belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Tóth Sára

Önpusztítás vagy önátadás?

Odaszántság és mártíromkodás között néha elmosódnak a határok

A minap hallottam egy prédikációt, amelynek az volt a fő üzenete, hogy a keresztény szabadság azt jelenti: képes vagyok a „saját dolgaimat" háttérbe szorítani, és „másokat önzetlenül szolgálni", „a missziónak szentelni magam". Van-e olyan keresztyén, aki ne értene ezzel egyet? Hiszen az Írás jóval szigorúbban fogalmaz. Nem azt mondja: ne a saját dolgaidat helyezd előtérbe, hanem azt, hogy „öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat". Meg azt, hogy „aki utánam akar jönni, tagadja meg magát", sőt, „aki nem gyűlöli meg még a maga lelkét is, nem lehet Jézus tanítványa". Ó- és Újszövetség teljes összhangban van e tekintetben: hitünk alaptörténete azé az apáé, Ábrahámé, aki a kínok kínját, a végső önmegtagadást élte meg a Mórija felé vezető úton.

Ha egy pillanatra félretesszük beidegződéseinket, kellemetlen kérdések vetődhetnek fel. Tényleg öngyötrő vallás lenne a bibliai hit? Hiszen azt hirdeti, hogy az ember mindenestől bűnös, s e mindent átható bűntől meg kell tisztulni a Lélek erejéből. És ez „öldökléssel", önmegtagadással (is) jár. „Az Úr megaláz és megrettent minket a törvénnyel és bű­ne­ink megláttatásával, úgyhogy egyrészt az emberek előtt, más­részt saját magunk előtt semmiknek, bolondoknak, go­no­szok­nak látszunk, sőt valóban azok vagyunk" - írja Luther Márton. Annak ellenére, hogy a lutheri keresztteológia a fenséges Isten előtt megsemmisülő ember lehengerlő istenélményéből született, és éppen ezért mélységesen hiteles, az Isten képére teremtett ember értékessége, szeretetre méltó volta talán nem kap elég hangsúlyt kap benne, s ezért kisebbségi érzéssel küszködő, bizonytalan embereket akár le is sújthat. Hacsak nem dugjuk jó mélyen a homokba a fejünket, látnunk kell, hogy a zsidó-keresztény hagyomány nagyjai, szentjei közül jó néhányan szinte a mazochizmusig mentek el aszkéta önmegtagadásukban. A modern pszichológia, pszichiátria eredményeinek fényében számos szent és Isten embere tele volt elfojtással, kóros kisebbségi komplexusban, személyiségzavarban szenvedett és a többi. A katolikus pszichiáter Tringer László nemrég azt nyilatkozta, ha Loyolai Ignácot teletömték volna gyógyszerekkel, valószínűleg nem született volna meg a jezsuita rend. Ha így van, ez óriási dilemmákat vet fel.

Visszatérve az említett prédikációhoz a kérdést más oldalról közelíthetjük meg, ha elgondolkodunk azon, lehet-e vajon éles határt húzni a „saját dolgaim" és az úgynevezett „misszó" között. Az átlag hívő élete ugyanis nemigen hasonlít - mondjuk - az amerikai misszionárius Jim Eliotéra, aki elhívása miatt hosszú évekig elhalasztotta házasságkötését, majd mártírhalált halt az auka indiánok kezétől az őserdőben. Sőt, az átlag hívő élete a szószékről prédikáló lelkészéhez sem hasonlít, ugyanis az utóbbi a „misszióért", a „szolgálatért" fizetést kap: ez a munkája. Akinek azonban nem ez a hivatalos munkája, az hogyan szentelje magát a missziónak és hány óra odaszentelés kell ahhoz, hogy „önzetlennek" nyilvánítsuk? És mit jelent ebben az összefüggésben az, hogy „saját dolgaink"? Ha a misszióért tevékenykedem, odaszánt keresztyén vagyok, de amikor testedzést végzek, kirándulok, pihenek, törölgetem gyermekeim lógó orrát vagy szerelem az autómat, akkor viszont önző módon „a saját dolgaimmal" foglalatoskodom?

Innen nézve kétség árnya vetül arra a gyakran hallott klisére is, hogy „Istent kell tennem az első helyre, minden más, házastárs, család stb. csak utána következhet". Persze, extrém helyzetekben nyilván. De az élet nem extrém helyzetek egymásutánja. Amikor hitvesemet szeretem, neki szolgálok, őbenne nem Istent szeretem és Istennek szolgálok? Amikor gyerekemet biciklizni tanítom, az nem Isten ügye, hanem az én „saját dolgom"? Hoppá, máris visszacsempésztük a profán-szent megkülönböztetést, amit reformátoraink felülírtak! Pedig, horribile dictu - és ez fiatalabb és együgyűbb koromban nekem is szörnyűségnek hangzott - ha magamat szeretem, és magamról gondot viselek, ügyelek testi és lelki egészségemre, illetve olykor megvédem magam másokkal szemben, akik esetleg - akár az Úr nevében - ki akarnak zsákmányolni, akkor Istennek engedelmeskedve tisztelem, önmagamban is, az Isten képére teremtett embert.

Persze ezzel nem azt állítom, hogy nem kell harcolnunk saját önzésünk ellen. Azt sem állítom, hogy nincsen valódi és hiteles önátadás és önfeláldozás. Azt viszont igen, hogy nem mindig könnyű megkülönböztetni a hiteles önátadást a pusztító, mazochista önleértékeléstől. Fiatalabb keresztényként megvetettem a pszichológia tudományából származó bölcsességet, ma azonban azt mondom, jobban kellene figyelnünk rá. Ugyanis rengeteg beteges mártíromkodást látunk keresztyén körökben, aminek több köze van az illető lelki sérüléseihez, mint az igaz szívből fakadó kegyességhez. Sokan nem érzik teljes értékű embernek magukat, és állandóan pörögniük, teljesíteniük kell, mindent felelősséget kényszeresen a nyakukba venniük. Ma ők a közösség sztárjai, a misszió hősei. Azt nem ünnepeljük, aki „csak" egy jó családapa, és „csak" becsületesen végzi a munkáját.

És mégis hogyan lehet megkülönböztetni az önpusztítást az önátadástól? Nem tudom. Vagy nem mindig tudom. Pál Feri atya és mentálhigiénés szakértő szerint a pszichés egészség és az életszentség gyakran konfliktusba kerül egymással, és ez a feszültség az emberi lélek sajátja. Hát lehet. Ugyanabban az interjúban azonban mond valamit, ami túlmutat mégis ezen az ellentmondáson: „Ha az egyensúlyomat felborítom, de nem jutok el a forrásig, ami mélyebb harmóniát tud bennem teremteni, egyensúlyvesztett állapotba kerülök."  Ez a forrás Isten és az ő szeretete. Ha a lelkileg sérült ember (és hát ki nem az közülünk?) nem kerül kapcsolatba Isten szeretetével - és ehhez nem elég az, hogy fejéhez vágják az „evangéliumot" -, akkor aztán próbálkozhat „önátadni".

Nekem Ghislain Lafont bencés teológus adott a legmélyebb betekintést e kérdésbe. Vajon, kérdezi, miért ad a földi paradicsomban Isten egy negatív parancsolatot halálbüntetés terhe alatt az embernek (erről a fáról ne egyél, mert meghalsz!)? Ezt válaszolja: „Ahhoz, hogy találkozhassunk Istennel - amilyen Ő önmagában, s nem pusztán a számunkra jó és jótevő Istennel -, el kell fordulnunk önmagunktól és a saját érdekeinktől, s bíznunk kell az általa kimondott Szóban. Ha el akarjuk kerülni a pusztulást jelentő halált, akkor el kell fogadnunk azt a halált, amelyik életet ad: a hozzánk intézett Szó lemondással teli meghallgatásából fakadó halált. Nem szerethetjük Istent meghalás nélkül." Ám ez a meghalás a paradicsomban egyfajta boldog önátadás volt fájdalom és küszködés nélkül. Magának a Szentháromságnak a természete. Vagyis Krisztus keresztjét is tekinthetjük úgy, mint ami nem rögtön vagy nem „csak a bűnbeesés miatt kiontott vér általi engesztelés, hanem inkább Krisztus találkozása Istennel, akinek teljesen átadta magát".
A keresztáldozat az, ahogy a Szentháromságon belül áramló szeretet megmutatkozik a bűnös világban, ám a szentháromságos élet eredendően nem járt az isteni személyek számára semmiféle „önpusztítással", hiszen kölcsönös önátadásukban, egymásnak való megnyílásukban nem törlődtek el az isteni személyek.

A bűn és a halál világában az önátadás sokszor valóban áldozattal, fájdalommal jár. Talán mind jobban belesimulni a Szentháromság pozitív szeretetáramlásába, eljutni a forrásig és abból meríteni, valóban meríteni, nem csak beszélni róla szószékről vagy szószék alól - talán ez békítheti ki végső soron a pszichés egészséget és az életszentséget.

 

 

 

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szerkesztő
Jelen vagyok
Ott voltak és megélték - ott vannak és megélik még ma is

Gondolkorzó

Tóth Sára
Önpusztítás vagy önátadás?
Odaszántság és mártíromkodás között néha elmosódnak a határok

Felszín

Detzky Panni
Böjt személyesen
Koplalás és kopogtatás, lelki méregtelenítés?

Turcsik Ferenc
Hajszálnyi...
Nüánsznyi eltérések - hatalmas különbség

Magasság

Nagy Dávid
Áldozzunk a tudomány oltárán?!
Amikor beszorulunk az etika és a logika közé

Nagy Dávid
Apokalipszis most?
Honnan tudjuk, hogyha már a végét járjuk…

Mélység

Puskás Gabriella
Akár egy vízcsepp (4)
Folytatásos novellánk betegségről, őszinteségről, félelmekről és megoldásokról

Bella Péter
Rettegés és fájdalom házon belül
Köztünk élő áldozatok – a családon belüli erőszakról

Teljesség

Juhász Ábel
Az „áldozat" etimológiája
Egy szó, és minden, ami mögötte van

Thoma László
Utunk a kereszt felé
Harminc ezüstpénztől az örök életig

Üzenet

Detzky Panni
Jellé válni
Isten és az Ő abszurd szeretete a Via Dolorosán

Makay László
Önfeláldozásból dicséretes
Botorkálunk a kézmosóvíz felé

Thománé Szikora Anita
Szeretsz engem?
Az sohasem volt kérdés, hogy Jézus szereti-e Pétert...

Áthallások

Szakács Gergely
A Hattyú halála
Balerinatánc borotvaélen

Miklya Zsolt
Alma és fája
Áldozat és evangélium groteszk dán filmnyelven

Tóth Sára
Az "Emberek és Istenek" című filmről
„Önmagamat tagadnám meg, ha nem maradnék"

Réz-Nagy Zoltán
Egy ajándék kisplasztika, mely az áldozat és megváltás titkát hordozza
Jézus kezébe adni Ábrahám hitét

Czapp Enikő
Kinek a keze festi meg az istenképedet?
Dzsida és az ő Krisztusa

Kitekintés

Czapp Enikő
„Húsvét, amely minden hívőket megszentel"
Így ünnepel az ortodoxia

Miklya Luzsányi Mónika
Áldozati formák
Ahogyan az isteneket békítgették és ahogy Isten megbékéltetett

Miklya Luzsányi Mónika
Életáldozat
125 éve született Molnár Mária. Szolgálatára emlékezünk.

Kedvek Vera
Madárlátta ölelés
Magyar reformátusnak lenni – Svédországban

Látogatóink száma a mai napon: 3174
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44209606

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat