MÁS ISTENT - MAGUKNAK
(Sarkad-újtelek, 2007. november 11.)

Lectio: 1Kor 10, 23-33. v.
Textus: 2Kir 17, 7-9. v.

Énekek: 51/1; 264; 151; 119/47; 370;

"Ez pedig azért történt, mert Izráel fiai vétkeztek Istenük, az ÚR ellen, aki felhozta őket Egyiptom földjéről, Egyiptom királyának, a fáraónak a hatalma alól. Más isteneket féltek, és azoknak a népeknek a szokásait követték, amelyeket kiűzött az ÚR Izráel fiai elől, és azt tették, amit Izráel királyai. Olyan dolgokat találtak ki Izráel fiai, amelyek nem voltak méltók Istenükhöz, az ÚRhoz: áldozóhalmokat építettek maguknak minden városban, mind az őrtornyoknál, mind az erődített városokban.-

Szeretett Testvéreim!
Az Ószövetség egyik legnehezebb szakaszát olvassuk a napokban a Bibliaolvasó Kalauz útmutatása szerint. A választott nép, Ábrahám, Izsák, Jákób leszármazottjainak közössége részben megszűnt nép lenni. Az északi országrész, a 10 törzs országrésze megszűnt. A maradék népet fogságba hurcolták, s száz évekkel később is így ír erről a szent író: "így van ez ma is-.
Lehetséges ez? Lehetséges, hogy az Isten népe ilyen állapotba került? S ha lehetséges, hogyan, miért történt ez meg? Szenczi Molnár Albert veretes fordításában hangzik fel most az égető kérdés: "Miért vetsz minket így el, Úr Isten? Mire haragszol mireánk örökre? Míglen gerjed fel haragodnak tüze juhaidnak nyájára ily igen?- (RÉ 74. 1 vers)
A szent író, a Királyok könyve írója, lelke vívódásában, keserűségében Isten előtt kereste és találta meg a választ. Ennek a válasznak a bevezető sorait olvastam fel az imént. S ez a válasz ma is eligazít, ma is érvényes ránk, Isten népére, de érvényes egész magyar népünkre is. Ez a válasz figyelmeztet, s int: ne járjunk olyan utakon, amelyek másokat már romlásba vittek. Figyelmeztet és int: Ne bizakodjunk el, mert igaz, hogy Isten népének mindent szabad, de az is igaz, hogy nem minden használ. Nekünk, Isten mai népének ugyanúgy meg kell szívlelni Isten figyelmeztetését, mint ahogy meg kellett volna szívlelnie akkor Izraelnek is: "Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!-
Hol rontotta el Izrael? Hol siklik ki a mi hitünk is? "Más isteneket féltek- - olvassuk róluk. Ezt a szakaszt fordítják így is: más isteneket tiszteltek, vagy: más isteneket imádtak. Így is, úgy is lehet fordítani, de most mégis erre a "félelem- szóra figyeljünk jobban egy kicsit.
Nem használjuk gyakran az istenfélelem szavunkat, s lassan a súlyát, az értékét sem érezzük. Pedig az istenfélelem nem az Istentől való rettegést jelenti elsősorban. Hanem a felettem valónak azt a tiszteletét, és a szívemből szeretett személyhez való olyan kötődést, amelyben félünk ellene véteni, félünk vele szembe menni. De nem a bosszútól való félelem miatt. Inkább a veszteség miatt. Nem szeretnénk elveszíteni a jó viszonyt. Nem szeretnénk elveszíteni a vele való kapcsolat örömét. Ugyanígy nem szeretnénk elveszíteni a vele való kapcsolat biztonságát.
Féljük az Istent, mert bűnbocsánatot adott Jézus Krisztusban. Féljük az Istent, mert jó a törvénye, életet, reményt és békességet ad azoknak, akik benne bíznak. Féljük az Istent, mert Ő a Gondviselőnk. Miért hagynánk el az Istent, miért fordulnánk el Tőle, aki egyedül tudja megtartani életünket? Féljük az Istent, mert a kezében vagyunk, de az ő kezében vannak ellenségeink is. Nála nélkül semmi sem történhet mennyen és földön. Ez az istenfélelem lényege. Az Egyetlent, a Mindenhatót, az Örök Istent féljük és tiszteljük. Nem akarjuk elveszíteni Őt, s mindazt, amit nekünk adott Fiában, Jézus Krisztusban.
De Izrael fiai hallották őseik történetét. Hallották, hogy az ÚR szabadította ki őket Egyiptomból. Hallották, hogy az évszázadok során az ÚR küldött nekik mindig szabadítót. Hallották, hogy az ÚR nagyobb, mint a bálványok. De mindig elfelejtették. Más, idegen isteneket féltek. Mert azt hitték, azok az istenek olyat nyújtanak, amit nem lenne jó elveszíteni. Jobban féltek a bálványok elhagyásának vélt veszteségeitől, mint az élő Istennel való kapcsolat elveszítésétől.
