Mt. 15,10-20

Jn. 8,30-36

Feltűnt nekem, hogy Jézus válaszai gyakran meglepték a hallgatókat, a kérdezőket, de még a tanítványokat is. Egyre inkább motoszkált bennem a Jézus személye körüli félreértések összefűzése egyetlen gondolattá: olvashatjuk a Szentírást (az evangéliumokat) félreértés-történetként is, arra figyelve, hogy ki hol értette félre őt. Fontos nekünk így is olvasni az Írást, hiszen saját történetünket is sokszor félreértjük, amiért félreismerjük Istent. Próbáljuk meg hátulról, a feltámadás felől értelmezni a Mester szavait.
Együtt-gondolkodásra hívlak titeket, hogy jobban értsük Isten tervét, és azt, Aki a megváltás-történet főszereplője: Krisztust. Hogy közelebb kerüljön hozzánk az ő világa, amelyről annyit mesélt.
Jézus „szülei” keresik tizenkét éves fiukat, végre megtalálják a tanítómesterek körében a templomban – „miért kerestetek engem? Nem tudjátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?” – kérdezi tőlük. (Lk. 2,49-50). Ők egyáltalán nem értik a fiút, sem a válaszát. A szülei félreértik.
Lévivel eszik és iszik annak asztalánál, akiből később evangélista lesz. A farizeusok zúgolódnak: „miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel?” (Lk. 5,30-32) – mert ők betegek és szükségük van orvosra. A bűnösökhöz jött, és nem az igazakat hívni megtérésre. Ez rehabilitáció. A farizeusok nem akarják érteni őt.
Egyesek csodálkoznak a néma megszólalásán, meg is magyarázzák ügyesen, hogy honnan van erre hatalma, azt mondják: „az ördögök fejedelme (Belzebub) által űzi ki az ördögöket!” (Mt. 9,34. Mt. 12,24) Kétszer is mondják! De tévednek, mert ördög nem űz ördögöt. De az ember űzi az embert. Sőt az Istent is!
Péter magyarázatot kér a példázatra… Jézus mielőtt megmagyarázná, ezt kérdezi Pétertől: „még ti is értetlenek vagytok?” (Mt. 15,15-16). Igen, értetlenek. Még ők is. Mi azt hittük, az szennyez be, az mocskol be, ami hozzánk ér, amit eszünk. Kiderül, hogy mi vagyunk azok, akik a világot szennyezzük. Beszéd-szennyessel töltjük meg a világot s a szíveket (Mt. 15,16-20).
Éppen emiatt nem mos kezet Jézus. Inkább tiszteli Atyját. Döntsétek el, melyik fontosabb: a kézmosás, vagy a szülői tisztelet? És nem böjtöl. Most ünnep van, jelen van a vőlegény (Mk. 2,18-20). Magáról beszél. A szombatot sem tartja úgy, ahogy várják tőle. Kalászt tép (jóllehet ő nem, csak a tanítványai), beteget gyógyít (bárkit) éjjel-nappal, mert a szombat, az eledel, az ünnep, sőt a törvény van az emberért és NEM fordítva! (Mk. 2,27).
A tenger megnyugszik egy szavára, haragja elül. Elhangzik egy jó kérdés, miközben látják a megszelídülő tengert: „Kicsoda ez, hogy a szeleknek s a víznek parancsol, és azok engedelmeskednek neki!?” (Mk. 4,41, Lk. 8,25). Válasz nincs.
Egy másik ötletes kérdésük a feltámadásra vonatkozik: kinek a felesége lett az asszony a hét férj közül a feltámadás után? Válasz: „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké”. És elhangzik a fájdalmas tény: „Hát ti nagyon tévelyegtek” (Mk. 12,27).
Azt bölcsködi Péter, hogy ő nagy áldozatot hozott – „Mi mindent elhagytunk és követtünk téged”… Ki is húzza magát. Péter, hiszen ez a követés a MINDEN! Az örök élet ez! (Lk. 18,28-30). Ehhez képest minden mellékes.
