L: 2Móz. 16, 1-12
T: 2Móz. 16,13-21
Izráel fiainak útja a Szin pusztáján vezet át. Egy hónapja jöttek ki Egyiptomból azon az iszonyatos éjszakán. Ezalatt az egy hónap alatt azt ették, amit felcsomagoltak, de mostanra elfogyott. Előbb megijednek, aztán hibást keresnek. Félelmük dühvé változik. Szemrehányást tesznek Mózesnek, zsörtölődnek, kiabálnak: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból?”
Éppen Mózestől kérdezik. Hiszen ő sem akarta! És hát nem ő, hanem Isten hozta ki Izráelt a fogságból! Ki vagyok én, hogy ellenem zúgolódtok? – kérdi Mózes (7. vers).
Micsoda türelem az Istené. Hallja és fáj neki hálátlanságuk. Fájnak szavaik. Fájunk az Istennek. De már ismer annyira minket, hogy számított is erre. Még sok látni- és tanulnivalójuk van az izráelitáknak, hogy megtudják, kicsoda az ő Istenük, milyen szabadítójuk van. És nem haragszik meg az Úr az ő népére. Hiszen még azt sem tudják, micsoda a szabadság, mivel jár a szabad élet, mit jelent a felelősség. Még csak most szabadultak. De még szolgák, foglyok. Lelkükben még nem teljes a szabadulás. Sok évtizednyi idő alatt tanult viselkedést kell levetkőzniük. Azoktól még nem szabadok.
Izráel története kezd nem hasonlítani egy szabadítástörténethez. Nehéz összeegyeztetni a kudarcokat, a nélkülözést a gondviseléssel. Nem szoktak még hozzá, hogy privát Istenük van. Aki csak az övék. Nem az idegeneké, nem az elnyomó, gyötrő, haragvó istenek, hanem az egyetlen, a kizárólagos, a Teremtő Isten az övék, akinek a puszta, a sivatag is szolgája, és hallgat Istenére.
Nehezen szabadultak Egyiptomból, sok akadályon át jutottak ide. De Isten sorra legyőzte azokat mind. Már csak egy legyőznivaló van – a szívük.
Akadályokon keresztül érkezünk Isten elé. Legnagyobb akadály én magam vagyok. Saját szívem, makacsságom, előítéleteim, kudarcaim. Van mit megértően elnéznie Istennek. Van mit tanulnom Isten türelméről.
Együtt szenvedték Egyiptom nyomorúságát. Együtt szabadultak meg Istennel, ott volt a csodákban, a pusztaságban, együtt haladtak Istennel, együtt élték át az izgalmakat és örömöket. Most azt akarja Isten, hogy együtt örüljenek. Íme kenyéreső hull a népre!
Morgás nélkül, zúgolódás nélkül szebb lenne a történetünk. Hiszen meghallgat Isten úgy is, ha nem zsörtölődünk. Ha tudnánk, hogy Istennek terve van velünk, és közben nem morgolódnánk.
Morog, zúg a nép, mert nem érti Istenét. Mózesen kéri számon: miért nincs jobban felszerelve, berendezve a puszta?! Miért nem kényelmesebb az utazás? Miért nem szebb a kilátás? „Miért kellett nekünk ide jönni?”
Meghalni Egyiptomban is lehet. Ajaj! Nagyon is. Talán kényelmesebben is… Mennyivel jobb húsos fazék mellett halni meg!! Jóllakottan… „Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok? Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret.” (2Móz. 16 ,3). Hiszen valóban másképpen lehet meghalni jóllakottan, de szolgaságban, mint Isten tenyerén a sivatag közepén: megszabadítottan, Isten gyermekeként! Éppen ez a lényegi kérdés: hogyan halunk meg?! Foglyokként, vak szemeket – vagy sivataglakókként, csodalátott szemeket lehunyva…? Szolgákként – vagy Isten gyermekeiként.

Ti tényleg azt hiszitek, hogy hagy meghalni titeket Isten a sivatagban? Titeket, akik dicsőségének szemtanúi vagytok?! Akik mindent láttatok, akiknek közölte önmagát, akikért csodákkal fizetett, akikért leereszkedett, akiknek majd el kell mondani a leszármazottaknak mindazt, amit értetek tett az Isten a pusztában. Hogyan hozott ki, hogyan táplált, vezetett titeket…!
Hiszen ha ti nem lesztek, ha ti nem érkeztek meg az Ígéret Földjére, ha ti itt elpusztultok, úgy hiába lett volna minden. Szabadítás is, sőt szolgaság is! Csodák. Csapások. És hiába várna a föld, amelynek megígértelek titeket!
És Ábrahám?! Akinek megígértem, hogy fiainak száma annyi lesz, mint égen a csillag... Hogy betöltitek az egész földet, ahogy a csillagok betöltik az egész égboltot… Elfeledtétek ígéretemet, de én nem feledkeztem el arról – mondja az Úr.
Sok csodába kerültél Istennek. Mit kell tennie még érted, hogy elhidd végre, hogy szeret téged a te Istened?!
Hiszen nem Istent látni mentetek a sivatagba? Ne jóllakást keress a sivatagban, hanem Istent, aki jóllaktat téged. A nép hálátlan, de a zúgolódó szájakat is megelégíti, betömködi Isten. Kenyéresőt és húst ad jóllakásig (8. vers). Nem is méltó Istenhez a kenyérmorzsa…
Lakjatok jól végre hálaadással is! Jól kellene lakjatok Istennel is – hiszen erre való a puszta, hogy ott megismered Istent és megismerd magadat is. Hogy ott keresd Uradat, csak őbenne bízzál. Hogy ott találkozz Istennel és ő találkozzon veled. Életed próbaköve a puszta. Ott válsz igazán érzékennyé, ott keresed igazán az áldást, ott kéred szüntelen: „útaid, Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem…” Ott tanulsz meg imádkozni!
Ha jól belegondolunk, ennek a népnek szüksége volt a pusztára. Meg kell tisztulniuk 460 év idegen lelkületétől. Le kell vetkőzniük szokásokat, beidegződéseket, mentalitást, egy egész idegen világot, kultúrát. Most kell áthangolódjanak az isteni hullámhosszra. És ez nem megy csak úgy két hét alatt. Hosszabb útra van szükség, mint két hét.
Méltóvá kell válni az ígéretre. Arra a földre. Mi is ezért vándorolunk. Minden kapaszkodónk el kell vétessen. Át kell rendezzük az életünket. Át kell alakuljunk! Addig fogunk vándorolni, amíg előbb Istenhez érkezünk meg. Azután miénk lehet az ígéret. Isten nem adja fel az érettünk, a lelki szabadságunkért való harcot, noha úgy tűnik, az ő népe feladta az Isten dicsőségéért való küzdelmet.
„Napszálltakor húst esztek és reggel jóllaktok kenyérrel, és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek” (12. vers).
És megtudták.
Égett az orcájuk.
És megismerték Istent, az Urat. És lassan imádkozni is, kérni is megtanulunk.
Szedegették, tenyerükbe vették, nézték közelről, befalták, ízlelték. Ilyet még nem láttak. Mindenki azt kérdezte: Mán hu? Fogd, kóstold te is: mán hu? Kórusban mondogatták: mán hu? mi ez? Kérdezhették volna ezt is: ki ez? ki ez? Az Isten ez, aki cselekedett, aki megelégíti a ti zúgolódó szájatokat. Ilyen Isten Ő. Nem bűnhődnötök ad, hanem ennetek.
A „mán hu” lett a manna. A manna: kicsi apró szemcsék. „Olyan fehér volt, mint a koriandermag, íze pedig olyan, mint a mézeskalácsé.” (31. vers). Mindegy, mi volt, nem fontos, hogy megfejtsük, mi is volt valójában az, amit Izráel mannának nevezett el azon a reggelen. Nem kell a csodákat megmagyarázni. Ez egyszerűen „az a kenyér, amely a mennyből szállott alá”. A manna: Izráel éhhaláltól való megmentője volt. Isten apró szolgája, gondviselése. A manna: áldás volt negyven évig.
Ők, akik azon a kora reggelen először szedték föl a sivatag homokjából, nem is sejtették, hogy negyven évig lesz a kenyerük ez a ’mán hu’. De talán eszükbe jutott, amit Dávid énekelt meg sokkal később: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”.
Azon a reggelen az égből sok földre hajoló éhes és boldog izráelitát lehetett látni. Tálakkal jöttek, kötényekbe szedték a mannát – végre ehettek jóllakásig. Kenyeret és húst.
Voltak mohók és nagyravágyók is. Ők kamrázni akartak, teleszedték magukat. Nem gondoltak arra, amit Mózes mondott: semmi se maradjon reggelre. Ez amúgy is butaság. Miért ne lakjunk jól holnap is? Miért is ne tennék félre belőle?
Gyorsan szedték, mert a napon elolvadt. Mindenkinek egy ómernyi jutott. Egy fejadag. Mert Isten kiszámolta… Még azt is tudta, ki mennyire éhes.
És nem lehetett tartalékolni. A maradék másnapra teljesen megromlott. De nincs is rá szükség, hiszen másnap reggel is lehetett szedni. És negyven év minden reggelén, amíg el nem jutottak az Ígéret Földjére.
Csak hogy megtanuljatok az Úrban bízni! Rá bízni magatokat teljesen.
Hiszen nem tartalékolhatsz negyven évre előre! Ugye, hogy egyértelmű: a magad erejéből elveszel. A magad erejéből máris elvesztél!
„Ünnepi nyugalom, szent szombat lesz holnap az Úrnak” (23. vers). Most mi lesz? Hetednap mit eszünk, ha nem lehet félretenni másnapra, mert megnyüvesedik?
A hatodik nap kivételes nap lesz, mert azon eltehettek másnapra. Hatodnap reggel dupla adagot szedjetek, kétszer annyit, mint azelőtt – üzeni az Úr.
És amit szombatra félretettek, nem rothadt meg, nem büdösödött és nem férgesedett meg. Mert a kukacok tudták, hogy szombat van!

Hátravan még egy próba.
Szombaton reggel Isten kíváncsian nézelődik az izráeliták tábora körül. És nicsak! Néhány mannakereső izráelitát lát. Felháborító. Hiszen megmondta: szombaton nem lesz. Ne legyetek mohók. A hetedik nap az Úré, azon nincs manna. Szokjátok meg, hogy ez itt nem Egyiptom. Ezentúl minden hetedik nap az Úré, nyugalom, imádság napja.
És szégyenkezve ment vissza sátrába szombat reggel minden mannakereső.
Mindig csak egy napra volt elég a manna. Mindig csak a következő lépést mutatja meg az Úr. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. És azért a mindennapit, mert minden nap kérnünk kell. Minden napunkat rá kell bíznunk arra, aki előre ment és helyet készített, és vár ott minket az Ígéret Földjén.
Egy rabbi minden nap így imádkozott: Köszönöm, Uram, hogy mindenem megvan, amire szükségem van. A tanítványai, hallván ezt az imádságot, nem bírták tovább és megkérdezték a rabbit: Rabbi, miért mondod, hogy mindened megvan, amire szükséged van, holott semmid sincs, annyira szegény vagy? A rabbi így felelt: bizonyára a szegénység az, amire szükségem van…
Legyen szükséged az Istenre!

Ámen.