Így szoktuk mind a mai napig felcserélni az élő Isten szeretetét a bálványok szeretetére, a Jézus Krisztus kegyelmét az emberek kegyelmére való hagyatkozásra.
Hogyan alakulnak ki a bálványok? "Az ember szíve bálványgyártó műhely.- Vagy nem ismerjük az Istent, vagy nem törődünk tanításával, útmutatásával, s ezért csak arra tudunk figyelni, amit a szemünk, szánk megkíván, amihez szemünk, szívünk vonzódik és kötődik. Kialakulnak azok a kincseink, amiket semmiképpen nem akarunk elveszíteni, s minden áron meg akarunk tartani. Kialakulnak azok a kötődések, amelyekben megjelenik a félelem: nehogy elveszítsem, mert akkor mindennek vége... Vesszen inkább az Istennel, a családdal, a barátaimmal való kapcsolat, csak az el ne vesszen.
S megrázóan fejezi ezt ki a Királyok könyvének írója: "áldozóhalmokat építettek maguknak-. Egyedül itt találjuk a Szentírásban ezt a megközelítést, ezt az értelmezést: "áldozóhalmokat építettek maguknak-. Ha megnézzük a korábbi szakaszokat, arról olvasunk, hogy áldozóhalmokat építettek ennek, vagy annak az istenségnek, vagy legalább is bálványoknak. Itt most így olvassuk: maguknak. S valóban erről van szó: Amikor nem az egy élő igaz Isten útmutatását követjük, nem rá hallgatunk, akkor már csak magunkra tudunk gondolni, s minden bálványt úgy és azért alakítunk ki, hogy azokban és azok által magunkat szeressük, magunkat kényeztessük, magunknak hízelegjünk, vagy magunknak alakítsunk ki biztonságot.
A Sátán igen-igen ki tudja használni lelkünk sebeit, félelmeit, kívánságait arra, hogy elcsábítson az élő Istentől, s bálványimádóvá formáljon: S már nem azt énekeljük: "Csak azt el ne veszítsem, Mi benned, ó, Úr Isten, Remélni megtanít!- (RÉ 276). Helyette inkább azért sóhajtozunk, csak azt el ne veszítsem, amit e földi élet, vagy a titkos természetfeletti hatalmak nekem nyújtani tudnak...
Hát így válhat a keresztyén szív is bálványgyártó műhellyé...
"Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj- (Mt 4, 11); "szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből- (Mk 12, 31). Ha ezt elfelejtjük, ha erre nem ügyelünk, akkor mi keresztyének is magunknak készítünk bálványokat, és más isteneket kezdünk imádni az egy élő igaz Isten helyett. Azt mondjuk, hogy az Úr népe vagyunk, istenfélők vagyunk, hogy ismerjük és szeretjük az Istent, csak közben a cselekedeteink bálványokról árulkodnak.
Legjellemzőbb bálványaink:
- önmagunk; Igen, önmagunk. Sokszor fel sem tűnik nekünk, legfeljebb másoknak, hogy mennyit fáradozunk önmagunk imádásáért, elismertetéséért. Vagy mennyit dicsekszünk azzal, amit tettünk, éltünk. S mennyire nem tudjuk elviselni, ha mások nem adják meg isteni bálványunknak a tiszteletet. A Sátán sokakat vesz rá arra, hogy az élő Isten helyett önmagukat imádják, s csak önmaguk körül forogjanak. Egy idő után már annyira félünk attól, hogy bálványunk leomlik, hogy dührohamot kapunk attól, ha valaki nem kellőképpen imád, s gyűlölet tölt el azok iránt, akik csak úgy kezelnek, mint bármilyen más embert. El lehet képzelni, hogy aki mindig maga körül forog, mennyire nem tud Istennek szolgálni. Hogy imádhatná szívből az Istent az, aki magát imádja?
- a jólét; A jólét kényelmet, biztonságot ad. S ha meginog a jólét, ha kicsúszik lábunk alól a létbiztonság, akkor rettegni kezdünk, s fűhöz-fához kapkodunk, csakhogy visszaállítsuk a korábbi állapotot. Mintha nem lenne gondviselő Istenünk. Annyira a jólétet tartjuk biztonságunk zálogának, hogy annak megtartásáért és biztosításáért az élő Isten szolgálatát is feladjuk. Elmarad a vasárnapi istentiszteletünk; elmarad a naponkénti Istenre figyelésünk, és elmarad törvényének megtartása. S igen, ha a jólét biztosítására más lehetőségünk már nincs, megjelenik a törvénytelen élet, a kifogások sora, hogy miért nem lehetünk ebben a világban tisztességesek. S már jobban félünk a jólét elvesztésétől, mint az élő Isten előtt való számadástól. Pedig Isten előtt számot kell adnunk mindarról, amit e földi életben tettünk!
- a fejlődés; Korunk nagy bálványa a fejlődés is, a jóléthez kapcsolódóan. Hiába bizonyították be jeles gondolkodók, a valóságot számba vevők a XX. században, hogy nem igaz a töretlen fejlődés mítosza, s nem igaz az, hogy az ember szervezte fejlődés örök érvényű, s az sem igaz, hogy mindig egyre jobbak és tökéletesebbek leszünk, ennek ellenére ott a bálványunk: addig fejlődünk, míg egyszer csak eljutunk a csúcsra, a tökéletességre. Csakhogy ebben a világban nincsenek végleges csúcsok. Ha egy sportoló új világrekordot állított fel, akkor elkezdenek mások ennek megdöntésére törni. A szívünk telhetetlen. Mindig attól félünk, hogy valamiről lemaradunk. Ha valamit már elértünk, megint több kell. Mert másnak is van, hát mi le ne maradjunk. Mindig jobb, mindig több kell. Ha nem a nagy dolgokban, mint pl. ház, autó, akkor valami kisebb háztartási eszközökben, ruhában, szórakoztatási eszközben, de mindig jobb kell, még akkor is, ha az addigi is megfelelő volt. De tovább kell lépni, mert ami van, az már nem elég. S miközben a fejlődésre törekszünk, már régen elfelejtettük, hogy ki az, akit követtünk: Jézus Krisztus valahol elmaradt, mert ő ment tovább egyszerű, szerény útján, alázattal és szelídséggel. S mi a nagy fejlődés- és gyarapodás mániánkban már rég elveszítettük szemünk elől a Mestert, aki nem a folyamatos fejlődésre, hanem a teljességre hívott. Nem arra, hogy mindig majd egyre több lesz, egyre jobb lesz, hanem elhívott a teljességre! A mennyek országába hívott, mert teljesek és tökéletesek csak az Ő országában, és a vele való közösségben lehetünk. A mennyek országban. Ahova azonban innen a Földről semmit sem vihetünk el. Ahogy Jób mondja (Jób 1, 21): "Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el.-
- valaki, akit szeretünk (imádunk!); Ahogy önmagunkat tudjuk imádni, úgy állítunk magunknak bálványt egy másik személyben. Mert könnyebb a látható bálványainkat imádni, mint a láthatatlan Istent. Amikor valakit bálványozunk, legyen az gyermek, unoka, férj, feleség, vagy szülő, azért tesszük, mert az ő imádatukból könnyen kapunk visszajelzést: S hamar megveregethetjük a vállunkat: lám milyen jó is vagyok én. Mennyi mindent tettem érte! S milyen biztonságot ad, hogy ő van mellettem! Én ezt megtettem, van kiért élnem...; Máskor meg azért bálványozzuk, mert azt hisszük: ő a mi megmaradásunk, ő a mi biztonságunk. S egy idő után már elengedni sem merjük a másikat, mert kárba vész minden eddig erőfeszítésünk, imádatunk... Így lehet nagy bálvány egy-egy tanító, egy-egy lelkész is. Mihelyst embereket bálványozunk, emberekre költjük az Istennek járó erőnket, időnket, hamar csalódunk, s kiderül, hogy mégsem lehet ember a megtartónk, örök eligazítónk... Nem lehet ember a biztonságunk. Milyen jó lenne egész életünket úgy élni, hogy nem emberekben bízunk, hanem az élő Istenben!
- a szórakozás; Mert: "egyszer élünk...- S ebben az életben le ne maradjunk valamiről! Mert mi lesz, ha valami szórakozásban nem részesedhet az életem? Csábít a világ, kínálja a maga lehetőségeit, s minél jobban kínálja, s minél inkább elfogadjuk a kínálatot, annál jobban megyünk: még ezt is kipróbálni, még azt is... Ebben még nem volt részem. Most nem volt teljes a jókedvem, örömöm, hátha abban a másikban még lesz, vagy ha még jobban belemerülök, akkor lesz... S közben nem vesszük észre, hogy minél inkább megyünk a szórakozás, az élvezetek, a testi örömök után, annál inkább kiéhezik a lelkünk. Annál inkább hiányzik még valami. Pontosabban, valaki. Akiben nemcsak pillanatnyi örömöket, hanem megnyugvást, csendet, valódi megelégedettséget kapunk. Jézus Krisztus, az Isten Fia, egyedül ő tudja kitölteni a lelkünket úgy, hogy békesség, és megelégedés jön vele életünkbe.
- az álmaink és meséink; Amikor nem a valós világban akarunk élni, hanem elmenekülünk a valóságos világból, s álmodozunk, ábrándozunk... A Példabeszédek könyvében a Károli fordítás szerint így olvassuk: "Ne szeresd az álmot, hogy ne légy szegény...- (Példa 20, 13). Ne szeresd az álmodozást, a meséket. Nem az a baj, hogy vannak meséink, hiszen kellenek. Csak amikor a mesék és ábrándok kerülnek a valóságos világ helyére, torz életet kezdünk élni. Ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, amit a Mindenható Isten kínál ebben a világban, ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, amire az Isten el tud vezetni, a meséinkbe, az álmainkba menekülünk, hogy biztonságban legyünk. S ettől még nem leszünk biztonságban, ettől még nem leszünk nyugalomban, csak elkábítjuk magunkat. Lehet, hogy kábítószer okozza ezt az álomvilágot, lehet, hogy magunkba zárt álmodozás, vagy mesékkel való törődés. S így törődünk inkább a mesékkel a tévében is, és nézzük inkább a sorozatokat, minthogy a valóságos élet valóságos problémáival. Ha nyugtalanok vagyunk, ha fáradtak vagyunk, akkor drogozzuk magunkat a mesékkel, filmekkel, sorozatokkal, hogy a feszültségünk oldódjon, ahelyett, hogy az élő Istenhez fordulnánk, s imádkoznánk, könyörögnénk emberekért, életekért, gyógyulásokért, a magunk ügyeiért, s azért, hogy megtaláljuk helyünket: hol is akar engem látni az Isten, s miben is akar engem látni...

Igen, magunknak állítunk bálványokat. Amit itt felsoroltam, töredéke annak a sornak, ahány bálványt tudunk és akarunk állítani. De mégis egyfajta összefoglalása ennek. Noha nem szóltam a babonákról, a mágikus cselekedetekről, ahol különösen is kiszolgáltatjuk magunkat az Isten ellenes hatalmaknak.
A Mindenható Istent, az élő, bennünket szerető, hozzánk mindig jóságos, velünk törődő Istent képesek vagyunk pillanatnyi dolgokért elhagyni, s a vele való kapcsolatunkat pillanatnyi dolgokért feláldozni. Mert azok, amikért otthagyjuk az Istent és az Isten szeretetét, pillanatnyilag fontosabbnak, értékesebbnek, drágábbnak tűnnek... Annyira, hogy már jobban félünk azoknak, s jobban félünk, hogy valamiről lemaradunk, hogy valami kimarad az életünkből, mint attól, hogy elveszítjük azt, aki egyedül tud megtartani, s egyedül tud boldogságot adni, teljességet adni az életünkben.
Hát így bukott el Izrael. S addig ment, addig hajtotta az Isten nélküli életet, hogy egy idő után a Szent Isten elengedte a kezüket. Ha ti nem féltek, ha ti nem tiszteltek, ha nem akartok engem követni, hát menjetek, és nézzétek meg, milyen az, ha leveszem rólatok a kezem. Nézzétek meg, milyen az, ha elengedlek benneteket...
Ettől őrizzen meg minket az Isten! Ő Fiát, Jézus Krisztust adta értünk, hogy aki Krisztusban bízik, annak örökélete legyen. És az Istennel való kapcsolatát soha ne veszítse el. De nekünk is tenni kell érte! Azt, hogy egyedül az Urat, a mi Istenünket imádjuk, és csak neki szolgálunk! El kell határoznunk újra és újra, hogy lerontjuk a bálványainkat, amikor Isten világosságában észrevesszük, hogy már megint építettünk egy bálványt. Le kell a bálványokat rontani! Isten erejét kérve, Jézus Krisztus kegyelmét, feltámadásának erejét kérve, szakítani kell a bálványokkal, s nem azokat imádni!
Nem azokat imádjuk, nem azoktól félünk. Nem a bálványok elvesztésétől félünk, hanem attól, hogy nehogy elveszítsük Isten kegyelmét, szeretetét, aki örökkévaló szeretettel szeret, és akar megtartani ebben a világban.
Adja Isten, hogy azoknak az életét tudjuk követni, akik Jézus Krisztusért és embertársaikért tudtak élni a Krisztus szeretetében. Ahogy Pál apostol is mondja: "megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre...- Amikor már nem magunknak és magunkért élünk, hanem Jézus Krisztusért, s általa másokért, akkor a bálványaink már nehezebben épülnek ujjá. Legyen hát célunk - mert érdekünk is! -, hogy egyedül a Mindenható Istennek, Jézus Krisztusnak szolgálunk, és csak neki élünk!
Ámen!