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre”. Tudja, azt gondoltuk. Ez félreértés. „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy fegyvert” (Mt. 10,34).
Kifogás mindig akad. Ha eszik, az a baj, ha nem eszik, az is baj. „Mert eljött János, aki nem eszik és nem is iszik, és ezt mondják: Ördög van benne! Eljött az Emberfia, eszik és iszik és ezt mondják: Íme a falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja”. Koldus és alkoholista, csavargó, és a gonosszal cimborál. Pedig ő csak szerette ezeket a lecsúszott lelkeket és adott nekik egy új esélyt. Lévinek, Zákeusnak, Mária Magdalénának, a házasságtörésen kapott nőnek, a latornak a jobbján és nektek, farizeusok. De ti túl jók vagytok ahhoz, hogy megjavuljatok. Ennyire egyszerű! Túl egyszerű ahhoz, hogy értsétek. A gyerekek értik, Jézus imádságban mondja el: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és felfedted a gyermekeknek” (Mt. 11,25). A többiek félreértik.
Újszerűen értelmezte a rokonságot is: nem az anyja és testvérei a rokonai, hanem aki cselekszi a mennyei Atya akaratát. Az engedelmesek, a hűek. (Mt. 12,48-49). A családfája nem genetikai. A rokonság köztünk lelki. Származása miatt is gyakran félreértették őt. Nem a földből gyökerezett, hanem a mennyből: „onnan szálltam le” – mondja (Jn. 6,41-42).
Ha ezt otthonában tudnák róla, akkor ott sem ismernék őt félre: Nahát! (mondják a szomszédok) ő nem lehet ennyire bölcs! Hiszen ismerjük őt: a szomszéd gyerek, az ács fia, az anyját is ismerjük, Máriát, és négy öccsét meg a húgait (Mt. 13,53-58). Hol tanulta ezeket? Megbotránkoztak Jézusban, Jézus pedig csalódott bennük.
„Miért beszélsz példázatokban?” – kérdezték tőle a legközelebbiek. Ézsaiás miatt, mert Ézsaiásnak igaza volt: „szemük van, de nem látnak, füleikkel nem hallanak, szívükkel nem értenek.” Magukra vessenek.
Egyszer, amikor a kenyér került szóba, azt tanácsolta Jézus: „őrizkedjetek a farizeusok kovászától!” (Mt. 16,5-12). De nincs is kenyerünk… - értetlenkedtek a tanítványok. „Miért nem értitek, hogy én nem kenyérről beszéltem nektek?” Nagy nehezen leesett nekik, hogy a farizeusok tanításától óvta őket Jézus.
Előbb megérti őt Péter (mindenkinél jobban), majd félreérti (Mt. 16,21-23). Feddi Jézust: ne beszélj félre, kérlek, ilyen nincs, hogy téged megöljenek, „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Amit Péter mond, nem Isten gondolata, hanem teljesen emberi. Pedig félreérthetetlenül jelentette Jézus, hogy pogány kézre fogják őt adni, gúnyolják majd, meggyalázzák, megostorozzák, meg is ölik, de harmadik napra feltámad. Hallották mindezt, de nem vették figyelembe: „ők azonban semmit sem fogtak fel ezekből” (Lk. 18,34). Nem érezték át, amit hallottak.
„Az igazság szabadokká tesz titeket” – mondta Jézus azoknak a zsidóknak, akik hittek benne (volt néhány ilyen is). De hát mi szabadok vagyunk! – válaszolták neki felháborodással. „Soha nem voltunk szolgái senkinek. Hogyan mondod hát, hogy szabadokká lesztek?” Pedig „bizony, aki bűnt cselekszik, a bűn rabja.” (Jn. 8,31-36). Az igazi szabadság nála van. Aki igazán szabad: az Isten foglya…
Különben te láttad Ábrahámot?! – kérdik megvetéssel, felháborodással. Hiszen ahhoz képest elég fiatal vagy. Lehetnél úgy kétezer éves. (Jn. 8,48-59). Sőt, „Ábrahám látta az én napomat és ujjongott!” (Jn. 8,56). Bizony, titok ez. De ez már túlzásnak is nagy volt, igencsak nagyképű kijelentésnek, bolondkodásnak, hencegésnek vagy velük való csúfolódásnak tűnt, netán istenkáromlásnak. Semmiképpen sem valóságnak. Ez felháborító! Úgyhogy köveket ragadnak.
