belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Juhász Ábel

„Ahol a ti kincsetek...”

Aranyláz és etikai aspektusa Verespatakon

„Mert ő mind testünket mind lelkünket a bűntől és a Sátán minden hatalmából nem aranyon vagy ezüstön, hanem az ő drága vérén váltotta meg és tette a maga tulajdonává. ”
Heidelbergi Káté 34

Csak állok és bámulok, zúg a fejem a sok információtól. Közel nyolc éve nem telik el úgy hét, hogy valami újat ne hallanánk a verespataki aranybánya nyitása körüli hercehurcáról. Politikusok, újságírók, geológusok, közgazdászok, ökológusok, biológusok, műemlékvédők – és még ki tudja hányféle szakma képviselői – dobálják pro és kontra egymásra a sarat, hogy ne azt mondjam, a ciános iszapot.
Mindenki kifejti a véleményét és elmondja a maga igazát, én meg ebben az információkavalkádban úgy érzem magam, mint egy jól elkészített kémfilm közben – már nem tudom eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz. Azt viszont szinte ösztönösen érzem, hogy ami elhangzik, csupáncsak a felszín, az igazság a mondatok között vagy mögött húzódik meg. A ciántechnológia, aminek következményeitől mindenki retteg, valóban potenciális veszélyforrás a környezetre nézve, hiszen még mindenkinek ott él az emlékezetében a 2000 januárjában bekövetkezett tiszai ciánszennyezés. Egy ciánnal és nehézfémekkel teli zagytározó időzített bombaként fog ketyegni. Támadás ez az ember részéről az Isten teremtett világa ellen.

Van azonban, ami ennél is nagyobb veszély, amiről a szakemberek nem beszélnek, és ami még mérgezőbb, még szennyezőbb, ez pedig nem más, mint maga az arany.
Nem maga az anyag fizikai valóságában, hanem az arany csillogásában megmutatkozó emberi lélek.
Ahogy Georgius Agricola német tudós és író oly találóan megfogalmazza: „Ha a férfiak arannyal, ezüsttel, drágakővel hatalmukba kerítik az asszonyokat, sokakat becstelenségre késztetnek, megvesztegetik a bírákat, és számtalan erkölcstelenséget követnek el, nem a fémeket kell okolni, hanem a férfiak lángra gyújtott, gonosz szenvedélyét.”

Látom magam előtt a tájat, a Szigethegység ormait és völgyeit, rácsodálkozva
az Isten kiismerhetetlen teremtő munkájának szépségeire. Látom azt a helyet,
amely egyszerre hirdeti Isten nagyságát és az ember eltorzult, kapzsi természetét.
Az idők távlatából lassan, komótosan közeledik felém dédnagyapám, megáll mellettem és csendes, filozofikus hangján megszólal: „A megváltó arany után fut itt mindenki, kivéve azt a néhány bölcs pásztort, aki botjára támaszkodva gyönyörködik az Isten szép világában. Ezek elnézik, hogyan emészti itt magát mindenki.

Vagy felszínre hozza, vagy zúzza, míg ércliszt lesz belőle, vagy feldolgozza, vagy halmozza, vagy áruvá, vagyonná, pénzzé váltja; öl, pusztít az aranyért, hogy fegyvert, hatalmat, vagy csak kenyeret vegyen belőle. Maga az arany csak szimbóluma a gazdagságnak, de a bűnnek képében és valóságában szakadatlanul leselkedik az ember után, hogy megejtse, hogy a Sátán szolgálatába állítsa. Haszna csak abban van, hogy az ember hiúságát, hivalkodását és gőgjét növeli, naponként fokozza és szakadatlanul szolgálja. Az arany a bűnös ember legnagyobb segítsége, hogy változatlanul megmaradjon kapzsinak, gyűlölködőnek és gonosznak”. (Tavaszy Sándor: Erdélyi tetők, 1938) Hirtelen, mint egy látomás, eltűnik, de szavai még sokáig csengenek a fülemben és kérdések hosszú sora kergeti egymást gondolataimban. De akkor mi az arany értéke? Miért van szüksége az emberiségnek erre? Egy kis csillogás ennyire elveheti az ember eszét, hogy szétrombol maga körül mindent, csak hogy egy kis fényességhez jusson? Jogunkban áll-e ezt megtenni, és ha igen, milyen áron? Kérdések hosszú sora közepette hasít belém a felismerés. Minden kérdésre az Ószövetségben találjuk a választ, mégpedig az aranyborjú szimbólumában. Az aranyborjú a „3500 éve már az erkölcsről megfeledkező emberi társadalom jelképe” (Marian Fauser: Tánc az aranyborjú körül). Ott van szüksége az embernek az aranyra és az aranyborjúra, ahol az ember elveszíti az Istennel való kapcsolatot. Az Isten rendje helyett valami saját rendet akar felállítani.

Az arany kérdése nem szociális kérdés, nem a gazdagság vagy a szegénység kérdése, hanem etikai kérdés. A baj, a tragédia akkor következik be, amikor az ember a Teremtő Isten hatalmát lecseréli az arany hatalmára. Ennek nyomán csak pusztulás és gyötrelem terem. Az Isten hatalma viszont mindig az életet jelenti. Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben olvashatjuk azt a történetet, amikor Péter és János a templomból kijövet így szól a sánta koldushoz: „Ezüstöm és aranyam nincs nékem; hanem amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Az ideig-óráig tartó megoldás helyett a végleges gyógyulást ajánlja fel az apostol. Vajon nem inkább ilyen „bányák” után kéne kutatnia az emberi társadalomnak? Mert amíg az „aranyborjú” felállításán fáradozunk azért, hogy lecseréljük Istent, addig tudnunk kell, hogy mi vagyunk a legnagyobb veszélyforrás a teremtett világra. Nem a technológia és nem a kémiai vegyületek a legnagyobb környezetszennyező tényezők, hanem maga az (Istennek hátat fordító) ember. Mert mi szennyezzük a fizikai és a lelki világot egyaránt a gyűlölködésnek, a kapzsiságnak, a békétlenségnek mérges gázaival.

Minden döntéshozónak pedig, aki Verespatak vagy bármilyen hasonló ügyben felelősen dönthet, szeretettel ajánlom Wass Albert gondolatát: „Vendég vagy a világban, és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Sajnos, embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük, és többet azzal, ami még a világ szépségeiből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztítási mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni.
Annak, hogy élsz s mert élsz: gazdag lehetsz.”

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. október 16., szerda,
Gál napja van.
Tartalom
Vezércikk

Horváth Zsuzsanna
Az egyház kritikája, a kritika egyháza
Átmenni a záróvonalon, vagy megölni a biciklistát?

Gondolkorzó

Koczor Tamás
Kárt okozó iskolák?
A kötelezőnek nincs varázsa…

Felszín

Gueth Péter
Hajtógáz
az ötödik sípszó tizenkilenc órát jelent

B. Tóth Klára
Mr. Bean
Hétköznapi csetlés-botlásunk

Magasság

Réz-Nagy Zoltán
A holnap egyháza
tantételek és szabályok nélkül?

Tóth Sára
Ürítés
Szabadulás a halott anyagtól

Mélység

Szoták Orsolya
Egy tál leves
Önvizsgálat egy tányérnyi tükörképből

Nagy László
Lelki környezetszennyezés
Környezetbarát nap és panaszböjt

Szakács Gergely
Ópium, apafigura vagy erőforrás?
Hogy a vallás gyógyítson, és ne megbetegítsen

Teljesség

Bölcsföldi András
Hatba rát
Veled ki utazik?

Péter-Szarka Katalin
Közös felelősség a köztünk járókért
A hívő sincs mindig topon lelkileg

Üzenet

Pete Violetta
El ne jussunk a választalanságig…
Elhatárolódási kényszer

Turcsik Ferenc
Elégjó
Interdiszciplináris realista metafizika kezdőknek és haladóknak – frusztráció ellen

Miklya Luzsányi Mónika
Gyülekezeti gáder
Gázok és gőzök az Egyszeri gyülekezetben

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Amerikai história X
Gyilkos kipárolgásaink

Miklya Zsolt
Aranyfüst, kékfüst
Benkő Viktor alak- és színváltó képei előtt füstölögve

Hancsók Barnabás
Lélektelen korszellem – Gondolatok a Zeitgeistról
Filmesített terrorista-támadás az egyházak ellen

Hancsók Barnabás
Szellemtelen jövőkép – Gondolatok a Zeitgeistról 2.
a jövőnk még 2012 előtt

Pete Violetta
Vizet az elefántnak, esélyt az újoncnak
Rendszerek és zöldfülűek szembenállása

Riport

Detzky Panni
„Soha nem voltam szabad”
Diagnózis: vallási neurózis

Kitekintés

Juhász Ábel
„Ahol a ti kincsetek...”
Aranyláz és etikai aspektusa Verespatakon

Horváth Dániel
KözösPont
Az emberekhez kell vinni az evangéliumot – akkor is ha fesztiváloznak éppen…

Látogatóink száma a mai napon: 5232
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45522372

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat