belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Bella Violetta

Digitális misszionárius kerestetik

Web2-es örömhír

A világ felgyorsult. Ezzel nem mondtam többet egy közhelynél, akkor sem, ha elég konkrét és jól belátható folyamatokat takar. Dédikém teljesen elhűlt, amikor próbáltunk neki mesélni a számítógépről, és látszott rajta, nem érti, miben különbözik a tévétől. A nagymamám már látta, hogyan működik, de hozzá nem nyúlna. Édesanyám bizalmatlanul ismerkedik az internetezéssel. Én már erős felhasználó vagyok, aki át-átkacsint a tartalomszolgáltató és felületkezelő oldalára is. A mai óvodások pedig többnyire már úgy kerülnek be a közösségbe, hogy ugyan még nem szobatiszták, már segítenek az óvó néninek a telefonján előhívni a töröltnek hitt képet, vagy anyának megmutatni hogyan is működik a tabletje. Az utóbbi húsz évben a web2-es formákkal, közösségi hálókkal, okostelefonokkal, applikációkkal többet fejlődött a digitális kommunikáció, mint a barlangrajzoktól egészen a nyomtatásig. Dinamikusan változtak ezért a hírközlés formái is, az újságírási műfajok lekövetve a szintén változó olvasási szokásokat és az egyéb nem szöveges információs formák fogyasztási szokásait.

Ennek a gyorsulásnak a hatásaira kétféleképpen lehet reagálni: egyrészt van, aki megüli a hullámot és a legfrissebb részleteivel is tisztában akar lenni. Másrészt egy nosztalgikus vonal is él ezzel egyidejűleg. Ezek az emberek azok, akik visszakívánják a digitális előtti kort. Visszatérnek a termelőkhöz, ha gyümölcs kell nekik, a fekete-fehér filmekhez, maguk főzik otthon a szappant, sütik a kenyerüket és jelentős részük tudatosan nem található meg a facebookon. Elég komoly irányvonal ez most, gondoljunk csak a kézműves termékek újra feltalálására. Jellemző ez elsősorban arra a városi emberre, akit már benyelt a számítógép néhány alkalommal, és kellett már vibráló képernyő előtt éjszakákat végigdolgoznia, ennek folytán vágyik mindenre, ami kézzel fogható, eredeti, ami életszagú. Azt hiszem, talán könnyebben kapcsolódnak a Bibliához és az istentiszteleti közösséghez is. Szívesen jönnek el családi napra, szívesen kóstolják meg a gyerekekkel bibliai időkből elkészített recepteket, örülnek, ha a gyermekeik hittanórán a mai világétól eltérő értékrendet tanulnak. Könnyebb felvevőközege az evangéliumnak – főleg, ha itt érzi a döntési szabadságát, nem úgy, mint az éjszaka kapott sürgős munkahelyi e-mailek esetében.

Viszont az első csoporton nehéz fogást találni. Mert a Biblia örök értékei és üzenetei nem frissülnek úgy, mint az operációs rendszerek. Nem is frissülhetnek, hiszen az örömhírünk kétezer éve ugyanaz, mégsem járt le. Nem jöttek olyan vírusok, új szoftverek, amik felülírnák. Épp ezért nekünk, egyháziaknak nagyon nehéz dinamikus folyamatokban gondolkodnunk, pedig maga az üdvtörténet is folyamat, aminek az adott korszaka is bármelyik pillanatban felgyorsulhat a fejünk fölött…

Egyházi tevékenységünk 98%-ával azokhoz szólunk, akikhez még nem jutott el a digitális forradalom koruknál vagy földrajzi/szociológiai elszigeteltségüknél fogva, vagy – ahogy arról már beszéltünk – tapasztalva annak hátulütőit, visszamenekültek a digitális előtti korba. S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra? – Ki viszi át az evangéliumot a digitális korba, az ottragadó embernek?

