NEM IRIGYKEDIK, NEM KÉRKEDIK, NEM FUVALKODIK FEL
(Sarkad-Újtelek, 2011. május 1.)

Lectio: Példa 3, 1-15 v. + Róm 12, 1-18. v.
Textus: 1Kor 14, 1a + 1Kor 13, 4b. v.

Énekek: 81/1-3; 164/1-3; 359/3; 151; 498/5; FIATALOK ÉNEKE; 425/1-4;

„Törekedjetek a szeretetre…
… a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.”

Szeretett Testvéreim!
Szeretni mindenki tud! – Legalább is ezt véljük. Valószínűleg, ha egy névtelen közvélemény kutatást végeznének közöttünk, ahol minden válaszoló rejtve maradhat, és ebben a kutatásban feltennék a kérdést: tud-e csak egy embert is szeretni, akkor mindannyiónk válasza igen lenne. Ha azt kérdeznék: van-e szeretet önben, akkor is azt válaszolnánk, igen van, s közben végiggondolnánk, hogy kit hányféle módon szeretünk, hányféle módon mutatjuk ki a szeretetünket.
Van-e szeretet bennünk? Addig, amíg a körülöttünk élő világ mércéje szerint vizsgáljuk magunkat, és a körülöttünk élő emberekhez viszonyítjuk a szeretetünket, addig mindig találunk olyanokat, akikhez képest azt tudjuk mondani: Na, ennél én is jobban csinálom, ennél én is jobban szeretek.
De nem feledhetjük el azt, amivel ennek a sorozatnak az első alkalmán találkoztunk, hogy Jézus Krisztus egyrészt parancsba adja a szeretetet, másrészt Pál apostol Isten Szentlelke által ihletve úgy szól a szeretetről, mint amit mindenképpen utol kell érnünk, abból nem lehet engednünk. Hiszen arról ismeri meg ez a világ, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, ha szeretjük egymást. Azzal teszünk tanúbizonyságot Krisztusról, ha minden dolgunk szeretetben megy végbe.
Minél jobban vizsgáljuk azonban a szeretethez való viszonyunkat, annál inkább kiderül, hogy mennyire nem tudunk szeretni – az Isten mércéje szerint. A napokban Márk evangéliumával foglalkoztunk, ahol a 6. rész elején ezt olvassuk: „Jézus akkor eltávozott onnan, a hazájába ment, és követték a tanítványai is. Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában.” Ebből a két mondatból kiderül, hogy Jézus hazament Názáretbe, ahol minden bizonnyal a szülői háznál, ill. a rokonságnál fogadták be Jézust és tanítványait. Nem csupán egy napra. Szállást és élelmet adtak. Huzamosabb ideig. Mennyire vennénk ezt most természetesnek, a XXI. század eleji Magyarországon? S ha valakihez nagyobb vendégsereg érkezik, a rokonságnak eszébe jut-e, hogy a vendéglátásba besegítsen? Vagy inkább magára hagyjuk azokat, akik terhet hordoznak?
Ez csak egy példa a sok-sok lehetőség közül, amivel vizsgáztathatjuk szívünket: Vajon tehetnénk-e érettségi vizsgát a szeretetből? Pedig fogunk érettségi vizsgát tenni az Isten ítélő széke előtt! Amikor az Úr Jézus Krisztus azt mondja majd: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt 25, 34-36) S noha hisszük, hogy kegyelemből tartatunk meg hit által, mégsem csak arról szól a keresztyén élet, hogy hiszem a bűnbocsánatot és az örök életet, hanem élnünk kell a szeretetet, ahogy Krisztus is szeretett minket és önmagát adta értünk! Tudunk-e hát valóban szeretni? Vajon az, amit mi ma szeretetnek nevezünk az életünkben, az valóban szeretet-e az Isten mércéje szerint, vagy pedig a szeretet megcsúfolása?
A feltámadás ünnepének második napján a szeretet megmutatkozásai közül arról volt szó, hogy a szeretet hosszan, nagyon hosszan tűr, és a szeretet jóságosan él, jóságosan viselkedik.

