SZENVEDJ EGYÜTT VELEM
(Pünkösdi imaház, 2011. november 27._hó végi ökumenikus istentisztelet)

Lectio: Ruth 1, 1-18. v. + Lk 12, 1-12. v.
Textus: 2Tim 1, 8-14. v.

Énekek: A pünkösdista gyülekezet énekei.

„Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által. Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul. Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra. Az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit éntőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.”

Szeretett Testvéreim!
Néhány hónapja történt az egyik egyházi intézményben, hogy egy fiatal nő, aki a nyári szabadságáról tért vissza, a nap végén egy nagy sóhajjal ment be a közvetlen főnökéhez: „Jaj, az egész szabadságom alatt nem hallottam annyi csúnya szót, mint egyetlen nap alatt, itt.” Azóta ennek a fiatal nőnek egyre nehezebb a helyzete a munkacsoportjában. Még az ősz elején egy csoportépítő tréning keretében a munkacsoportjának vezetője mindenkiről körbeadott egy lapot, hogy a többiek írják rá a véleményüket arról, akinek a neve a lapon szerepel. Ez a fiatal nő, amellett, hogy többnyire csendesnek tartják, mégis megkapta, hogy szenteskedő, hogy kihúzza magát dolgokból (azaz nem bulizik hétvégenként), stb. Azóta már szentfazéknak csúfolják, sőt szemére vetik, hogy másként él, mint a normális emberek (azaz nem pasizik), és lassan mindenbe belekötnek, amit tesz. Azért imádkozunk a feleségemmel, hogy bírja ki, és ne adja fel a hitét, a látását, és ne forduljon szembe Krisztussal azért, mert szenvednie kell az ő nevéért. A főnöke ugyanis azt mondta: egy baj van vele, hogy túlságosan is bátran felvállalja a hitét, a véleményét, és ezt a többiek nem tudják elviselni.
A vele való beszélgetésben többször is el kellett mondanunk, hogy nincs mit szégyellnie a hitén, a keresztyén életén. Talán ez az eset, amivel mostanában többször foglalkoztunk, eredményezte, hogy ebben az elmúlt héten napi igeként olvasott Igében, a Timóteushoz írt második levél első rövid részében különösen is feltűnt az, hogy Pál apostol háromszor is szól arról: ne szégyelljük a Krisztus evangéliumát. Nem szégyelli a Krisztus evangéliumát, kéri Timóteust is, hogy ne szégyellje a Krisztusról szóló bizonyságtételt, és tanúskodik Onéziforoszról, aki nem szégyellte Pál bilincseit.
Kerülhet olyan helyzetbe mindenki, aki szereti az Úr Jézus Krisztust, hogy egyedül marad, szinte neki kell szégyenkeznie, hogy kilóg a sorból. Ekkor válik nagy kérdéssé, hogy miközben különböző módon megszégyenítik, aközben ő szégyelli-e Krisztust.
Pál apostol Rómából, börtönből írta ezt a levelet, ahol a Jézus Krisztusban való hitéért tartották fogva. Mivel az emberi gonoszság minden időben létezik a bűneset óta, ezért nem nehéz elképzelni, hogy mit kellett kiállnia a hitéért. Minden bizonnyal voltak, akik tisztelték, s voltak olyanok, akik mindent megtettek azért – emberségükből kivetkőzve – hogy gyötörjék. S az a legkevesebb, hogy bolondnak tartották, mert a megfeszített Krisztust hirdette. Sajnos ismerjük azt, hogy ha a többség valamit, vagy valakit elutasít, akkor egyre többen fordulnak el tőle, mert nem akarnak hasonló sorsra jutni. Ha valakit nyilvánosan megszégyenítnek, akkor a többiek, még az egyébként barátságosak is elfordulnak. A szocializmus ezzel ért el olyan nagy eredményt a vallás, a hit elleni harcban. Hogy sokan inkább nem vállalták a megszégyenítést, és nem vállalták a hátratételt.
Ez volt az ereje Leninéknek is. Mi Sztálint szoktuk emlegetni, mint az egyház nagy üldözőjét. Pedig Sztálin töredékét tette annak, amit Leninék tettek. S ezzel nem Sztálint védem, csak tény az, hogy neki már viszonylag keveset hagytak meg az egyház elleni harcból Lenin és társai. Mégis Sztálint emlegetik, talán azért is, mert Sztálin halála és elutasítása után a szocializmus idején Lenint igyekeztek tisztára mosni, „szentnek” beállítani, ezért Lenin mintha szimpatikusabb maradt volna. Pedig ő volt a fő terrorista. Oszama bin Laden kismiska volt hozzá képest. Lenin már 1918. télutóján parancsba adta, hogy az egyházakat fel kell számolni. Összesen több tízezer pap és apáca esett áldozatul az egyház elleni terrornak a későbbi Szovjetunió területén. Sok ezer templomot robbantottak fel módszeresen. S amikor az ukrajnai nagy éhínség volt, azért kellett meghalnia több millió embernek, mert Lenin és Trockij nem engedték, hogy az ortodox egyház, külföldi kapcsolatait is felhasználva, segítsen. Nehogy az egyház iránti tisztelet megakadályozza az egyház felmorzsolásának, elpusztításának szándékát. Igaz, nemcsak az egyházzal szemben bántak így. Az egymás után és egy időben több helyen is kirobbanó parasztfelkeléseket a legkegyetlenebb módszerekkel verték le, Lenin tudtával és akaratával. Ha más módjuk nem volt, akkor mustárgázzal. Lenin előkelő helyet foglal el azoknak sorában, akik között ott találjuk Nérót, Diocletianust, Hitlert, Sztálint, Mao Ce-tung-ot, Rákosit, Kádár Jánost, Ceausescut, és sokan másokat, akik állami szintre emelték a terrorizmust.
Sokan ezért nem vállalták a szocializmus ideológiájával való szembeszállást. Mert egyértelmű volt: vagy visszavonulsz, betörsz, vagy meghalsz. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy sok keresztyén hasonló körülmények között él ma is a XXI. században. Koncentrációs táborok vannak Észak-Koreában, Mianmarban, Kínában, és több más országban. Az istenfélők föld alá kényszerülnek, csak titokban találkozhatnak, hogy az Úr Jézus Krisztust szolgálják, és őt imádják. De sokan vannak, akik inkább lemondanak a hitről, félve a szenvedéstől.
Mindezt azzal együtt mondom, hogy csak imádkozni tudok, hogy ha szenvedést, megszégyenítést kell vállalni valamikor Jézus Krisztusért, akkor meg tudjak állni, és tudjam vállalni. Mert nem magamat tartom meg, hanem Krisztus tud megtartani kegyelmében. Hiszen ezt tapasztalta Pál is: Munkatársai is elfordultak tőle, mert szégyellték, hogy a tanítójuk bilincsben van, és ez rájuk is rossz fényt vet.
Ahogy Pál Timóteushoz fordul levelében, benne van ez a fájdalom és csalódás is. Talán azért látja annyira fontosnak, hogy leírja: Ne szégyelld hát a mi Urunk Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételt, sem engem, az ő foglyát. Hanem viseld el velem együtt a rosszat, tűrd el velem együtt a bajt az evangéliumért, Isten ereje által. De amikor Pál azt írja, hogy szenvedj velem együtt, akkor nem vétek, ha azt is értjük ezalatt: szenvedj mindenkivel együtt, aki Krisztusért szenved bántalmazást, gyalázatot, megaláztatást. Tűrd el a bajt, viseld el a nyomorúságot másokkal együtt az evangéliumért, Isten ereje által.
