Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Októberben a Sólámpa klub keretei között William P. Young A viskó című regényéről beszélgettünk teológushallgatókkal.
A 2007-ben megjelent könyv (magyar fordítás: 2009) meglepően nagy port kavart, a New York Times bestsellere lett és a magyar bestsellerlistákon is jó ideig szerepelt.

Többek között arról beszélgettünk, vajon mi okozta ezt a nagy sikert, milyen igényeket elégít ki a A viskó vallásos és nem vallásos emberekben egyaránt?
Annál is inkább, mert bár sok jót elmondhatunk róla, azt nem, hogy minőségi szépirodalom volna, a magyar fordítás meg aztán végképp elég sok kívánnivalót hagy maga után.

A regény egy fiktív történetet beszél el, de a szerző nyilatkozataiból tudható, hogy valójában saját hittapasztalatát, Istennel való találkozását igyekezett a metaforikus, képzeletbeli történet révén átadni. A főszereplő családapa, Mack súlyos traumákon esett át élete során, kezdve bántalmazó édesapjával el egészen a regényben elbeszélt tragédiáig: ötödik gyermekét, Missyt egy pszichopata sorozatgyilkos elrabolja és brutálisan végez vele.
William P. Young gyermekkori lelki sérülésekkel, felnőttként pedig káros szenvedélyekkel küzdött. A könyvbéli kislány a gyermekkori ártatlanság elveszítésének metaforája, a történet maga pedig azt a nyilván elmondhatatlan élményt igyekszik mégis szavakba önteni, mely során Young a maga traumáival megküzdve olyan mélyen átélte Isten szeretetét, hogy az valódi gyógyulást és fordulatot hozott számára.

A könyv vonzereje több mindennel magyarázható. Egyrészt korunkban a mindenütt jelenlévő lélektan hatására az emberek - és ez jó! - növekvő mértékben szembesülnek saját traumáikkal, sérüléseikkel. Mind sérültek vagyunk, és sebeink gyakran szakadékként tátonganak köztünk és Isten szeretete között. Így sokakat mélyen megérint a személyes hangulatú beszámoló az Istenhez való visszatalálásról, gyógyulásról.

A mai ember sóvárog a személyesség után. Racionális köntösbe öltöztetett teológiai magyarázatok, dogmatikai igazságok nem biztos, hogy ki tudják mozdítani depressziójából. Ez immár kevés: a hitnek az érzelmek, a vágyak és a képzelet régióiba is el kell tudni hatolni. Isten kevésbé ragadható meg tantételekben és sokkal inkább történetekben, metaforákban és szimbólumokban. Természetesen nem gondolja A viskó szerzője, hogy az Atyaisten molett afro-amerikai nő volna! Inkább arról van szó, hogy istenélményét egy anyametaforával tudja megragadni, egy olyan képpel, ami ugyan biblikus  (pl. Ézs 66,13), de valahogy kevésbé szerepel az Istennel kapcsolatos kliséink között.

Irodalmi eszközök segítségével a valóságot új, meglepő oldalairól ismerhetjük meg, és ebben óriási szerepe van a képzeletnek, sokkal nagyobb, mint a racionális logikának (mint ahogy azt sok más szerzővel együtt C. S. Lewis is meggyőzően fejtegette). Nem véletlen, hogy a történetet egy indián mítosz, Multnomah hercegkisasszony legendája keretezi, aki önként feláldozta magát népéért. A képzelet világától nem megriadó és nem elforduló keresztények már az egyház korai időszakától fogva vallották, hogy a krisztustörténet előképei át- meg átjárják („aranyfonálként", olvassuk A Viskóban) az emberi kultúrát, a különböző népek mítoszait és irodalmi alkotásait.

További érdekesség, hogy Mack valójában álmodott vagy kómában feküdt, miközben a viskóban a Szentháromság-Istennél vendégeskedett. A képzelet és az álom szorosan összefügg egymással. Akkor viszont az Istennel való találkozás valamiféle alternatív valóságként, módosult tudatállapotként képzelhető el? Amikor a látomásnak vége és „felébredünk", úgymond, csak egy düledező viskót találunk? A könyvben a viskó (itt halt meg a kislány) sebeink, sérültségeink jelképe, végső soron, azt hiszem, a „megváltatlan" világot jelenti, mindazt, amit nehezen tudunk összeegyeztetni Isten szeretetével, a sok szenvedést és gonoszságot, ami életünket megnyomorítja.
Ez a megváltatlanság lenne a valóság, míg a szép kis ház, ahol Isten vár, megetet, meggyógyít és megvigasztal, lenne az álom, amelyből fel kell ébredni?

Egyrészt szembesülnünk kell azzal, hogy a világ a hit perspektívája nélkül valóban így néz ki: düledező viskó.
A hitetlen ember számára a hit csupán álmodozás, tudatállapot-módosítás. A hívő perspektívájából viszont az nem látja megfelelően a valóságot, aki csak a düledező viskót látja. Szerintem ebben az életben sosem dől el végérvényesen ez a kérdés, vagyis nem bizonyítható a hívő álláspont. Ezért kell hozzá hit. A könyvben a hit-perspektíva valóságát az támasztja alá, hogy Mack tényleg megváltozott és megújult emberként élte további életét. Sőt, a szerző még egy jóval erősebb, empirikus linket is belehelyezett, hogy a valóság két szintjét összekösse: Mack a „látomásban" vagy „álomban" vagy „kómában" átéltek hatására elvezette a rendőrséget a holttestekhez, ami aztán a gyilkos megtalálását és felelősségre vonását is lehetővé tette.
Hogy ez kellett-e, ennek eldöntését az olvasóra bízom.