A Láthatatlan Kéz...

A Láthatatlan Kéz...
(avagy: Zuhanásom története)
Emlékszem, régebben nagyon mély hatást tett rám Wass Albert "Elvész a nyom" című írása. 
Megrendülve olvastam végig, érezve, hogy valami emberileg megfoghatatlan rejtély írásos lenyomatát tartom a kezemben. Ebben egy hihetetlen(nek tűnő) történetet ír le egy gyerekekből álló kiránduló csoportról, akik hatan egy örvénylő vízesés fölött lebegő csónakban megmenekülnek a biztos halálból. A csónak mindaddig a levegőben marad, amíg a fölötte átvezetett kötél segítségével az utolsó gyereket is ki nem mentik belőle, aztán a mélybe zuhan és pozdorjává zúzódik a sziklákon. 
Ennek kapcsán a helybéli fiatal papot az egyetlen szemtanú, a morcos öreg halász, nagyon 
kényelmetlen helyzetbe hozza. Nekiszegezi a kérdést: "Ki állította meg a csónakot a levegőben, amikor ott még egy szikla, cölöp vagy karó sem áll ki a vízből, ami megakaszthatta volna? Talán Isten...?! Most van Isten, vagy nincs Isten?!" Merthogy ő évekkel azelőtt, amikor három fiát elragadta a halál, keservében megtagadta a létezését! Végül az öreg halász maga is leereszkedik egy csónakon a folyón, hogy a titok nyitját megtalálja, de halálra zúzza magát a sziklákon. Magával viszi a titkot... Fejfájára ezt írják: "...belehalt Istenbe, akit nem hitt, de megtalált".
Hosszú évtizedek múltán, amikor az idős pap számot vet addigi életével, rádöbben, hogy ő, aki egész életét "az Úr szolgájaként" élte le, az öreg halász kulcskérdésére még nem kapott határozott választ: "Van-e Isten?" És elgondolkozik, hogy ez HIT vagy TUDÁS kérdése...
»"Vajon nem mindnyájan ezért a titokért élünk? Hogy felderítsük életünk nagy titkát, az Istent? S mit tettem én, hogy megtudjam a titkot, a magamét? Hogy ne csak higgyem, hanem tudjam is...?"
... Pánikszerű felismeréssel szakadt rá a tudat, hogy harmincöt éven keresztül elmulasztott valamit. Elmulasztott továbbmenni egy megtalált nyomon, mely talán Isten nyoma volt s mely elvezette volna a tudáshoz. Elmulasztotta azt, ami életének a feladata volt talán: bizonyságot szerezni arról, kézzelfogható bizonyságot, hogy van Isten! Hogy van, mert nyoma van, amit követni lehet. Hogy van, mert akar valamit. Mert cselekszik, fizikai törvények ellenére is, ha szükséges, hogy életben tartsa azokat, akikkel terve van!«

És elindul, hogy felkutassa a világban szétszóródott hajdani gyerekeket, életútjukban keresve csodálatos megmenekülésük magyarázatát - a titkot... Az ő élettörténetükről szól a könyv. Mindannyian nem mindennapi pályát futottak be, mint akiknek különleges küldetése volt ebben a földi létben. Mintha ezért vigyáztak volna rájuk az Égiek...
Ennyi röviden a történet, ami akkor valahol mélyen nagyon megérintett, aztán leülepedett bennem s látszólag feledésbe merült. De a minap valami eszembe juttatta... Egy nagyon döbbenetes dolog, ami velem történt... Otthon, édesapáméknál, segítettem a szőlőmetszésben. A fehérre meszelt, kicsi falusi faházikó hátsó falára felfuttatott szőlőhöz magasabb létrát kellett használni, és gondosan vigyázni, hogy biztonságosan álljon a földön s jól támaszkodjon a cseréptetőhöz. Itt ketten felváltva dolgoztunk, egyikünk a létrát tartotta. Két alkalommal mégis megtörtént, hogy az igen meredeken álló létra - talán 
figyelmeztetésként? - oldalra enyhén megcsúszott. Amikor már a fásszín felöli alacsonyabb részen egyedül dolgoztam, egy rövidebb, kétméteres létráról nem értem el a felsőbb ágakat. Végül a legfelső fokra állva megpróbáltam rátérdelni az eresz hullámlemezére és úgy kinyújtózni, amikor a létra dőlni kezdett...
A többiről már csak emlékfoszlányaim vannak: hogy hátrapillantva látom, amint a létra távolodik a hullámlemeztől; hallom azt a nagyon erős, vakkantás-szerű kiáltást, amit esés közben én adtam ki. (Utóbb kiderült, hogy ezt csak én "belülről" hallattam-hallottam, mint egy segélykiáltást önmagamhoz, legbenső Isteni Lényemhez: egy vakkantássá sűrűsödött, kétségbeesett "Uram, segíts!"-et). Aztán már csak azt éreztem, hogy a hátamra esve a hátgerincemmel végiggördülök a köves-gyepes járdán, és a fejem puhán hátrabicsaklik a szántás szélén, a kukoricásban. 
Erre tértem teljesen magamhoz. Édesapám rémült tekintettel állt mellettem és szólongatott. 
Legnagyobb meglepetésemre semmi fájdalmat nem éreztem. Csak később a bal lábam szárán vettem észre egy enyhe horzsolást, ami a hullámlemeztől származott. Hihetetlen!!! Két méter magasból ilyen "puhán" esni...?!! Méghozzá nem is a ledőlt létrára, mert ez súlyos hátgerincsérüléssel végződött volna, hanem úgy fél méterre attól... Ekkor megrázó erővel villant át rajtam a döbbenet: mintha egy LÁTHATATLAN KÉZ segített volna - mint már annyiszor, a megpróbáltatásaink sűrűjében... Kifogott és letett a gyepre, "a fizikai törvények ellenére is"...
Még most is beleborzongok, amikor ez eszembe jut! És vele együtt a csónakos történettel való hasonlóság... Vajon mi lehetett ennek a látszólag "banális" esésnek a célja? A meggondolatlan lépésre, a túlzott merészségre való figyelmeztetés, talán a megtapasztalás döbbenetének megélése...? Amint ezen morfondíroztam, átfutott rajtam, hogy az utóbbi időben gyakran idéztem Weöres Sándortól: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra". 
Valami belülről azt súgta, hogy kapcsolatban kell lennie ezzel az én "létrás" esésemnek... A "létra" kell legyen a titok nyitja - döbbent egyszerre belém! A "létrás esés" bizonyára arra szeretne figyelmeztetni, hogy meggondolatlan hanyagságomban egy ingatag "földi létrán" indultam el, ahelyett, hogy a szilárd "belső létrámon", az "égi lajtorján" kapaszkodnék felfele... Mint abban a hajdani titokzatos gyerekkori álmomban, amelyben azon gyötrődtem, hogy egy végtelen lajtorján kellene felmennem valahova a felhők fölé, égi magasságokba, de hiányzik hozzá a biztos támasz. Akkor még csak sejtettem, hogy OTT kell lennie... Most 
mintha ennek léte meggyőződéssé akarna érlelődni bennem!
Ekkor világosodott meg a Weöres-gondolat igazi értelme, üzenete. A bennünk rejlő Isteni LÉTRA a BIZTONSÁG, mert támasztéka nem múlandó-földi eredetű... Ez akkor is megtart, ha a "földi létránk" már cserben hagyott... Ezt a LÁTHATATLAN KEZET éreztem és tapasztaltam meg akkor, zuhanásom közepette... És kaptam újból a megerősítést: "Van Isten!!!" Aki csodásan működik, de "útja rejtve van"... És bár "tenger takarja lábnyomát", felfedezhetjük azt, ha nyitott szemmel-szívvel járunk a világban... Mint az a világhírű fizikus, aki a megismerés határait ostromolva bevallotta: "Mindig is tagadtam Isten létezését, de lépten-nyomon találkoztam Vele...". Ez az ÉLŐ HIT titka: "a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." (Zsidók 11,1)

(VS - 2008. július 10.)