Amikor Péter kedvesen ajánlatot tesz, hogy a megdicsőülés hegyén sátrakat épít Jézusnak, Mózesnek és Illésnek (ő azt hitte, jó ötlet), de akkor is félrebeszélt Péter: „nem tudta, mit beszél” (Lk. 9,33).
A gyerekek megáldása napján is nagyon mellélőttek a tanítványok. Rászóltak a szülőkre: hagyjátok békén a Mestert, vigyétek innen e kis koszosokat! Szinte megakadályozták a gyerekek és Jézus találkozását. Pedig szüleik azért vitték oda őket, hogy Ő kezét rájuk téve megáldja őket és imádkozzon értük! (Mt. 19,13-14). Nemhogy akadályozzátok, inkább engedjétek, hozzátok, tereljétek hozzám a kicsiket, sőt legyetek gyermekek!
Alig hangzottak el ezek a szavak, akkor jött a Zebedeus-család… protekcióért. Méghogy ígéretet kérnek a mennyei páholyokra… Az első helyekre áhítoznak. „Nem tudjátok, mit kértek” (Mt. 20,22). A sorrend nála fordított – az utolsó helyre adjon le kérvényt az, aki első helyre vágyik. Elsők az utolsókból lesznek – kérd az utolsó helyet. Ha első akarsz lenni, legyél rabszolga! (Mt. 20,26-27).
„Valaha én is úr akartam lenni,
ó, bár szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség” (Weöres Sándor).
Ő sem azért jött, hogy szolgáljunk neki, hanem hogy szolgáljon, és hogy életét sokak váltságáért adja. (Mt. 20,28).
Azután megszólalt János: „Mester, aki a te nevedben űzött ördögöket, annak megtiltottuk ezt, mert nem követ téged velünk együtt”. Pedig ő nincs ellenünk, tehát velünk van, János! Ne tiltsátok el az ilyet! (Lk. 9,49-50).
Megint János jön hozzá Jakabbal együtt: akarod-e, hogy tüzet kérjünk erre a falura, amiért nem fogadott be téged? Hadd égjenek meg! – „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek”. Nem ez a küldetésünk! (Lk. 9,53-56). Még saját lelketeket sem ismeritek.
Aztán pedig a hetvenkettő ujjongott: „még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedre!” A válasz: „Inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyben” (Lk. 10,17.20).
A bölcs Nikodémus kérdezi: „hogyan születhet az ember, ha vén? Bemehet az ő anyjának méhébe?” Jaj, miket beszélsz, Nikodémus?! Hát nem érted, hogy itt nem születésről, hanem újjászületésről, és nem testről, hanem lélekről van szó?! Pedig értenie kellene az allegóriát, hiszen mester vagy és tanító. Van némi különbség születés és újjászületés között. Titok mindkettő. Csoda. Hinni kell, nem érteni… (Jn. 3,4.9).
A samáriai asszony is félreérti az „élő vizet” – honnan vennéd, hiszen vedred sincs és a kút mély? – kérdi Jézust. Én egyenesen forrást adok, nemcsak vizet. Életet! – hangzik a felelet.
Virágok vasárnapja egyenesen a nagy félreértés közepe – azelőtt is királlyá akarták tenni őt, most meg készpénznek veszik a királyságát. Pedig nem illik a képbe az alázata. Jézus azonban hagyja őket ünnepelni, még ha egészen másképpen király is ő. Közben folyamatosan próbálja őket kijózanítani. Jelenti szenvedéseit. Legyen majd, mire emlékezniük. De „ők nem értették ezt a beszédet és féltek őt megkérdezni” (Mk. 9,31-32).
Talán emlékeztek, mi volt a vád Jézus felé. Egyszer azt mondta: „lerombolom a templomot és három nap alatt felépítem azt”. Azonnal vádat faragtak ebből a mondatból, pedig ő testének templomáról beszélt. És meg is cselekedte (Jn. 2,20-22).
Életében és halálában egyetlen egyszer kenték meg olajjal – akkor is félreértették az egész rituálét. Főleg Júdás, akinek szívében már ott volt a szándék: az árulásé, és csak az alkalmat leste… A temetésemre készülődöm – Jézus szavai döbbenetesek még akkor is, ha MÉG nem nyilvánvaló, ami történik. A nő tette kétrétegű – sok megbocsátanivalója volt, ezért „pazarolt”, és akaratlanul is előre cselekedett (Mt. 26,12). Tette szent!
Júdás egy a tizenkét félreértő közül. Ő nagyon félreértette a Mestert. És félreismerte. Elszámította magát. A történetben fontos szerepe van.
Végül ott van még a lábat mosni nem akaró Péter. Csakhogy ez most nem egyszerűen lábmosás, hanem PÉLDA – szolgáljatok egymásnak. Így. Én példát adtam. (Lk. 22,14-23).
Megint Péter akadékoskodik aznap este a Gecsemánéban – kardot ránt, pedig itt nincs szükség harcra. A legtöbb, amit most tehet, hogy kitart. Ha Jézus akarná, az Atya angyalokat küldene. De Jézus nem akarja. „mint juh az őt nyíró előtt néma, akként nem nyitotta meg száját” (Ézs. 26,53). Jézus védése is félreértés Péter részéről. „Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn. 18,11). Ez a sorsa. Nincs más út, végigjárja. Végig akarja járni (Mt. 26,65).
Nemsokára vád is van: istenkáromlás. Micsoda fonák helyzet – Isten nem káromolja magát. De a vád megvan, méltónak tartják a halálra, elítélik, mert megtehetik. „Bocsásd meg nekik – kéri Jézus az Atyát -, mert nem tudják, mit cselekszenek!” És nem tudják azt sem, hogy kicsoda vagyok. (Lk. 23,34). Bocsásd meg nekik, hogy félreértenek.
Talán megbocsátható. De mindenképpen végérvényes.
Később, feltámadottként is szenvednie kell az övéi félreértéseit… Előbb Mária hitte azt, hogy a kertésszel beszél: „Elvitték az én Uramat…, mutasd meg, hova vitték, hogy elvigyem őt” (Jn. 20,14-15).
Azután az üres-sír jelenet – Péter még csodálkozik is: vajon hova lett? Agyal. Nem hisz. Miközben ott volt, amikor Jézus mondogatta: fel fogok támadni (Lk. 24,52).
Nemcsak a szívükkel, a hitükkel, de a látásukkal is gond van – „látásukat akadályozta valami” (Lk. 24,25). Tán a hitetlenségük. Nem ismerik fel az emmausiak. Nos „nem ezt kellett elszenvedni a Krisztusnak és így megdicsőülnie?” – kérdi tőlük maga az Úr, de még ekkor sem eszmélnek. Csak a mozdulatáról ismerik fel őt, arról az utánozhatatlan gesztusról, amellyel önmagát osztja, ahogy a kenyeret… Akkor egyszeriben kijózanodnak. Felismerik. Ő meg eltűnik.
Kevéssel később hozza Jézus a békességet – az övéi pedig azt hiszik, hogy szellemet látnak! (Lk. 24,37). Megrettennek és félelmükben kétség támad bennük… „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat” (Lk. 24,45, Mt. 28,17).
Tulajdonképpen ebben a pillanatban, amikor megnyíltak szemeik és értelmük, sőt hitük, akkor vált a tizenegy igazán apostollá: tanúságtevővé. „Ti vagytok a tanúk” (Lk. 24,48). Végre felfogták, végre megértették. Most tehát elmehet a Mester. És akkor eltávozott a mennybe.

Érdekes megfigyelnünk, kik azok, akik azonnal értették őt, akik hittek: a megszállott (Lk. 4,33-34): „Tudom, ki vagy, az Isten Szentje!” (A közönség itt is értetlenkedik: hogyhogy ő parancsol és a tisztátalan lelkek kimennek…?).
Az ördögök tudták, ki ő (Lk. 4,41): „Ördögök is kimentek sok emberből és ezt kiáltozták: Te vagy az Isten Fia!”
A kanaáni asszony is tudta, ki ő, annyira hitt benne, hogy csak a morzsát kérte, Jézus pedig igazolta őt: „Asszony, nagy a te hited!” (Mt. 15,28).
A kapernaumi százados hite még ennél is nagyobb, Jézus tesz bizonyságot róla: „Izráelben sem találtam ekkora hitet!” (Lk. 7,9).
A gadarai megszállott is felismeri őt: „Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia?” (Lk. 8,28).
Péter egy rövid pillanatra érti, ki Ő: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Mt. 16,16). „Az Isten Krisztusa vagy” (Lk. 9,20). De rögtön ezután félre is érti őt.
A tanítványok alig értik, és akkor is csak pillanatokig. Ehelyett felismerik őt az idegenek, a megszállottak, és a gyerekek: „Atyám, elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és felfedted a gyermekeknek” (Lk. 10,21).
Pilátus megsejti, hogy király Ő, a felirata bizonyságtétel: „A Názáreti Jézus a zsidók királya”.
A százados, a római katona a kereszt alatt rádöbben teljes bizonyossággal: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt. 27,54).

Értik az ördögök, az együgyűek (elmebetegek), az idegenek (kanaáni asszony, kapernaumi százados, Pilátus, a kereszt alatti százados), a gyerekek és egyedül Péter a tizenkét félreértő közül.
„Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt” (Jn. 1,10-11). Nem értették őt. Barátkoztak vele, melléje szegődtek, követték őt. De végig nem tudták, miről van szó. „Sem engem nem ismertek, sem az én Atyámat: ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek” (Jn. 8,19). Végig teljesen egyedül volt, mert senki sem értette őt igazán.
De ígér egy pillanatot: „amikor felemeltetik az Emberfia, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok” (Jn. 8,28). A virágvasárnapi szamár is csak innen érthető, a harmadnap felől. Feltámadása mindennek értelmet adott.
Hozsánna! Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla” (Jn. 12,16).
Jézus halála után alkotta meg élete nagy művét – élete fontos, de nem a csúcs. Igazi felemeltetése a mennybemenetel. „Emberektől elhagyott volt” (Ézs. 53), miközben tömegek vették körül, követték – és alig akadt a tömegben, aki igazán értette volna. Magányos volt, idegen és kiközösített volt. Ezzel a lélekkel járta végig, valósította meg az Isten gondolatát: a megváltást.
Egész életében NEM AZ VOLT, akinek gondolták, és ez csak a feltámadása után derült ki. Gyakran emlegette, de nem volt, aki meghallja. Mentsen Isten, Uram! Ne viccelj már! Te vagy az ÚT – hát persze… Meghalsz… - nyilván, egyszer mi is meghalunk…
Félreértjük, mert nem vesszük komolyan. Ha akarnánk érteni őt, érthetnénk, amit mond. Amikor feltámadt – és már hitték -, pillanatok alatt változott meg a tanítványok kapcsolata a Mesterrel. Akkor, ott a bezárt ajtók mögött látszatra ugyanazok maradtak – de lényük egészen megváltozott. Tanúságtevőkké lettek. Egyszeriben MINDENT MEGÉRTETTEK.
Akkor elkezdtek róla hitelesen beszélni.
Akkor lett övék a Mester.
Ki ő neked, a szeretett Fiú, akiben az Atya gyönyörködik?


Ámen.