Mert az egyház Ura nem magános farkasokat hívott el. Nem arra hívott el, hogy magunkban élvezzük Isten szeretetét, és nem azért, hogy magunkban hordozzuk el a szenvedést. Közösségbe hívott, hogy a Krisztusban testvérekkel együtt örüljünk az evangéliumnak, a Krisztusban testvérekkel együtt küzdjünk az evangélium terjedéséért, és a Krisztusban testvérekkel együtt viseljük el a megszégyenítést, a bajt, a rosszat az evangéliumért — Isten ereje által. Mert kerülhet olyan helyzetbe Krisztus gyermeke, kerülhet olyan helyzetbe az egyház, hogy szégyellni valónak tűnik… gúnyolják…, ellehetetlenítik…, semmibe veszik…, elfordulnak tőle…, súlytalannak veszik.
Van idő, amikor nem divatos a lelkésszel együtt mutatkozni. Amikor nem divatos vállalni, hogy jót tudott beszélgetni egy lelkésszel, gyülekezetvezetővel. Éltünk át ilyen időket. De még a szocializmus alatt is voltak olyan világi szempontból magas beosztású keresztyének, akik ezt egyáltalán nem szégyellték. Az egyik magas állami beosztású keresztyén a nagyvárosi gyülekezetében megtette, hogy minden vasárnap az istentisztelet előtt megvárta a parókia kapujában a lelkipásztorát, együtt mentek át az úttesten a szembe lévő templomba, és istentisztelet után hazakísérte, a rendszeresen jelenlévő besúgók szeme láttára.
Van, amikor nem divatos az egyházhoz tartozást vállalni. Nem divatos bevallani a közösségben, amelyben forgunk, hogy istentiszteletre, ifjúsági bibliaórára járunk, imádkozunk és Bibliát olvasunk. Lehetnek még ilyen idők. Testvérem, hol leszel akkor? Mert van kísértés arra, hogy lapulj meg, megvárva a kedvező időket. Van kísértés erre ma is családban, munkahelyen, hogy belső magánügynek tartsuk és éljük meg a Krisztushoz való tartozásunkat.
De szól az Ige: ne szégyelld a mi Urunkról szóló evangélium bizonyságtételét, szó szerint a mártíromságát. Ne szégyelld, ha éppen megvetnek, kinevetnek, gyaláznak miatta! Másrészt pedig vállald mindazokkal együtt a rosszat, akik szintén Krisztusért szenvednek gyalázatot, megszégyenítést. Újra mondanom kell: nem a saját erőnkre hagyatkozzunk az ilyen küzdelmekben. Viseld el a Krisztus követeivel együtt a bajt, a rosszat, a szenvedést, de mindig Isten ereje által!
Hogyan tudta elviselni Pál a folyamatos, rendszeres megszégyenítést? Úgy, hogy nem emberek foglyának tartotta magát. Nem emberektől fogadta el a bántást, a fogságot, hanem az Úr Jézus Krisztustól. Krisztus foglya vagyok. Ő engedte meg ezt is, hogy valamiképpen ez is az evangélium hirdetésének ügyét szolgálja.
Akik itt voltak Sarkadon, a belvárosi templomban, az októberi presbiteri konferencián, hallhatták Gulácsy Lajos püspök úr tanúságtételét. Amikor 10 évre ítélték, és kazahsztáni lágerbe került, többek között az fogalmazódott meg benne, hogy szégyen lett volna az evangélium hirdetőire nézve, ha miközben népük tagjai szenvednek, ők otthon, szabadon hirdethették volna az evangéliumot, anélkül, hogy népükkel együtt szenvedtek volna. Nem a szovjet hatalom foglya, hanem a Krisztus foglya. Így viselték el lelkésztársaival együtt a borzalmas szenvedéseket.
Ki körül forog az életünk? Pál apostol Jézus Krisztus foglya volt. A mi szívünk kinek, vagy minek a foglya? Mi az, amit naponként szívesen tovább adunk? Mi a kincsünk, amit dédelgetünk? Mi az a kincsünk, amiért készek vagyunk mindent áldozni? Vagy már kincseink sincsenek, csak sodródunk az életben? Mit adunk tovább? Vannak-e még lelki értékeink, amiket továbbadhatunk? Vagy csak anyagi kincseink maradtak, amik pillanatok alatt semmivé lehetnek?
Az egyik református gyülekezetben hittanra beiratkozott egy gyerek, aki egyszer sem jelent meg hittanórán, hanem mindig talált valami kifogást a hitoktatónak, végül bejelentette, hogy kiiratkozik. A nagymamája mondta el a lelkészüknek, hogy tulajdonképpen nagyon örült eredetileg, hogy a gyermek fog járni hittanra, de amikor kiiratkozott, akkor tudomásul vette, mert hát nem akarja befolyásolni a gyermeket. De miért nem? Hát a templomba járó nagymamának semmit nem jelent a hite? Hát nem kellene azt teljes szívvel tovább adni?
Egy gyülekezetünkben bizonyságot tevő asszony éppen arról beszélt, hogy gyermekkorától kezdve kísérték azok az imádságok, amelyeket nagymamájával együtt mondott, amikor nála aludt. Igaz, hogy csak felnőttként érlelődött meg benne, hogy kész mindent vállalni Krisztusért, s járni fog istentiszteletre, bármibe is kerül, de nagymamája imádságra bíztatása elkísérte egész életében.
Hol vannak azok a nagymamák, nagypapák, nagynénik és nagybácsik, akik legalább akkor tanúskodnak Krisztusról, amikor az ő közelükben van a gyermek? És hol vannak a testvérek, a rokonok, barátok, munkatársak, akiknek annyira drága kincs a Krisztus értünk hozott áldozata, hogy beszélnek róla, dicsekszenek vele? Ha egy új telefonunk van, egy új tévénk, számítógépünk, hűtőnk, vagy új autónk, pláne új házunk: nem beszélünk róla? Nem dicsekszünk-e el vele, s mutatjuk meg, hogy mit tud? A Krisztusban kapott új életünkről, a bűnbocsánatban megújult életünkről, Krisztus feltámadásáról és a nekünk adott ígéreteiről miért nem beszélünk? Hát szégyellni való az Isten Fia? Szégyellni való Krisztus, aki világosságra hozta az elmúlhatatlan életet?
Hát nem a Krisztus szolgái vagyunk? Ugye, hogy milyen sokat jelent, hogy Krisztus levette bűneink terhét? Milyen sokat jelent, hogy háta mögé vetette bűneinket, és soha többé meg nem emlékezik róla? Milyen sokat jelent, hogy Isten barátjává tett minket, akik soha a magunk erejéből meg nem tudnánk békülni az élő Istennel! Ha ez sokat jelent, ha ez fontos nekünk, akkor adjuk tovább, hogy Jézus Krisztus kegyelmével mások élete is meggazdagodjon! Ne szégyelld az evangéliumról, a Krisztusról szóló bizonyságtételt, hanem viseld el a Krisztus gyermekeivel együtt azt, amit az evangélium továbbadásáért adnak. Ne szégyelld, hogy Krisztus foglya vagy, ne szégyelld, ha bolondnak tartanak érte, ne szégyelld, ha maradinak, vagy különcnek tartanak!
Hanem őrizd meg azt a drága kincset, amit Krisztusban kaptál! S ne feledd, hogy megőrizni az evangéliumot igazán csak az tudja, aki továbbadja, mert szereti Urát, Krisztusát! Adjon a Szentlélek Isten erőt, bölcsességet, hitet, bátorságot, odaadást és készséget a Krisztus evangéliuma vállalásához és továbbadásához. Mert az igazi advent a Krisztus evangéliumáról való tanúskodásban lesz teljes. Áldjon meg ilyen hittel és áldjon meg az evangélium továbbadásának készségével minket a mi Urunk! Mi pedig az ő áldásával menjünk, tegyünk, hirdessük a Krisztust és ne szégyelljük a kereszten meghalt és feltámadt, az Isten jobbján ülő Krisztus evangéliumát! Ámen.