FORDULÓPONTOK
(Sarkad-Újtelek, 2014. június 22.)

Lectio: Zsolt 73, 1-28. v. + Jak 1, 1-5. v.
Textus: Zsolt 73, 16-17. v.
Énekek: 155; 265/1-7; 164/1; 487/2; 425/2; 434/1-4;

„Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem. Végül elmentem Isten szentélyébe, és megértettem, hogy milyen végük lesz.”

Szeretett Testvéreim!
Az élet ellentmondásai bizony nem egyszer szíven ütnek bennünket. Miért engedi Isten, hogy szenvedjen az, aki istenfélő életet él? Hogy történhet meg, hogy a bűnösök boldogulnak és az Istent szeretők alul maradnak? Miért kell időnként kudarcot vallanunk, amikor pedig kértük Isten segítségét? S közben olyanok, akik nem is törődnek Istennel, gond nélkül mennek előre… Örök kísértés marad a kétség, amit életünkben nem egyszer meg kell vívnunk: Hol van az Isten? Hol veszett el az igazság? Miért hagyott magunkra a Mindenható? Miért nem segített, amikor pedig mindent megtehet?
Már csak azért is jó elolvasni ezt a zsoltárt, amit a lekcióban hallottunk, hogy lássuk: Azoknak, akik szeretik Istent, különböző korszakokban és különböző társadalmakban is lehetnek hasonló kérdéseik. S amivel megküzdött valaki évezredekkel ezelőtt, és megtalálta a választ Istennél, azzal ma is taníthat bennünket, a XXI. században. Jó is elolvasnunk újra és újra ezt a zsoltárt, amikor elkeseredünk azon az óriási ellentéten, ami a vágyaink és a valóság, az Isten igazsága és a világ hamissága között van.
De a zsoltárosnak talán az is volt a célja, hogy tanítsa azokat, akik figyelnek rá. Hiszen a zsoltár első, nagy része bizonyságtételnek, tanításnak is érthető. Átadja azt a tapasztalatot, amellyel másoknak is segítségére lehet. Elmondta gyengeségét, elmondta lelke sérelmét. Mindezt úgy, hogy először Istent dicsőíti! „Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez!”
Tanuljuk meg így elkezdeni még a bajokról, bukásokról való beszámolót is! Először tegyünk vallást Isten jóságáról és szeretetéről! S amikor csalódás, kudarc, bajok vesznek körül, és nem értjük azt, ami minket ért, akkor is dicsérjük Istent. Gondoljunk azokra az időkre, amikor közel voltunk hozzá, amikor boldogan emlegettük az Ő Igéjét. És mondjuk el Istennek, embereknek, hogy akkor jó volt a közelében lenni. Jó volt őt dicsérni. Ne kelljen úgy szégyenkeznünk, ahogy az énekben van: „Ha jót tettél velem, ha áldva látogattál: én nem dicsértelek s nem hirdettem neved; Nem értettem, mikor szenvedni, sírni hagytál, hogy, ha szeretsz, miért sújt vessződ engemet!”
Ha vallást tettünk Isten szeretetéről, utána ne féljünk megvallani gyengeségeinket sem. Azzal nem segítünk másoknak, ha csak a sikereinkről, a Krisztus-követésben eltöltött jó napokról beszélünk, és a kudarcainkról, a bukásainkról, a hitbeli elgyengüléseinkről nem. Ha valakit szeretnénk Krisztus útjára vezetni, vagy hitben elgyengült testvérünket megerősíteni, ne hallgassuk el előtte a kudarcainkat, a hitbeli vívódásainkat, a kételyeinket, a tévedéseinket és mulasztásainkat! Borzasztó nyomasztó tud lenni az olyan hívő testvér, aki látszólag mindig, mindenkor erős a hitében, vagy mindig, mindenkor tud engedelmeskedni az Istennek. Azt sugallja az ilyen keresztyén, hogy csak a tökéleteseket fogadja el Krisztus, és ha nekünk ez nem sikerül, akkor mi már csak selejtek vagyunk, Krisztusnak nem kellünk. Pedig nem így van.
Kivétel nélkül minden keresztyénnek, megvannak a maga hitharcai, jellegzetes kísértései, vétkei. S ha meg akar maradni a hitben, akkor ezekkel rendszeresen az irgalmas Istenhez kényszerül. Aki pedig az irgalmas Istenhez kényszerül, az még ezek között a gyengeségek között is tapasztalja a Szentlélek vigasztalását, megszentelő, megerősítő, megújító kegyelmét.
Ha elmondjuk, hogy Isten hogyan hozott ki belőlük, hogyan erősített meg, akkor azoknak segítünk, akik éppen akkor hasonlóan vívódnak. Nekik már az is segítség, hogy tudják, vívódásukkal nincsenek egyedül. Nagyszülők, szülők, testvérek, másokat a Krisztus útján vezetők: ne féljenek kudarcaikról, hitbeli gyengeségeikről, bukásaikról beszélni, Krisztus szabadításáról is vallást téve egyúttal.
Mert így tudják meg mások is, amiről itt a zsoltáros beszél: Hogy vannak, lehetnek kétségeink. Támadhat kemény irigység a szívünkben. De amikor Isten előtt megállunk és meghalljuk az ő szavát, akkor helyére kerülnek, vagy legalább is más megvilágításba kerülnek az élet dolgai. Mert akik Atyjukként tisztelik az Istent és bíznak Jézus Krisztusban a Megváltóban, azok másként látják a világot. Ezért bármi is tegye keserűvé a szívünket… bármilyen igazságtalanság, csalódás, emberi bántás, vagy az élet ellentmondásai… menjünk el velük Isten elé, és mondjuk el neki. Gondolkodjunk el ezekről őelőtte, az ő válaszát kérve. Nemcsak vasárnap, hanem minden egyes nap. Isten pedig meglepően, világosan tud válaszolni, lelkünk görcseiből feloldozni.
Amikor Isten megengedi, hogy találkozzunk Vele, és megértsük a válaszát, akkor boldog fordulópontok jönnek az életünkben. Ahogy fordulópont volt a zsoltáros számára is, amikor elment az Isten szentélyébe, és ott meglátta azt, amit csak Isten előtti csendben láthatunk meg: Hogy mindenek élete, sorsa az élő Isten kezében van. Amit a költő így fogalmaz meg: „A dolgok olyan bonyolultak és végül mégis mindenek elhalkulnak és kisimulnak és lábaidhoz együtt hullnak.” (Reményik)
Sokszor nem is gondoljuk, hogy mennyire nagy szükségünk van arra, hogy odaálljunk a Szent Isten elé, és megérintsen a hétköznapi világban is Krisztus szentségének légköre, vagy erőt adjon a szenthelyen Isten dicsősége és oltalma. Amikor eljövünk az Isten házába, akkor Isten elé hozzuk, mindazt, amit hallottunk és láttunk, ami ránk rakódott, belénk ivódott egész héten. Mindazt, ami foglalkoztat, betölti a szívünket, gondolatainkat. Talán nem is gondoljuk végig ezt tudatosan. De hozzuk.
S ez fordulóponttá válhat az életünkben. Amikor Isten jelenlétében megvizsgáljuk azt, ami ért minket, akkor az Ige által fordulat következhet be a gondolatainkban, látásunkban. És kérjük is Istentől ezt a fordulatot! Kérjük azt, hogy vizsgáljon meg Isten minket és gyógyítson meg!
Egyszerűen csak ott vagyunk terheinkkel, gondjainkkal, kérdéseinkkel együtt Isten jelenlétében, s ő csendben elkezdi rólunk leemelni a vállunk terheit. Vagy elhomályosodott látásunkat kitisztítani. Vagy a szívünkről a köveket legörgetni. Vagy a világ által kínált javak után sóvárgó, szinte ellenállhatatlan vágyainkat lecsillapítani.
Mert az élet ellentmondásaihoz hozzátartoznak például, amikor összehasonlítjuk a magunk helyzetét a másikkal. Neki miért jut annyi? Ő miért engedhet meg magának annyit? Ő miért lehet egészséges? Miért sikeresebb, befolyásosabb? Neki miért lehet a törvényt megszegni büntetlenül? Az élet ellentmondásaihoz tartoznak az igazságtalan és bosszantó munkahelyi ügyek is. És az is, amikor jól tudjuk Isten törvényét, szentségének elvárását, mégis ránk is hat a világias gondolkodás az anyagiak, a szexualitás, a hűség, a becsületesség, a tisztaszívűség, a segítőkészség, a szeretet, az erőszak területén. Hat ránk a környezetünk, és hatnak a tévéből, rádióból, Internetről felénk sugárzott dolgok. És már nem is tudjuk, hol állunk. Elbizonytalanodunk, hogy kinek az oldalára álljunk.
És vagy magukkal sodornak, úgy, hogy fel sem tűnik nekünk: már nem Isten szerint, hanem a világ szerint gondolkodunk és cselekszünk, vagy pedig tiltakozunk kétségbeesve: én nem ez vagyok, nem ez akarok lenni! De akkor miért teszem, amit teszek? És miért élhet a világ szabadon, bűnben körülöttem? Nekem pedig valóban annyira más életet kell élnem? Miért várja ezt el a Mindenható?
És hozzuk Isten elé a belőlünk felfakadó irigységet, gondolatokat, kétségeket, vágyakat.
De hogy mit hoztunk magunkkal ide, másodlagossá válik ahhoz képest, hogy mit viszünk magunkkal haza az Isten színe elől. A kérdés az, hogy fordulópontot jelent-e számunkra az Isten előtti megállás. Engedjük-e, hogy Isten Igéje megmosson, megtisztítson, megújítson? Engedjük-e, hogy Isten megszerettesse velünk törvényét és igazságát? Vagy csak az Isten jósága kell, de magunkat már nem akarjuk hálából neki adni?
Ha életünk szennyével érkeztünk, elmehetünk-e innen Jézus Krisztus bűnbocsátó szeretetével megtisztított élettel? Ha a világ állapotán meghasonlott hittel érkeztünk, adhat-e nekünk itt Urunk a Szentlélek által lecsillapított, szilárdan Krisztusra építő hitet? Ha a szent Istent már csak homályosan látó szemmel érkeztünk, megnyithatja-e most szemünket újra az Isten dicsőségének nyílt és világos szemlélésére?
A zsoltáros bement az ÚR házába, és attól kezdve Isten felől nézte a világot. A mi életünkben is mindig itt van a fordulópont. Úgy tudunk-e, akarunk-e ott lenni Isten előtt, hogy attól kezdve Isten Kijelentése felől nézzük a világot, a kérdéseinket is? A fordulópont: hogyan megyek, hogyan gondolkodok tovább: Istenhez igazodva, Istent szemlélve, Istennek engedelmeskedve, vagy pedig a saját indulataim, a környezetem hatása szerint.
Elmondhatjuk-e szeretteinknek, barátainknak, akár ma is hazaérkezve: Irigy voltam a világra és a világ bűneire, kétségbe estem a világ állapotán, megszomorodtam, mert úgy tűnt, hogy elhagyta a világot Isten. – De azután elmentem az Úr házába…
És megláttam, hogy a szent Isten kezében van minden…
Ha úgy akarunk hazamenni, ahogy eljöttünk, s nem akarjuk elfogadni, hogy Isten színe előtt megváltozhat a szemléletünk, a látásunk, akkor nem értjük az Istentisztelet lényegét. Mert, Istennek ma is joga van azt mondani: Mostantól gondolkozz másként: a Szentírás szerint. Mostantól láss másként: ahogy én mutatom neked. Mert én vagyok a te Istened. Jézus Krisztusnak joga van azt mondani: Mostantól élj a törvényem szerint, mert én vagyok a te Istened. Joga van azt mondani: Hagyj fel nagyratörő, telhetetlen álmaiddal. Hagyj fel a gyűlöleteddel. Hagyj fel az irigységgel. Elégedj meg azzal, amid van. Elégedj meg azzal, amit adtam neked. Fogadd el azokat az életcélokat, amiket én kínálok neked. És: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
Joga van azt mondani: tisztítsd meg életedet minden bűntől! És joga van azt mondani: Hagyd rám ennek a világnak a megítélését. Ne akard kezedbe venni az ítéletet, mert nem jól ítélsz. Mert csak a jelent látod, de nem tudhatod, mit készítek a jövőben. Te csak jöjj és kövess engem. Nézz fel a keresztre, lásd meg mit tettem ezért a világért, és jöjj, kövess engem.
A zsoltáros, aki elkeseredett a bűntől megrontott világ ellentmondásain, megvigasztalódott, amikor arra gondolt, hogy végül mi lesz az Isten ítélete. Ugyanígy megvigasztalódunk mi is, ha megnézzük, hogy mi volt az Isten ítélete. Isten ítélete a világról először is az, hogy Jézus Krisztusra töltötte ki bűneink miatti haragját. Így kíván mindenkin könyörülni, mindenkit kimenteni a Gonosz rabságából. Isten nem elítélni akarja ezt a világot, hanem megmenteni. A tőle most még távol élőket is. A vele szembeszegülőket is. Ezért tűr oly sokat nekünk. Ezért vár kitartóan, hátha végre felismerjük: boldogságunk, üdvösségünk forrása Jézus Krisztusban van. Nézzünk hát fel a golgotai keresztre, ahol Krisztus minden emberért meghalt. És meglátjuk, mi a terve Istennek ezzel a világgal. Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.
A Krisztus keresztjét szemlélve világossá válik, hogy mi nem járhatunk a világ életfelfogása, törvénytelensége és erkölcstelensége szerint, mert az a kereszten megítéltetett. De Krisztus keresztjét szemlélve az is világossá válik, hogy az az Isten, aki úgy szeretett, hogy a Fiát is értünk adta, lehetetlen, hogy rosszat akarna nekünk bármiben is.
Minden, amit Isten tesz ebben a világban, és minden, amit értünk tesz, az a golgotai kereszt felől érthető meg. Az egyszülött Fiú kereszthalála felől érthető meg. Bűn, halál, szenvedés, jó és rossz: Isten türelmes várakozása Krisztus felől érthető meg.
Nézzünk fel Krisztus keresztjére, megállva Isten házában és csillapodjon le a szívünk, a lelkünk. Mert boldog ember az, aki az URat féli. S fogjuk meg ma is a mi Urunk, Jézus Krisztus kezét, s mondjuk el neki: Veled akarok tovább menni, Uram. Téged akarlak szeretni. Csak hozzád akarok ragaszkodni. Bármit kínál, sugall is ez a világ. Nálad talált békét a lelkem, nálad van nyugalmam.
S ha így megyünk tovább, akkor mi is átéljük azt a fordulatot, amit a zsoltáros átélt. Ha pedig ezt a fordulatot átéltük, már mi is el tudjuk mondani azt, ami ennek a zsoltárnak a végén van: „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké! (…) nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az URat tartom oltalmamnak. Hirdetem minden tettedet.” Ámen