Sajnos egyelőre azt látom, hogy az erre irányuló próbálkozások többsége csak magát az eszközt, a formát követi le, és internetre alkalmazza például az igés lapot – sokszor olyan giccses formában, amit kézbe véve is kinevetnénk. Vagy feltesszük az igehirdetést a honlapjainkra is hallgatható/olvasható formában. Létezik már erre is mikroblogos nyelvű reakció: TL,DR azaz too long, didn’t read (túl hosszú, nem olvastam). De a digitális bennszülött mémes, hoaxos, hihetetlenül szkeptikus és mindent megtrollkodó világába nem tudjuk eljuttatni az üzenetet – egyelőre. Talán csak azokhoz, akik még gyermekkorukban láttak valamiféle jó és vonzó egyházi mintát. Ha a formát néha megértjük és követjük is, ennek a társadalmi rétegnek a nyelvét, a lelkét nem. Pedig egyre nagyobb hatással van a nem digitális térben élők szavajárására és gondolkodására is ugyanúgy, ahogy az internetes formák és tipológiák egyre nagyobb hatással vannak a nyomtatott újságok, magazinok külcsínére is. Bizony már a püspök is szelfizik – mégsem jelentek meg az apokaliptikus lovasok a felhők szélén.

A folyamat azért folyamat, mert még nem ért véget. Ez esetben azt sem tudjuk, merre tart. Fog valaha az ember valamilyen művi határt szabni magának a technológiában? Le fog szokni arról, hogy munkájában és szabadidejében is képernyőket bámuljon? Kiábrándul? Vagy így halad minden tovább és egyre nagyobb társadalmi réteg kerül ki az egyház látómezejéből, mert önszántából vagy kényszerből virtuális térben él? Nem tudjuk. De ennél rosszabb, hogy nincsen rá ötletünk, koncepciónk, mihez kezdjünk ezekkel az emberekkel. Ha így halad tovább a digitális világ térnyerése az életünkben, kérdés, hogy milyen hely marad az egyháznak az emberek életében. Részt tud-e venni benne, egyáltalán akar-e? Vagy megmarad az azt elkerülők és abból kiábrándultak egyházának? Sajnos mivel a legaktívabb csoportok kényszerülnek életük nagy részét billentyűzettel bonyolítani, félő, hogy így egy szűkülő szubkultúra(ellenkultúra?) saját klubjává válna az egyház.

A kérdés tehát: hova állunk a folyamatban? Szembe akarunk helyezkedni és próbáljuk fékezni? Ez is lehetséges álláspont. Vagy felfigyelünk rá, hogy tömegek élnek saját elhatározásból vagy kényszerből ebben a folyamatban és esetükben is a lelkünkre vesszük a minden népekre kiterjedő missziói parancsot? Túlontúl könnyű lenne lerázni magukról ezt a kérdést annyival, hogy aki hagyta, hogy elnyelje a digitális tér, az már eleve nem az Úr Krisztus gyermeke.

Ahhoz, hogy valaki feltérképezze a mindig dinamikusan változó folyamatokat, közösségi hálók, blogok, híroldalak között, és megpróbáljon ezek közé evangéliumot csempészni, előbb merész lépéseket kell tennie. El kell olvasni sok, akár a saját meggyőződésével teljesen ellenkező szerzőt, kommenteket, véleményeket is ahhoz, hogy lássa, mi határozza meg ezt a közeget. Sokunk már itt fennakad. Találkozni kell beteges, infantilis, sok esetben érthetetlen internetes tartalmakkal, mert ha ellenezzük is, a hittanosaink világát már ezek az anyagok és információk járják át. Az ilyen felületen szolgálni akaró hitvallónak meg kell nyitnia a kétoldalú kommunikáció lehetőségét, tudva, hogy nincs a szószék fedezékében, ahol nem szólhatnak vissza, hanem rengeteg bántás fogja érni személyében, hitében egyaránt. Új igehirdetési formákat is vár tőlünk ez a világ. Kommentben? Blogban? Infografikában? Nem tudom. Mindenesetre útkeresésben és hitelesen.    

  

Hozzászólások

1. erzsébet ungvari - 2014-11-11 17:40:04

Nagyon örülök gondolataidnak. Már tíz éve foglalkozom ezzel, dolgozatot írtam akkor hasonló gondolatokat megfogalmazva. Nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, és felhasználjuk az új kommunikációs eszközt az ige hírdetésére is. Mint ahogyan te és én is teszem ezt, már is bizonyítva azt, hogy a lehetőség nyitva. Szívesen gondolkodom veled együtt.


2. Kiss Ákos - 2014-11-25 10:30:16

Ez a kérdés engem is rég óta foglalkoztat.
Sok mindenben egyet is értek. Isten Igéjének, s a Szentléleknek nem szabhatunk korlátokat, s hiszem, hogy korunk vívmányait az Ő ajándékainak kell tekintenunk, s eszerint használnunk.

A lehetőségek szinte "korlátlanok", ez csábító is. S itt kezdődnek a kérdéseim... Mire hasznáható, s mire nem?

Pl.: Oktatásban, tárgyi tudás, ismeret megszerzésére, átadására, gyakorlására kiváló lehetőség - főleg a fiatalok, gyermekek körében. Hitvallás tételére, igehirdetésre viszont már nem szívesen "hasznánám", pont a személytelen volta miatt. Itt a szavak csak szavak maradnak, mert aki írja, aki olvassa bárkinek kiadhatja magát. Nem szándékosan, hanem, mert egyszerüen a lehetőség úgy kínálja fel magát. S éppen ezért nem is tudom "közösségnek" nevezni az így online "összeverődött" embereket.

Egy közösségben mindenkinek arca, neve, jó és rossz tulajdonsága van, s így ismerjük meg őket, így fogadjuk el és szeretjük meg őket. (S így válhat hitelessé bizonyságtételük, hiszen látjuk az életüket.)

Online kit tudok megismerni, megszeretni, s engem is ki ismer meg? A szavak mögött pont az ember vész el, s pont a szeretet nem kap teret, ami Krisztus egyházát egybe tartja.

Szóval az egyik szemem sír, a másik nevet. Ajándékot kaptunk, de nem kaptunk hozzá használati útmutatót, pedig fontos lenne, hogy jól használjuk.

Kiss Ákos



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. október 23., szerda,
Gyöngyi napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bölcsföldiné Türk Emese
Csak egy hajótörés az úton
Hova sodor a víz?

Gondolkorzó

Bella Violetta
Digitális misszionárius kerestetik
Web2-es örömhír

Felszín

Záborszky Zsófia
Egymás terhét hordozva
Legion run

B. Tóth Klára
Isten tenyerén
„Sem magasság, sem mélység nem választhat el”

Magasság

Sebesi Viktória
Elhullás
Őszi töredék

Szikszai Szabolcs
Jegyzetfüzet
A szenvedésről

Szabó Dóra
Tükörfordítás
Valójában közelebb...

Mélység

Szikszai-Dajka Emőke
Tudás és tagadás
Önmagam szétosztása

Szabóné László Lilla
Vet.Él.És…
Kimegy a magvető vetni.

Záborszky Zsófia
Függ-ő
Vezet út a gyógyuláshoz?

Teljesség

Szikszai Szabolcs
Zuhanás a magasba
Isten jön felém vagy én megyek Isten felé?

Üzenet

Horváth Zsuzsanna
Tégy egy lépést előre
Sárbaragadt életek

Jezsoviczki Noémi
A pusztában negyven éven át
Visszanézni Kánaánból

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
A Gyűrűhordozó útja
Ki juthat el a Végzet hegyéhez?

Bella Violetta
Bőrbe vésett élet
A beavatott

Kitekintés

Szoták Orsolya
Úton hazafelé
Mit adhat egy átmeneti otthon?

Látogatóink száma a mai napon: 3973
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45570011

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat