ÉN VAGYOK A FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET
(Sarkad-Újtelek, 2011. augusztus 7.)

Lectio: Dán 12, 1-3. v. + Jn 11, 1-27. v.
Textus: Jn 11, 25-45. v.

Énekek: 118/1; 19/1-7; 173; 151; 499/2; 475/1-3;

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” Márta így felelt: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.”

Szeretett Testvéreim!

Márta és Mária nem voltak a szó mai értelmében vett keresztyének. Márta és Mária nem is lehettek ekkor még keresztyének, azaz Krisztust-hívők. Jóllehet Márta vallást tett arról, hogy Jézusban felismerte az Isten Felkentjét, de még nem tudta, hogy mire kente fel, mire küldte el az Egyszülött Fiút az Örökkévaló! Márta és Mária a Kijelentés Istenét ismerő, istenfélő zsidó nők voltak. Akik ismerték a Szentírást, azt a Szentírást, amit mi az Ószövetségnek nevezünk. Ismerték a próféták tanítását, és imádták Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét, azt az Istent, aki kijelentette magát Mózesnek a pusztában, és aki szólt később a próféták által.
A zsinagógákban Isten szavát hallgatták a nőknek fenntartott helyről és imádkoztak ott, a férfiaktól elkülönülten. De ezek a külsőségek nem akadályozták őket abban, hogy teljes szívvel figyeljenek Isten szavára, Igéjére.
Amikor Jézussal találkoztak, akkor istenfélő szeretettel megnyitották előtte házukat, befogadták őt és tanítványait, szállást adtak, és örömmel hallgatták, örömmel tanultak tőle. Látták csodáit, és egyre erősebb lett a hitük, egyre szilárdabb a bizonyosságuk. Egymás között is minden bizonnyal sokat beszélgettek és erősítették egymás hitét. Így jutottak el arra a napra, amikor négy nappal testvérük, Lázár halála után Jézus megérkezett hozzájuk, s végül előszólította Lázárt a halottak közül a földön élők sorába.

Ez a történet sokakat megrendíthet, a csoda nagysága és Márta és Mária hitének erősségét látva.
Először is a csodáról szólok. Meg kell értenünk, hogy ami nekünk csoda és lehetetlen, az Istennek természetes és magától értetődő. Az Úr Jézus Krisztus, aki egy az Atyával, hálaadással kezdte az imádságot a sírnál. Mert természetesnek vette, hogy az Atya meghallgatja őt. Természetesnek vette, hogy az Atya, aki mindeneket teremtett, aki a természeti törvényeket is alkotta, meg tudja változtatni a folyamatokat, újjá tudja teremteni a bomló testet, újjá tudja teremteni az életet.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Isten Ura a teremtett világnak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Isten fölötte van a teremtett világnak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az élő Istent nem kötik az általa teremtett világnak az erői, törvényei, folyamatai.
Gyakran vagyunk úgy, mint Márta és Mária: tudunk az Isten hatalmáról, csak éppen azt nem tudjuk elképzelni, hogy Isten most is, ma is képes cselekedni. Képes cselekedni éppen az én helyzetemben is. Éppen az én körülményeim között is. Hogy cselekszik-e, az az ő saját döntése. De ha elfeledkezünk arról, hogy Isten valóságos Isten, akkor kérni sem kérjük, akkor imádkozni sem imádkozunk már.
Ami nekünk csoda, az Istennek természetes. Ezért mondhatta az Úr Jézus Krisztus: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt 7, 7-8) „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16, 23-24) „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek, és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” (Jn 14, 12-14)
Az Úr Jézus Krisztus olyan természetességgel beszélt arról, hogy Isten bármikor munkálkodik, és olyan természetesen tette azt, amit tett, hogy nem lehet kétségünk afelől: az Egyház Ura ma is bármikor be tud avatkozni, ma is bármikor tud jeleket és csodákat tenni. És tesz is ott, ahol az Ő dicsőségét keresik és munkálják, ahol Őt hívják segítségül. Meg kell tehát tanulni Urunktól, hogy a hit Őbenne nem valami bizonytalan sejtés, hanem biztos tudás: „tudom, kiben hiszek…” (2Tim 1, 12).

