Arra, amit a saját gyülekezetünkben, a saját presbitériumunkban, egyházmegyénkben és egyházkerületünkben, Magyar Református Egyházunkban kell gyakorolnunk. Hosszú-hosszú kibékülések folyamatában talán még eljöhet egy olyan kereszténység is a földön, ahol a református lelkész és a katolikus plébános egy gyülekezet lelkészi vezetéséhez tartoznak majd.

Hozzászólások

1. Ágostonné Szőcs Anna - 2014-07-13 21:45:46

Valóban sokfélék a reformátusok, de a Helvét hitvallást, és a Heidelbergi Kátét többnyire elfogadják, a többi pedig részletkérdés. A katolikusokkal, baptistákkal már más a helyzet. Olyan komoly teológiai nézetkülönbségek vannak, hogy az egység aligha jöhet létre a közeljövőben. csak Böjte Csaba Ablak a végtelenre című könyvét érdemes tanulmányzni ahhoz, hogy megértsük, szinte másik vallásról van szó. Hite a halott apjával történő beszélgetésekből fakadt, akit a mennyei Atyával azonosított. (16.oldal) Szerinte Mária a keresztények édesanyja, aki által kiáradt a kegyelem mindannyiunkra.200.oldal Jézus a kánai menyegzőn szerinte azt mondta Máriának, hogy "A te gondod az én gondom is."194. oldal Nem pedig azt, hogy Mi közöm hozzád, ó asszony. Nyilván meg kellett hamisítani a Bibliát ahhoz, hogy a Mária-imádatát igazolni tudja. Szerinte Kálvin  küldte Szervét Mihályt a máglyára, holott nagyon jól tudjuk, hogy mi a valóság. Az inkvizíció bűneit, a bűbocsátó cédulákat kicsinyíti, stb. A katolikus egyház mind a mai napig nem tart minket egyháznak, csak saját magát. A baptisták pedig mindenkit be akarnak meríteni,és gyakran építkeznek a reformátusokból, minket missziói területnek tartva. Úgy látom, hogy az egységre való készség igenis megvan nálunk, de nehéz közösségben lenni olyanokkal, akik nem tartanak minket egyenrangúnak. Addig meg elég is az évi egy imahét. Helyenként sok is. Nagyon komoly feladat viszont az imádság a megtévedt emberekért, hogy találkozzanak Jézus Krisztussal Igéjében, és megtérhessenek. Dél-Amerikában, úgy hallottam, tilos Bibliát olvasni.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2018. december 17., hétfő,
Lázár , Olimpia napja van.
Tartalom
Vezércikk

Jezsoviczki Noémi
Beszélgetünk?
Ez lesz életem főműve

Gondolkorzó

Szerkesztő
A másfajták és az egységkörök falva
Szekértáborok az ökumené körül

Felszín

Jezsoviczki Noémi
Hazudjunk együtt!
Jól szituált, intelligens házaspár

Magasság

Bella Péter
Szerencse, végeztünk, kiszállok!

Igazán nincs is közöd semmihez

Mélység

Jakus Ágnes
Galambok
Égi és földi összefonódások

Bölcsföldi András
Hétfélek
Isten a félelem mögött van

Teljesség

Horváth Zsuzsanna
Az apák egrese és a fiak foga
Kényszerpályák, és a kijárat

Koczor Tamás
Illés és a hollók
Egy pakli kártya mellől…

Üzenet

Járay Márton
„Egy embernek volt két fia...”
Elkötelezettség vagy Szabadságvágy

Bagdán Zsuzsanna
Csak egy szót szólj
Megrekesztő és újraindító varázsszavaink

Kitekintés

Thoma László
Lelkészi önfeláldozás a gyülekezet oltárán
Képzelt fotóalbum egy pályakezdő lelkész életéből

Gueth Péter
Röviden

Láthatatlan szálak

Látogatóink száma a mai napon: 5394
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 43124344

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat