„Igaz beszéd ez – ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk is élni.” Úgy folytatódik ez a gondolta, hogy ha vele tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is, és ha megtagadjuk, Ő nem tagad meg. Itt fordul meg a gondolat, mert ő így is úgy is hű marad.
Ábrahám történetét mondom tovább, de én régóta Ábrahámként ismerem őt, nagyon kell figyeljek, hogy most még Abrámként említsem őt. Kiment tehát arról a földről, ahol otthon érezte magát, és hagyta, hogy az Isten vezesse, mint akinek be van kötve a szeme.
Gyakran megtörténik, hogy Isten más utat választ, és nem a legkézenfekvőbb megoldást. Nem azt a csodát teszi, amit elvárnánk, viszont csodákat tesz.
El is érkezett a gazdasági válság ideje az Ígéret Földjére. Csapás ez is: szárazság, aszály van Kanaánban.
- Minek hoztál engem ide meghalni?! – kérdezhetné Abrám. (Emlékezz csak, ez az izráeliták kérdése volt, amikor kihozta őket az Úr Egyiptomból, de ez egy sokkal későbbi történet). Abrám éhezik. Bőrén érzi a föld szomjúságát. „Súlyos volt az éhínség azon a földön”.
- Most hát tudni szeretném, hogy milyen az áldatlan föld, ha ilyen az áldott?! Ez az áldás?? Ezért hagytam ott Háránt, családot, otthont?!
Emberi kérdések ezek, az én kérdéseim, mert Abrám semmi hasonlót nem kérdezett. Nem háborodott fel, nem vitázott az Istennel, nem kérte számon, nem érezte méltatlanságnak azt, amit kapott. Fogta magát és egyszerűen levándorolt Egyiptomba. Nem turistaként ment, noha akkor már megnézhette volna a három nagy Gizai piramist, vagy a Nagy Szfinxet, amelyeket úgy vélik, Kr.e. 2600-2500 körül építettek. Abrám jövevény lett Egyiptomban, menekült lett, végképp hazátlanná vált.
Feltűnt nekem, hogy Isten nem akart csak azért esőt adni, hogy Abrámot megóvja a csalódástól. Megtehette volna, de nem tette. Próba ez is. Ez a terv – akadályokon keresztül vezet Isten az áldásig. Mi azt hittük, hogy az az áldás, ha bőségben élünk, de meg kell tanulnunk, hogy nem az.
Van úgy, hogy bíztál benne, és mégis veszítettél, mégis nehezebb lett a sorsod, és nem könnyebb, noha nagyon bíztál benne. Furcsa, nem? A tanítványokat sem mentette ki a szenvedésekből, üldözték az övéit, miközben emberileg nézve igazán elvárható lett volna Istentől, hogy vigyázzon rájuk, óvja őket, az életüket legalább.
De nem óvja. Az áldott élet nem könnyű. És gyakran az Isten áldottja sem tudja, hogy hogyan tovább. Éppen ezt jelenti a bizalmad, hogy nem a szenvedés alól való felmentést kéred, hanem a szenvedésben való kitartást. Tanulod a szenvedést. Gyakorlod.
Valami nagyon emberi van ebben a történetben, a hitünk egyik legnagyobb alakja Abrám, a hit példaképe, itt mégis botorkál, gubanc keletkezik emiatt, úgyhogy Istennek kell közbelépni ahhoz, hogy a helyzet megoldódjon.
Odalent vannak már Egyiptomban, amikor Abrám megbotlik. Van ebben valami vigasztaló, hogy Isten barátja is hibázott, a legszentebbek is megbotlottak néha. Tehát nem csoda, hogy mi is megbotlunk olykor. Csak az a csoda, az a szégyenletes, hogy tízedszer is ugyanott botlunk meg. Mert közben nem tanultunk semmit a hibáinkból.
Abrám bízott Isten jelenlétében, és mégsem bízott eléggé. Segíteni akart Istennek a gondviselésben – hazudott. Emlékeztek – kezdődött ott a kertben a hazudozás, aztán folytatta Kain, mert ő is tagadott, aztán itt van Abrám, aki csal, noha nem egészen hazugság amit mond, hogy „nem a feleségem, hanem a húgom”. Húga volt valóban, mert unokatestvérek. A mondat első fele a hazugság, merta  felesége is Száraj.
Mintha Isten akarattal hozza helyzetbe Abrámot, de minket is, hogy hadd lássa, ebben a helyzetben mit teszel? Hogy tudsz-e bízni benne?
Abrám Szárajról azt hazudta, hogy a húga. Félt az egyiptomiaktól, hogy megölik őt Szárajért, mert szép asszony volt. Abban igaza volt Abrámnak, hogy Száraj vonzani fogja a férfiszemeket. Rögtön felfigyeltek a szép asszonyra. Abrám abban volt kicsinyhitű, hogy féltette az életét. Abrám elfelejtett valamit. Csak az áldásígéretre kellett volna gondolnia. Ez volt a garancia: Isten a szavát adta, hogy Abrám nagy néppé lesz – és ez Abrám nélkül nem fog megtörténni. Tudnia kellett volna ezt Abrámnak. És azt is, hogy teljesen mindegy, hogy hol van, de abszolút nem mindegy, hogy kivel van!
A hogyan-t persze nem tudhatta, de az életét féltenie hitetlenség volt. Isten hazugság nélkül is kimenthette volna az életveszélyből.
Próba ez is. Mi irányítani akarunk! De Isten azt akarja, hogy tanuljuk meg rábízni az irányítást, tanuljunk meg bízni benne. A bizalmunk legyen nagyobb a félelmünknél. Lehet, hogy amikor éppen a legjobb szívű voltál, amikor adakoztál, akkor ért váratlanul nagyobb kiadás, és igazságtalannak érezted. Nem értjük ezt, hogy miért ad Isten aszályt, pedig Abrámot szereti.
Abban igaza lett Abrámnak, hogy „miattad jól lesz dolgom”, ugyanis miatta jól lett dolga, ebben jól spekulált. De a spekulációval járó veszélyeket nem mérte fel jól, a helyzet bonyolodott akkor, mikor Száraj szépségének híre a fáraóhoz is eljutott, sőt Száraj is eljutott a fáraóhoz. Ugyanis a fáraónak a legszebb nőkhöz volt joga. Ekkor lehetett igazán melege Abrámnak. Éppen ettől tartott, sőt ez rosszabb, mint amitől félt: a fáraótól visszaszerezni aligha fogja az asszonyát. Az ígéretek mintha eszébe sem jutnának. Mert azokban Száraj is főszreplő.
A szép asszony a fáraó előtt áll, és valóban megkedveli őt a fáraó, bőkezű lesz a nő bátyjával is, Abrámmal, ő is az udvarba kerül, fejedelmi jó dolga lesz Abrámnak.
Ez már az Isten terve. Ő a történet garanciája, hogy nem siklanak ki az események. Mintha nem lenne most fontos Abrámnak az, hogy Szárajtól sok utóda lesz. Azt persze nem tudja Abrám, hogyan fogja beteljesíteni Isten az ígéretét, de azt tudnia kellene, hogy be fogja teljesíteni.
Micsoda lubickolás, kényelem, kényeztetés – miközben Kanaánban éheznek az emberek és az állatok. „Abrámnak pedig jó sora lett a felesége által” (16. vers), ajándékokat is kapott, lettek juhai, marhái és szamarai, szolgái és szolgálóleányai, szamárkancái és tevéi. Ma úgy mondhatnánk, hogy lett luxusautója, bankbetétje, egyszóval vagyonos lett. Viszont ezért bére adta a feleségét. Az, hogy a végén áldottan lerült ki a hazugságból, az nem Abrám érdeme, hanem a gondviselésé. Mégiscsak ott van háttérben az Úr, és nem engedi, hogy terve meghiúsuljon, ő vigyáz Szárajra. Nem kellene féltenie őt Abrámnak.
Abrám érdekes módon meggazdagodik, és ebben az a furcsa, ami a Jákób-történetben később, hogy miért áldott Jákób, miközben csalt? De hát miért áldott Abrám, miközben csalt?!
Különös mód ez a meggazdagodásra.
Egyiptomot csapások sújtják Száraj miatt, talán betegésgek, nem tudjuk, és a fáraó családja is szenved, megszenvedik a hazugság árát. De Isten nem engedi, hogy jogtalanul elvegye Szárajt a fáraó. Van annyi lélekjelenlét a fáraóban, hogy feltűnik neki az egybeesés. Ért a jelekből. Ebben a dologban fogékony az isteni üzenetre. Szenved a fáraó és az övéi, csak Abrámék nem szenvednek, mert nekik jól megy dolguk, gazdagodnak éppen. De mintha most több hit lenne a fáraóban, mintha a fáraó lenne most engedelmesebb Istennek, mert ő rátapint a lényegre és azonnal hívatja Abrámot, megfeddi, mert ez nem játék – nem lehet játszani az áldással, az Istennel!
A fáraó tanítja most Abrámot, azt kérdezi:
- Mit tettél velem? Miért nem mondtad meg nekem, hogy az én feleségem a te feleséged? Miért mondtad, hogy a húgod? Csak ezért vettem feleségül, hiszen nem osztozunk! (18-19).
Nem az a vád, hogy túl szép a felesége, hanem hogy igenis egy csaló. Abrámnak szégyenkeznie kell. Ez a húzása tényleg nem volt becsületes. Megérdemelné a büntetést, de a bűnhődés gondolata szóba sem jön. Én itt megint Istenre gyanakszom. Hiszen azt tehene a fáraó Abrámmal, amit kedve tart. Ő, aki istennek képzelte magát és akit istenként tiszteltek. Ehelyett egyszerűen csak kipakolja, hazaküldi őket: tűnj el a szemem elől!
- „Most aztán itt a feleséged, fogd és menj!” (19).
Kiutasítja őket Egyiptomból, haza kell menniük. A fáraó mintha jobban tudná, hogy Istennel szemben nem vitézkedik, ért a csapások üzenetéből. Szárajt sem tartja vissza, noha igazán megtetszett neki. Sőt az állatokat, a vagyont sem kobozza el, noha jogosan az övé és népéé, minden ajándékot visszakérhetne, de nem teszi. Mindent vitt Abrám. „Embereket is rendelt Abrám mellé a fáraó, és azok kivezették őt, feleségét, mindenét, amije csak volt” (20). Pedig amije volt, az mind csellel csalt vagyon volt. Hazárdolt, ez abszolút szerencsejáték volt, és életveszélyes. De Isten számít Abrámra, ő hű az ígéretéhez, ha mi megtagadjuk, Ő akkor is hű marad, saját ígéreteit érvényesnek tartja, ezért vigyáz reá. Sőt arra is, ami hozzá tartozik. Abrám gazdagon tér vissza az éhínség után.
Ez a történet nem Abrám hűtlenségéről szól, hanem Isten hűségéről. Így vagy úgy, de a végén az áldás célb ért, Abrám áldottan, meggazdagodva került ki a gubancból.
Isten akkor is velünk van, ha mi nem vele megyünk. Ő hű akkor is, ha mi hűtlenek. Az ígéret érvényes, noha Abrám érdemtelen rá. Mindenzek után visszaviszi Abrámot az Ígéretek Földjére, a valódi helyére. Egyébként talán a nagy jómódban még ottfelejtette volna magát a királyi udvarban, kényelemben, tán magától már haza sem ment volna.
Mi hűtlenek vagyunk. Szégyenteljes, hogy csatangol utánunk az Isten, mert ő velünk marad.
Ezt kell megéreznie Abrámnak és nekünk is, hogy akármit tettünk, végig áldottak voltunk. Ez az esélyünk, hogy az áldás elveszíthetetlen.

Ámen