Ma arról hallottunk először, hogy a szeretet nem irigykedik. Pontosabban a szeretet nem tör arra, hogy a másik fölé kerüljön. Nem verseng, nem féltékenykedik, nem irigykedik. Amikor a mennyországban való életet el akarjuk képzelni, akkor annak része az a tökéletes szeretetközösség, amelyben nincs versengés. A szeretet nem verseng a másikkal, hiszen nem legyőzni, kihasználni akarja, hanem szeretni.
Mennyi energiát elpazarolunk arra, hogy bebizonyítsuk a magunk vélt, vagy valós igazát. Mennyi energiát elpazarolunk arra, hogy bebizonyítsuk, a mi szavunk is ér annyit, mint a másiké, és nem vagyunk a rangsorban alacsonyabb helyen, mint a másik. Amikor pedig azt látjuk, hogy valaki a családban, a gyülekezetben, a szomszédságban, az ismeretségi körben, a munkahelyen jobban boldogul, mint mi, előbbre jutott, akkor mennyit bosszankodunk, siránkozunk, őrlődünk azon, hogy neki mennyivel jobb, és szeretnénk mi is oda jutni!
Ahelyett, hogy a szeretet jóságos életét élnénk, elmegy az időnk, az erőnk füstölgésre, bosszankodásra, tervkészítésre, hogyan győzhetnénk le a másikat. Pedig a szeretet nem győzni akar, nem a másik fölé akar kerülni, hanem egyszerűen szeretni akar. A szeretet a másikért él, de nem feledkezik meg önmagáról sem.
Az Úr Jézus Krisztus, aki tökéletes volt szeretetben, ezért tudott olyan egyszerűen és nyugodtan beszélni arról, hogy „aki első akar lenni közületek, legyen mindenki rabszolgája” (Mk 10, 44)! A szeretet nem verseng! Ezt mutatta meg akkor is, amikor ő, a Mester megmosta a tanítványai lábát. Amikor ezt tette, így szólt a tanítványaihoz: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13, 12-15)
Hányszor elmondjuk a házastársunknak: Szeretlek! Mégis mennyit küzdelem van egy-egy családban azért, hogy kinek a szava érvényesüljön! Kinek legyen végül igaza? Kinek van több joga a családban?
Az édesanyákat köszöntjük a mai napon, s ha már nem köszönthetjük őket, akkor értük adunk hálát a Mindenható Istennek. De vajon nem árnyékolja-e be a köszöntésünket, az emlékezésünket sok-sok versengés, irigykedés, féltékenykedés, amivel irántuk viseltettünk valaha?
Gyermekek szüleikkel, testvérek testvérekkel, szülők gyermekekkel irigykednek-e, versengnek-e, féltékenykednek-e? Milyen sokszor előfordul, hogy kamaszok, de kisebb gyermekek is kihasználják a szüleiket, mert a szülők nem egyszerűen szeretni akarnak, hanem bizonyítani a gyermek felé, bizonyítani a világ felé, bizonyítani a másik szülő felé, hogy ők szeretik jobban, nem a másik? Milyen sok szülőnek kell siratnia később gyermekét, mert amikor szeretnie kellett volna, nem szerette, hanem belevonta a gyermekét a feleségével, férjével való versengés játszmáiba? Csak azért is mást mondani, mint amit a másik szülő mondott: Ha az egyik nemet mondott valamire, akkor a másik csak azért is megengedi, elengedi…
Tudunk mi valójában szeretni? Tudjuk mi azt nézni, hogy mi az, ami a gyermeknek, szülőnek, testvérnek, munkatársnak valóban jó, vagy pedig csak magunkra figyelünk, hogy nekünk legyen jó?
A szeretet szolgál. A gyülekezetben is, az egyházban is. Nem az a fontos, hogy kinek a szavát ismerik el jobban, kit ismernek jobban, kit vesznek körül jobban, hanem az a fontos, hogy amit teszünk, azt szeretettel tegyük. Ez fog örömmel eltölteni és boldoggá tenni. Az irigykedésben, féltékenykedésben, versengésben fájdalom és keserűség van, végül pedig bűn fogan. Ezért a szeretet nem irigykedik! Véssük a szívünkbe, és kérjük Jézus Krisztust, hogy formáljon szerető szívűvé minket, mert a szeretet nem verseng, nem törekszik a másik legyőzésére, és nem törekszik annak megszerzésére, ami a másiké!
A szeretet nem kérkedik. Akiben Isten szeretete van, az mindenért Istennek ad hálát! Mindenért Istent dicsőíti. Nem önmagával, hanem Krisztussal van eltelve. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy mennyire bántó tud lenni, amikor valaki el van telve magával! Tudjuk, hogy mennyire keserű tud lenni, és fájdalmat tud okozni, amikor valaki arra használja ki még a másik ünneplését is, hogy magáról beszéljen. Akár egy gyászistentiszteletet is… Az egyik jelentős életutat bejáró férfi temetésén történt, hogy az egyik búcsúzó, aki odaállt a ravatal mellé, hogy elmondja az igehirdetés után a gondolatait, szinte végig magáról beszélt, nem az elhunytról… Milyen fájó lehetett a családnak, akik valóban búcsúzni szerettek volna, hogy elhunyt szerettük életútja helyett az állítólagos búcsúzó életútját kellett hallgatniuk, amely néhány ponton érintkezett szerettük életével! Az a szeretet, amelyik az Isten szeretetén alapul, a másikra figyel. Neki kíván segíteni és adni, nem pedig önmagát igazolja.
Pál apostol Isten kegyelméből nagyon jó lelkigondozó lehetett és nagyon jól ismerte az embereket. Ezért ír ilyen világosan. Hiszen annyira a szeretet ellentétéről szól itt, hogy ami szót használ, az már önmagában mindent elárul. Ugyanis így is lehet fordítani ezt a kérkedik szót, hogy megjátssza magát, szélhámoskodik.
Aki számára a szeretet cselekvése közben nem a másik ember boldogulásának, vigasztalásának, örömének keresése és munkálása fontos, az – jóllehet szeretetről beszél – valójában csak színészkedik, szélhámoskodik. Istennek pedig nem a szeretettel szélhámoskodókra van szüksége, hanem olyanokra, akik a szeretettel éltetnek, gyógyítanak, békességet teremtenek. Hallottam egy nagyon elfoglalt, vállalkozást is vezető keresztyén házaspárról, akik egész nap rohantak tennivalóik után. Azután - mert hát a szeretetet is gyakorolni kell - elmentek a kórházba beteget látogatni este fél kilenc után. Nem gondoltak arra, hogy mit jelent a látogatás olyankor a betegnek és a betegtársaknak, csak az volt a fontos, hogy kipipálhassák: ők gyakorolják a szeretetet. Fontos a szívünkbe vésnünk, hogy a szeretet nem szélhámoskodik.
A szeretet nem kérkedik, tehát alázatos. Nem a maga fontosságának tudatában cselekszik és él, hanem akár láthatatlan is tud lenni, mindig háttérben tud maradni, csakhogy szeretetet adjon. A szeretet tud hátralépni, hogy teret adjon másnak, aki ott többet tehet.
Az, aki rászorul arra, hogy mindig bizonygassa a szeretetét, és beszéljen arról, mutogassa azt, hogy mennyire szeret, valójában szerepet játszik csupán. A szeretet annyira természetes, hogy nincs szüksége az állandó reflektorfényre. A szeretet vagy van, mert Isten a szívünkbe adta, vagy pedig csak szélhámosság, képmutatás, és ezért kérkedik azzal, amije valójában nincs is… A Róma 12, 9-ben olvassuk: „A szeretet ne legyen képmutató”.
Ehhez társul azonnal az, hogy a szeretet nem fuvalkodik fel. Tulajdonképpen a szélhámossághoz méltó szót, egy hangutánzó szót használ itt Pál, amit pöffeszkedésnek is fordíthatnánk. Nem is kell ezt magyarázni jobban. A szeretet tud kicsi lenni, hogy Isten legyen nagy általa. A szeretet nem telepszik rá a másikra, a többiekre, nem nyomaszt, hanem felemel, felkarol. Nem leereszkedik a másikhoz, hanem odahajol hozzá.
A szeretetben nincs fölényeskedés, de van jóság. A szeretet nem teher és nem terhelődik rá a másikra, hanem természetesen jelen van. Erről szól az, hogy a szeretet nem verseng, nem képmutatóskodik és nem is fölényeskedik. De természetesen nyújtja a kezét, ha kell, kérdez, ha kell, de együtt hallgat, ha arra van szükség. Egyszer egy súlyos beteget látogatott rendszeresen valaki. A beteg nagyon mélyen volt, keserű lelkiállapotban. A látogatója igazán úgy érezte, hogy tehetetlen. Évek múlva mondta el a hajdani beteg, hogy milyen sokat jelentett, hogy látogatója szótlanul ott ült sokáig az ágya mellett… Milyen sokat jelentett, hogy nem tett semmit, „csak” szerette!
Tudunk-e szeretni? Magunktól semmiképpen sem! De Isten szeretet. Jézus Krisztus tökéletes szeretetet élt, és Szentlelke által nekünk tudja ajándékozni szeretetét. Ha fontos nekünk, hogy életünk Istent dicsőítse, Krisztusra mutasson, akkor kérjük az Úr Jézus Krisztust, hogy adjon nekünk szeretetet, tudjunk szeretni! Mert a szeretet csak Istentől jöhet!

Ámen!