Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

„Kedves drogos, alkesz, szipós, cigány, sittes, tetovált, öreg rája, politox, kamasz barátaink...

... szeressétek egymást!"

Ez a felirat fogadott a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban, amikor először végigballagtam a folyosón. Kicsit félszegen lépkedtem, míg megtaláltam az irodát, ahol be kellett jelentkeznem. Aztán körbevittek és elmagyaráztak egy-két dolgot, ami ekkor még csak információ-túltengést okozott. Aztán... egyszer csak ott voltam kötetlenül..."no, most találd fel magad!"

A fiúk szétszórva keringenek a házban, van, aki előre köszönt, van, aki vissza sem igen. Aztán találok néhány figurát, akik épp sátrak összeállításával birkóznak. Sikerül egy kicsit bekapcsolódnom a munkába, és innentől már a téma is megvan. Innentől egyenes út vezetett a többiekhez is... Velük beszélgetek cigiszünetekben, velük sütök palacsintát, ülök csoportokon, énekelek, rajzolok. Meg van az egy-csorda érzés. Elkezdődött valami, amit úgy tudok leírni: elkezdett hatni a ház.

Miközben mozogtam a fiúkkal, és néztem, hogyan működik a rendszer, nagyon sokat megtudtam. Azt hittem, hogy itt különféle orvosok, pszichiáterek, addiktológusok lélekgyógyászok fognak sürögni-forogni körülöttük, kérdezgetve a hátborzongató „akarsz-e beszélni róla"-t. Ehhez képest a fiúk rendszere majdnem egészen önműködő. Azt hiszem, ők a legavatottabb kezelői, gyóntatói, segítői egymásnak, hiszen nagyjából ugyanazokon a problémacsomagokon küzdenek, ugyanúgy megharcolják a szerek utáni sóvárgást, a közösség konfliktusait, maguk előrehaladását.

Vörös fény pislog este a kis szökőkútban, mióta a fiúk kitisztították és megszerelték. Tartalommal telt meg a belső udvar, mióta újra működik. Minden este, amikor összegyűlik a brancs, ebbe a piros vízbe merengenek el a szemek, ebben merülnek el a gondolatok. És ebből a piros színű vízből sok minden a felszínre sodródik. Régi emlékek, sóvárgás, bűntudat, lázongás. Mintha az a kút nem is csak szimpla víz volna, hanem az ő lelkük folyton forrongó-csillapodó, kavargó érzéstömege folyna benne. Itt mindennap elmesélhetik a srácok azt, hogy mit éreznek, mi bántja őket, minek örülnek, mi jár a fejükben. Feri például elmeséli, hogy boldog, mert szépen sikerült a tankos-katonás festmény, amin dolgozott. Talán épp azért állt a kezére a téma, mert, ahogy mondta: az ő lelke is olyan, mint egy aknamező. Misinek újra konfliktusa van. De majd' mind a harmincan szóhoz jutnak, és ki mélyebb, ki felületesebb élményekről számol be. Eszembe jut, hogy a szerzeteseknek is van ehhez hasonló lelkigyakorlatuk, amikor végiggondolják az elmúlt napot. Pedig ezek a srácok tagadhatatlanul nem szerzetesek. Anyagosok, alkoholisták, hajléktalanok, tolvajok és betörők, teletetovált börtöntöltelékek. Ezt látják legalábbis a vörös vízben, és ez a tükörkép sokszor valóságosabbnak tűnik, mint azok az arcok, akiket tükröz.

Könnyen elfelejtem idebenn, hogy ezek a srácok tele vannak múlttal. Sokszor úgy érzem magam, mint a koleszban a sok fiú között, vagy akár egy táborban. Vannak programok, van kikapcsolódás, van közösség. Csak amikor esti, vagy reggeli találkozón előjönnek a fiúkból szorongások, rossz érzések, rossz emlékek, akkor eszmélek, hogy azért valóban „senki sincs itt véletlenül". Kortól, társadalmi helyzettől függetlenül. Mert vannak itt mindenfelől mindenfélék. 17 évestől 40 évesig, sutyi füvestől kemény sokéves drogkarriert befutottakig, a „nyolcosztályt" is végig bukdácsolóktól a főiskolát végzettekig. Ami egyezik bennük, az Zsolt mentor szerint az érzékenység. „Ha nem lennénk érzékenyek, nem lennénk drogosok.".

Ahogy itt ülünk körben, csupa tiszta szenvedélybeteg embert látok. Csupa útját kereső érzékeny embert, akik itt valami sorsformáló folyamatnak a részesei. Olyan önismerettel, kommunikációs eszközökkel ruházzák fel itt őket, amelyekkel már van esélyük változtatni azon a vörös vízben tükröződő képen - ha akarnak.

Sajnos a tíz nap alatt, amit köztük tölthettem, ketten is akadtak, akik otthagyták az egészet. Akik nem akarnak változtatni a képen, akik maradnak annál a tükörképnél. Dávid, az egyik legidősebb lakó azt mondta, hogy ő már vagy ötven esetet is megélt, amikor valaki lelépett. Sokan bent is vesztegelnek, nem haladnak, nem változnak. Ugyanakkor vannak, akik tényleg új életként, ajándékként élik meg a terápiát, ahol új lehetőséget kapnak. Ilyennek láttam mondjuk Ernőt, aki most bepótolandó minden eddigit, egyszerre öt könyvet olvas, tanul és versel. De mások is belefogtak helyrehozni az egészségüket, adósságokat, a családjukat, a bűntényeket - már amennyire lehet.

Furcsa azt kimondani, hogy hálát adok egy adag drogosért, pedig ez az igazság. Ma annyi minden tűnik kilátástalannak. Egészen a terápia kezdetéig talán az ő életük is az volt. Ugyanazok a mókuskerekek: belövések, átvágások, hamis ígéretek... De itt most talán elkezdődik valami. Van esély más lehetőségeket találni, segítséget kérni és kapni. Van remény bennük, körülöttük, értük.

Srácok! Tíz napig az öcséim, bátyáim, barátaim voltatok. Köszönöm nektek azt, hogy ilyen sokat megosztottatok velem a múltatokból, a jelenetekből, és remélem, hogy minden jövőbeli célotokat sikerül elérni. Ha kijutva annyi mosolyt kapnak majd tőletek, amennyit én kaptam, akkor nem lesz gond azzal, hogy hogyan illeszkedjetek vissza a világba. Megérintettek a történeteitek, és azt az időt, amit undok kötelezőként kellett volna nálatok végigguggolnom / „kibekkelnem", azt tapasztalatokkal, érzésekkel, értékekkel telivé tettétek.

KÖSZ!

Ernő: Megbékélés

Már nem fájnak a tükörben a ráncok
Már nem fájnak az őszi levelek
Ha rajtuk sétálva az úton önmagamra lelek.

Szembe jön a múlt, ránk köszön
És még egyszer a fiatalság üdvözöl.
Ülök egy kopott padon
S azon gondolkodom,
Hová indultam egyszer egy szürke hajnalon

Néha betegségre gondolok,
Ördögre, halálra,
A sátánra.
Aki nyüszítve kap utánam a semmibe.
Hiszen félti vélt jussát.
De nem félek tőle, pajzsom a hit
A szívemben szeretet:
Utam a jó Istenhez vezet.