Semmiképpen nem kisebbíti az imént elhangzottakat az, hogy ebben a történetben az első csoda Márta vallástétele volt. Jézusban, ebben a nagy tanítóban, a hús-vér emberben felismerte a Messiást, Akit Isten küldött el ebbe világba. Amikor Jézus úgy szólt hozzá, mint aki az Istennel egyenlő: Én vagyok a feltámadás és az élet, akkor „Márta így felelt: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.” Nem tudjuk, hogy hónapokkal, vagy évekkel azelőtt, de Jézus egyik tanítványa, Péter is mondott hasonlót: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Akkor Jézus Péternek ezt válaszolta: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.”
Ennek alapján pedig azt kell mondanunk, hogy az élő Istenbe, a Jézus Krisztusba vetett hit is csoda: Isten ajándéka. De ami felőlünk nézve csoda, Isten felől nézve természetes. Amikor azt látjuk, hogy sokan küzdenek a hittel, és sokaknak nehéz megnyílni Isten előtt, akkor feltétlenül és bizalommal kell imádkoznunk: Istenünk, te teremts hitet! Te adj hitet a szeretteinknek és te adj hitet a barátainknak. Te teremts hitet a kétkedők szívében! Sőt, azzal kell kezdeni: bennem is te teremts hitet Istenem! Mert az, hogy hiszünk Istenben, hogy szeretjük és értjük őt, az csak Isten felől nézve természetes, felőlünk nézve nem.
Azonban Isten ígéretei alapján, a Szentlélek Isten hatalmának változatlansága alapján ma is szilárdan ki kell jelenteni: Isten ma is támaszthat fel halottakat. Isten ma is tud adni halálos betegségből is gyógyulást. Isten ma is tud korábban teljesen hitetlen embert is hitre vezetni. Kőkemény, szikla dacosságú szíveket is tud Krisztust dicsőítő, boldog életre vezetni. S ha azt kérdezzük, melyik a nagyobb csoda: a halottat életre hívni, vagy az Istent tagadóból hívőt teremteni, akkor ezt a vitát nem lehet eldönteni. Hiszen mind a két esetben az emberileg lehetetlen és az emberi tehetetlenség áll szemben Isten hatalmával és dicsőségével. De Istennek semmi sem lehetetlen, és az élő Isten sohasem tehetetlen!

Nézzük meg Márta és Mária hitét. Ebben a történetben két érett hitű, de a hitet még mindig tanuló istenfélő nővel találkoztunk. Márta és Mária zsidónak született. Azaz Isten választott népébe születtek bele testvérükkel, Lázárral együtt. Annak a népnek a tagjai voltak, amelyet Isten arra választott, hogy közöttük mutassa meg hatalmát, dicsőségét. Közöttük és értük tegyen jeleket és csodákat. Ez azonban önmagában még nem tesz hívővé. Gondoljunk csak arra, hogy hány zsidó származású ember él ma is ebben a világban, akik bár a választott nép tagjai leszármazásuk szerint, mégsem hisznek Istenben, nem félik, nem tisztelik az Istent! És a hívő zsidók ugyanúgy szenvednek a hitetlen zsidók hitetlensége miatt, mint az istenfélő keresztyének az Istentől elfordult úgynevezett keresztyén világban. Jézus korában is sok istenfélő zsidó ember élt, de mellettük sokan voltak, akik a Tízparancsolatot semmibe vették, a Törvényt nem tartották, Istennel nem törődtek. Hasonlóképpen hány keresztyén család van, ahol bizonyos mértékig még tartják a keresztyén hagyományokat, talán valamikor még meg is keresztelték a gyermekeket, de cselekedeteikben tagadják, hogy Isten létezik.
Sokan tartják a magyar nemzetet is Isten választott nemzetének. Közéjük tartozok én is, hiszen másként nem lehet magyarázni népünk történelmét, a népek között, Európában nem egyszer betöltött feladatát, szerepét. De Isten kiválasztása elsősorban nem kiváltság, hanem feladat. Csak akkor tapasztaljuk meg a kiválasztottság kiváltságait, ha betöltöttük a küldetésünket, amire Isten rendelt. Márpedig amikor magzatainkat meggyilkoljuk, amikor a jövőnket elpusztítjuk, mert elpusztítjuk a közösség alapsejtjét, a családot, amikor embertelenek vagyunk honfitársainkkal szemben, amikor a bűnt dicsőítjük, és a hazugságot támogatjuk, amikor már nem is harcolunk a kizsákmányolás, a zsarolás, a korrupció, azaz a romlottság különböző formáival szemben, akkor a kiválasztottságunkat tagadjuk meg. Hogyan maradhat Isten választott nemzete egy olyan nép, amely éppen az Őt kiválasztó Istent tagadja, nevét káromolja? Hogyan maradhat Isten választott népe az a nép, amely a világon az egyik „legválasztékosabb” módon tud káromkodni a Szent Isten nevével? Hogyan maradhat Isten választott népe az a nép, amely semmibe veszi Isten törvényét, kigúnyolja szavaival és tetteivel a Tízparancsolatot? Hogyan maradhat Isten választott nemzete a magyar nép, amikor a bűneinkből megváltó, értünk váltsághalált halt Krisztust, az Isten Fiát tagadjuk? Hogyan maradhat Isten választott nemzete magyar népünk, amikor a Szentlélek Isten szeretetre, békességre, irgalomra, tiszta életre vezető tanácsát megtagadva önmagunkat kezdjük el bálványozni, és idegen isteneket akarunk megtenni vezetőnknek? Hogyan hivatkozhatunk Istenre, ha cselekedeteinkben tagadjuk a létezését?
Akkor lehetünk Isten választott népe, akkor tölthetjük be tőle kapott rendeltetésünket, ha hiszünk benne. Ha hittel megvalljuk dicsőségét és szentségét. Ha a tőle kapott hit átjárja és meghatározza életünket! „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11, 6)
Istent csak az tudja hinni, aki hall róla, hallja áldani és dicsőíteni, aki így megismeri tetteit, és aki végül maga is áldja és dicsőíti Istent. A hit valamikor megszületik a szívben. Talán már kisgyermekkorban. Talán egy megpróbált időszakban. Talán a kórházi ágyon, műtétre várva. De azután fejlődnie, növekednie kell. Mert ami nem növekszik, az elsorvad. Hallanunk kell Istenről, hogy hit ébredjen bennünk, s hinni tudjunk Istenben, Jézus Krisztusban, de azután fejlődnie is kell a hitünknek. Fejlődnie addig, amíg Krisztus önkijelentését el nem tudjuk fogadni maradéktalanul: „Én vagyok a feltámadás és az élet!”
Azt nem tudjuk, hogyan fejlődött Márta és Mária hite. Amikor velük találkozunk a Szentírásban, már azt tudjuk róluk, hogy vendégszerető, az Isten Kijelentését hallgatni szerető emberek ők. Talán családjukban, talán környezetükben voltak olyanok, akiken keresztül megismerték az Isten Kijelentését. És elfogadták. Szívükbe fogadták. Minden bizonnyal sokat beszélgettek az Istennel. És közben egyre jobban megismerték az Örökkévalót. Minden bizonnyal voltak küzdelmeik, vívódásaik. Hiszen kinek nincsenek? De valószínűnek tartom, hogy ezekkel a vívódásokat nem magukban tartották, hanem megbeszélték olyanokkal, akik náluk erősebbek voltak a hitben, s mindenekelőtt megbeszélték az Istennel. S amikor Jézus azt mondta: „Feltámad a testvéred!” – Márta csak a messzi jövőre tudott tekinteni, hiszen hitébe (érett hitébe!) még csak ez fért bele: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Úgyhogy amikor Jézus elvétette a sírt záró követ, Márta is csak tiltakozni tudott. De Jézus válaszolt: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?”
Az „érett” hitnek is szüksége van Isten fényére és világosságára, éppúgy, mint az érett, zamatos gyümölcsnek is a Nap fényére és melegére. S ahogy a gyümölcs sem egy nap alatt lesz érett is zamatos, úgy a hit is fejlődik. De ahogy a gyümölcs sem önmagában, önmagától válik éretté, úgy a hit sem az ember saját terméke, nem a mi lelkünk önálló képessége, hanem Isten ajándéka. Amit éppen ezért elkérhetünk Istentől.
S ha hiszünk már, de még nem tudjuk hinni a feltámadást, nem tudjuk hinni az örök életet, vagy nem tudjuk hinni, hogy Istennek ma is minden lehetséges, akkor kérjük el tőle ezt a hitet. Kérjük el tőle, hogy mi is ki tudjuk mondani: tudom, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Tudom, hogy te vagy a feltámadás és az élet! Tudom, hogy általad van életem és feltámadásom, és mindazoknak is, akik hisznek az Isten egyszülött Fia nevében!
Az pedig, hogy a hit Isten ajándéka, kegyelmének műve, azt is eredményezheti, hogy vannak, akik hit nélkül élték le életük nagy részét, de akiknek kegyelemből éretté válik a hite akár néhány nap, sőt néhány óra alatt is! Mert Istennek semmi sem lehetetlen!
Nem csak az számít tehát, mióta tanuljuk a hitet, hanem az, hogy Isten Lelkének segítségével mennyit vagyunk hajlandóak elfogadni Isten Kijelentéséből! Mert lehet, hogy valaki elvesztegette az életét, de ha Istenhez fordul, és Istent kéri, a Mindenható rövid idő alatt is megajándékozhatja élő hittel, élő reménységgel.
Ma, amikor Jézus Krisztus azt kérdezi: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” Olyan ember is válaszolhat neki hittel „igen”-t, aki talán tegnap még tagadta Isten létét: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia!”
És olyan ember is válaszolhat hittel igen”-t, aki eddig is hitt már Istenben, de a feltámadás reménységében eddig bizonytalan volt.
Ezért akár kezdődő, szinte csirányi hittel, akár töredékes hittel, akár érett hittel vagyunk itt az istentiszteleten: kérjük az Egyház Urát, az értünk meghalt és feltámadott Úr Jézus Krisztust: Uram, adj nekem hitet! Növeld a mi hitünket! Mutasd meg közöttünk a te dicsőségedet, Feltámadásod ereje által!
Ámen!