Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

A fénytanhoz nem értek, fényképezni sem annyira tudok, az énkép meg örök rejtély... Pedig a fizika könnyebb részei közé tartozik a fénytan (ha jól emlékszem), és manapság már fényképet előállítani sem nagy dolog a jobbnál-jobb fényképezőgépekkel. Szinte maguktól elkészítik a képet, csak jó helyre kell őket vinni. A selfie-k korában mindenki fényképez – nem a tájat, hanem leginkább magát! A legtöbb telefonon, táblagépen ehhez már meg sem kell fordítani az eszközt az előlapi kamerák miatt. A korrekció pedig elvégezhető szintén könnyedén: a legrosszabb fénykép is könnyen feljavítható!

Nagyon jó képeket készíthetünk magunkról. Nagyon szépeket mutathatunk kifelé. De hogy mi van belül, azt már talán mi sem tudjuk, mert elhisszük azt, amit a vágyott, szépítgetett képeink sugallnak.

Az énkép mint saját magunkról alkotott belső fényképünk folyamatosan változik a visszajelzések fényében. Torzul vagy épp kitisztul; fényesebb, világosabb vagy éppen sötétebb lesz. Mind a fénykép, mind az őt érő hatások nagyon összetettek, mégis van egy olyan oldala, ami árulkodik egészségességéről.

Az egyik legmeghatározóbb „színe" az önbecsülés. Az önbecsülés érzete fontos jelzője annak, ki mennyire működik egészségesen, mennyire ismeri saját magát, mennyire önazonos.
Azt tapasztalom, hogy az önbecsülésünk minősége, ereje fontos lenyomata a környezetnek, amiben élünk. A gyenge önbecsülés mögött mindig felfedezhető a meghatározó környezet. Vannak ugyanis olyan családok és nagyobb közösségek, amelyeknek nem érdeke, hogy tagjai minél tisztábban lássák magukat és erősödjenek önbecsülésükben. A legtöbb (barbár vagy egészen civilizált módszerekkel) elnyomó rendszernek nem áll érdekében, hogy tisztuljon a kép, egyre stabilabb legyen az önbecsülés.

A környezet felszabadíthat, a környezet megbéklyózhat. A környezet igaz tükröt tarthat és hazudhat is folyamatosan.Bizony, a környezetünk nagyon erőteljesen meghatározza énképünket; mindazt, hogy mit gondolunk, érzünk magunkról. Azt, hogy mit engedünk meg magunknak, miben látjuk erősségeinket vagy épp hiányainkat. Hogy egyáltalán méltónak tartjuk-e magunkat az életre, hogy szerethetőnek látjuk-e magunkat.

A saját magunkról bennünk lévő fényképet szeretnénk megérteni, megismerni és ha lehet, kicsit szépíteni is. Meg vagyok győződve róla, hogy a megértés, megismerés hosszú távon nem megy egyedül. A közösségnek nagyon meghatározó szerepe van ebben. Különös módon lehet, hogy a sérüléseinket is éppen a közösségekben szereztük, ott sérült az énképünk. Különösen is, ha azt képzeltük, van ideális közösség sérülésmentes kapcsolatokkal.

A család mint legkisebb közösség nagyon fontos közege a fénykép tisztulásának, formálódásának. És a gyülekezet. A bibliaóra, a házi csoport, a szolgáló csoportok, de különösen is minősített módon az istentiszteleti közösség. Református keresztyén emberként hiszem, hogy az istentiszteleti közösség nem hetente egyszer egy-egy órára összegyűlő, egyfelé figyelő emberek csoportja, hanem sokkal több... kellene hogy legyen! Az istentiszteleti közösségben egyrészt lehetőségünk van az elérhető leghitelesebb forrásból, Isten élő Igéjéből visszajelzéseket kapni a világról, környezetünkről és saját magunkról is. Arról, hogy egyrészt nem vagyunk egyedül, másrészt hogy nem rólunk szól minden. Ezt nagyon nehéz megérteni és elfogadni ma sok embernek. Pedig ettől nem vagyunk rosszabbak vagy értéktelenebbek. Tükröt kaphatunk magunkról ebben a közösségben, amiben élesen és világosan láthatjuk nemcsak azt, akik vagyunk, hanem akikké válhatunk! Óriási jelentősége van, hogy mindezt az istentiszteleti közösségben tapasztalhatjuk meg! Ott, ahol hirdetik a kegyelmet, a bűnbocsánat és az újrakezdés evangéliumát! Másrészt az istentiszteleti közösségben meg tudjuk érteni azt a környezetet, azokat az embereket is, akiktől sokszor visszajelzéseket kapunk. Megérteni és elfogadni őket: ez nagy hatással lehet ránk magunkra is.

Isten nélkül az énkép megértése és kutatása izgalmas lehet, de saját magunk teljes megértését és végső kérdéseink megválaszolását nem szolgálhatja. Milyen jó, hogy lehet hiteles közeget keresni és találni, ahol tisztulhat a kép! Nagy felelősség ez az egyénre, ránk, mindannyiunkra: keressük-e ezt a közeget, része akarunk-e lenni a gyógyítóan ható istentiszteleti közösségnek?

De talán még nagyobb a gyülekezeti közösségeink és lelkipásztoraink felelőssége: tudnak-e igazán olyan alternatívát nyújtani egy kereső vagy már évek óta oda járó embernek, ahol az evangéliumot erővel és szeretettel hirdetik? Tudnak-e nem tökéletesek lenni vagy annak látszani, hanem hitelesek lenni, vállalva a nehézségeket és a sebezhetőséget is? Tudnak-e olyan közösségként működni, aminek érdeke és öröme az, ha a tagjai erősödnek önmagukban, ha tisztul a saját magukról alkotott képük és egyre stabilabb lesz önbecsülésük?
A reményem az, hogy egyre több olyan keresztyén közösség lesz világszerte és itthon, Magyarországon is, amely folyamatosan megújul, megerősödik küldetésében a Szentírás alapján! És eközben otthont adhat mindenkinek, aki szeretné megtalálni magát úgy, hogy megtalálja azt is, akiről talán nem is álmodott soha: az őt alkotó, szerető Istent.