Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Fény a rácsokon (3)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! Ez a második folytatás. ( hetente kerül új rész a honlapra.  Legközelebbi frissítés:  november 14 )

V.

"Mondja, fiam, tud maga tussal rajzolni?" -kérdezte Erdős mérnök. "Hogyne, mérnök úr, persze hogy tudok." (Úgy gondoltam, mindenhez értenem kell, ha kenyeret akarok keresni.) "Hogy kell fogni a tuskihúzót?" "Így ni - fogtam meg -, mint egy ceruzát." "Fiam maga sohase látott tuskihúzót." Igaza volt, de hogy kezdjem én neki magyarázni, hogy nekem erre nem volt időm? Hogy az osztálytársaim eldobásra ítélt tusrajzait kértem el és adtam be rajztanáromnak osztályzásra. "Hát hogyan kell fogni, mérnök úr?" - kérdeztem. "Így! Az ujjak között merőlegesen a papírra" - mutatta, de nem tett oda rajzolni.

"Fiam, tud maga tusrajzot készíteni?" - kérdezte egy év múlva Varga mérnök. "Igen, mérnök úr." "Hogyan kell fogni a tuskihúzót?" "Így merőlegesen", mutattam, mint ahogyan Erdős mérnöktől láttam. "Helyes." Bevitt az irodába. "Itt van egy térkép, a vonalzók s a pauszpapír. Készítsen egy másolatot." Hát az első az nem sikerült. Összetéptem és eldobtam. Szerencsére volt még pauszpapír, és Varga mérnök később jött vissza. Megnézte: "Jó, és remélem, a többi még jobb lesz." Így lettem térképrajzoló. Varga mérnök napi 12 óra munkaidőt számoltatott, hogy kijöjjön egy technikusi fizetésféle. Igaz, dolgoztunk is sokszor reggeltől estig. A teodolittal dolgoztam, és napszámosokkal jártam, s Nagyváradon rajzoltam a kisajátítás térképeit, és végeztem a kártérítési számításokat. (Egy véletlen folytán jöttem rá, hogy fél kilométerrel lennebb volt rajzolva az egész csatorna.)

Hálás voltam Erdős mérnöknek, hogy megmutatta, hogyan kell fogni a tuskihúzót.

"Jól vigyázzon a térképekre - mondta Varga mérnök. - Ezeket a kataszteri térképeket gyűjteni kell. Ezek kincset fognak érni." Csodálkozva néztem rá: miért? "Jaj, fiam, hát nem érti? Egy-két év múlva befejeződik a kollektivizálás. Vagy esetleg mindent államosítanak. A földeket összeszántják. A fákat kivágják. A határbarázdák megszűnnek. És mikor majd egyszer megfordul a világ, aranyat fog érni a kataszteri térkép, s a paraszt majd mindent megad azért, hogy a földjét újra visszakapja!"

Hát Varga mérnök úr már nem érte meg. És kihalt azóta sok falu, és vannak olyanok, akiknek már a föld sem kell. Még a szülőföld sem. De vannak, akik keresik a kataszteri térképeket. És vannak, akiknek drága a föld. Nemcsak az a 10 hektárig terjedő, amit most hol így, hol úgy adnak vagy nem adnak, hanem az egész is. A százszor összevissza szántott és feltérképezett és térkép nélkül is lelkükben hordozott édes szülőföld.

VI.

"Jobbra! Két lépést balra! Felemelni! Asa, asa!" - így-így, kiabált a mérnök. Én a derékszöget mutató prizmával az úton álltam, a szomszédjával perlekedő földtulajdonos a hatalmas kukorica között tartotta jobbra-balra a nehéz akácfa rudat, mint Toldi, hogy kilátszódjon belőle valami, s mérnökünk a teodolit csövét forgatta jobbra-balra. Nehéz munka volt. Nem nekünk, a tulajdonosnak. Félórai küzdelmes rúdcipelés után a régi mezsgyéjén állapodott meg, lihegve és kimerülten. "Ez a határ" - közölte mérnökünk. "De mérnök úr" méltatlankodtam. Én csak álltam a prizmával, de nem volt semmi, amihez vehettem volna a derékszöget. "Jól van ez mérve?" "Hát persze! - közölte a mérnök. - És végül is az a fontos, hogy megnyugodjanak a tulajdonosok. És most meg fognak nyugodni."

Topográfia - politika. Hol itt az igazság? Hogy cipeljük óriási kukoricásokban sokszor erőnk felett a nehéz rudat, hogy valahol kilátszódjon a hegye? Ezernyi nép hogyan cipeli! Mert mindenki úgy gondolja, rajtunk a világ teodolit szeme! Istenem! Vajon bejutunk-e egyszer ama mennyei szögprizma sugarába?

VII.

Hatalmas köd volt, a Körös felett ívelő gyalogjáró híd egyik vége sem látszott. A közepén álltam. Hát ez az én életem, ez a híd. Ma befejeztem az érettségit. Most már tökéletesen semmi vagyok. Eddig legalább diák voltam. Most már ez is elmaradt. Visszamenni már nem lehet. A híd első részét is elborította a köd, s a végéből sem látszik, jaj, semmi sem!

*

Évek óta éreztem, Isten azt akarja, hogy lelkipásztor legyek. De akkor minek adta a reálszakok szeretetét? Vonzott a fizika. Az atomvilág titka. Csodálatos volt számomra az elméleti fizika világa. Vajon nem azt akarja-é Isten, hogy erre induljak el és itt szolgáljam Istent? Atomfizikus vagy lelkipásztor legyek? Úgy gondoltam, döntsön Ő. És döntött. Azóta százszor, még a börtönben is megköszöntem neki, hogy engem, a méltatlan suhancot átölelt és szolgájává emelt. Mert a lélek belső, rejtett útjain meggyőződtem arról, hogy valóban az ő akarata volt, s lelkipásztori életemnek az ő elhívása adott belső bizonyosságot. Erőforrásom az Ő Igéje lett, amit az apostoloknak mondott (akik meg voltak győződve arról, hogy ők választották Jézust): "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek és a ti gyümölcsötök megmaradjon" (Jn 15,16). És néha ámuló és remegő szívvel Isten mérhetetlen jóságát megtapasztalva méltatlanul utánaolvashattam a következő mondatot is: "Hogyha akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek."

A teológia kapuját mégis szorongó szívvel léptük át Bessenyei Istvánnal, aki osztálytársam volt, kulákgyermek. Ez más volt, mint minden más egyetem, ahol pártaktivisták, vizsgabiztosok vettek szemügyre. Itt Isten várta az embert. Nem tudtuk akkor megfogalmazni még a foglalkozás és hivatás viszonylatában sem, hogy mi történik velünk. Csak éreztük, megrendült lélekkel, hogy egy végleges döntés küszöbén lépünk át s életünk ezután az Istené. Ennek ellenére kicsit féltünk attól, hogy itt egy álszent hangulat fogad. Akkor a kapu alatt balra volt valami hivatalos helyiség. Benyitottunk: Kelemen István és Nagy László, akit filozofikus beállítottsága miatt Cogitónak becéztek (Descartes "Cogito ergo sum" alapelve után), sakkoztak ott békés kettesben, s pár egyszerű felvilágosító mondatukban annyi természetesség és megnyugtató erő volt, hogy egyszerre úgy éreztük: hazaérkeztünk.

Itt nem volt osztályharc. Vásárhelyi János püspök nem engedett senkit beleszólni a teológia dolgaiba. Régeni Lilike, a titkárnő, változatlanul kedvesen mosolygott mindenkire, s rajongva szolgálta Maksay Albert dékánt, akiről tudtuk, hogy verseket, novellákat ír, s akit mi fiatal teológusok sohasem tudtunk a köszönésben az utcán megelőzni. Újszövetséget tanított, szépen, átláthatóan, kristálytisztán. És ott volt a profetikus Nagy András, akinek óráira lelkipásztor korunkban is szívesen beültünk, akinek exegézisóráin valóban úgy volt, ahogyan mondta: hogy az Ószövetség betűinek résén átfúj a Szentlélek szele. És ott volt a katonás Dobri János, akiről úgy tudtuk, hogy tábori lelkész is és cserkészparancsnok is volt, az orosz fogságot is megjárta. Román egyháztörténelmet és orosz nyelvet tanított. A négy év alatt oroszul csak a Miatyánkot vettük végig vele, mert közben letartóztatták, tévedésből kiengedték, s ő hol bujkált, hol tanított és vizsgáztatott. Később a börtönben mesélte nekem el azoknak az éveknek a történetét. Ítélet nélkül volt elzárva, a lágerből egy ittas őrmester tévedésből kiengedte. A pere még folyt, ott meg kellett jelennie a többi letartóztatott társa mellett, akik csíkos fogolyruhában, őrök kíséretében jöttek. Ha nem megy el, kiderül, hogy szabadlábon van és újra elfogják. Ha elmegy, könnyen ottmarasztják. Felcsomagolt hát magának, s a per idején beült a vádlottak helyére, börtöntársai sorába. Az őröknek nem volt számba adva, nem törődtek vele. A bírák azt hitték, hogy az őrök vezették elő. A tárgyalás után újra hazament, s hol itt, hol ott volt. Persze mi akkor ebből nem sokat tudtunk, hiszen minden titokban történt. De a Miatyánkot négy év alatt befejeztük. És ott volt Juhász István, az örökké tanuló és magas nívón tanító. Egyetemes egyháztörténelem és szimbolika volt a tárgya, akinek az egyetemi fokú teológia volt a szenvedélye. Emlékszem apósára, Tavaszy Sándorra, aki az újreformátori teológia harcát vívta meg győzelmesen a maga idejében, s aki csonttá soványodva, a halál küszöbén feljött a díszterembe elbúcsúzni tőlünk s a teológiától.

És ott volt Geréb Pál, a maga szorgalmával és alaposságával (végigolvasta Barthot, s 1000 oldalon kivonatot készített belőle). "Kérem, uraim - mondta -, a hit és vallás kérdése nem olyan egyszerű dolog. Bejön egy aktivista, aki elolvasott két brosúrát és már azt hiszi, hogy mindennel tisztában van! Mit tud ő minderről?" Vallásfilozófiát, filozófiatörténetet, dogmatikát, etikát tanított. És a kedves, bohém Benedek Kálmán, aki nagyon szeretett, és egy halláspróba után vigasztalóan mondta: "Nem baj, tisztes úr (a tiszteletest akarta sejtetni ezzel), ezelőtt huszonöt évvel még volt a teológián valaki, akinek majdnem ilyen rossz hallása volt." (László Dezsőre gondolhatott.) Ott volt a missziós lelkületű Horváth Jenő, a kissé keseredett, irodalmi vénájú Mózes András, aki a magyar református egyháztörténelem Árva Bethlen Katás útjain vezetett. És a gyengékkel mindig törődő, Dél-Erdélyből jött, lágert megjárt Nagy József, akinek minden szolgálatán és óráján átütött a líra és a közvetlenség. Az államosítással elsepert diakonisszaképző régi igazgatója, Borbáth Dániel, a gyakorlati teológia másik jól felkészült professzora.

Én mindegyikőjüket szerettem. Később bántott, hogy közöttük feszültségek voltak. Bennem azonban minden feszültség ellenére annak a teológiának a tanárai maradtak, amelyik nekem otthont adott az otthontalanságban. Az "aranygárda" elejéből a nyugdíjazott Imre Lajos, Nagy Géza, Gönczy Lajos bent laktak családjukkal a teológia épületében. Az öreg Nagy Géza egyszer karonfogott a járdán, egyetlen mondatot szólt hozzám, amiből megértettem, hogy egész sorsomat tudja és szívén viseli. Végtelenül jólesett. Az igazi pásztor-professzort láttam meg benne.

Négy évig otthonom volt a teológia. A kezdésnél, igaz, némi akadályaim voltak. A felvételim után fizetnem kellett volna az internátusi, beiratkozási díjakat. Csak a beiratkozásra futotta. "De hát hogy akar egyetemet végezni, ha nincsen pénze?" - kérdezte Juhász István. "Még egy-két hónapi szabadságot kérek, elmegyek dolgozni és kifizetem" - mondtam. De az egy-két hónapból több lett. A Szovromkonstrukció nem engedett el. Többet fizettek, és nekem a pénz kellett. Karácsony előtt pár nappal jelentkeztem a teológián a dékánnál. "Békesség Istentől" - köszöntem, mint boldog hazaérkező, Börci bácsinak (Maksay Albertet így hívtuk magunk között). "Békesség Istentől!

Kit tetszik keresni?" "Jöttem jelentkezni" - mondtam. "Miért?" "Hát visszajöttem." "Hova?" "A teológiára. Itt felvételiztem." "Mikor?" - értetlenkedett Maksay Albert. Nagyon kínos volt, míg tisztázódott a dolog. Ma sem tudom, hogy tette-é magát, vagy csupán nem ismert meg. Később kiderült, hogy azt gondolták: elmentem, és nem is fogok visszajönni. Így indultam az első legációba Soós József tiszteleteshez Bodolára. Negyven év után tértem ide vissza, mint püspök, temetni Soós Józsefet. - Különös, furcsa második legáció volt. Akkor, azon az elsőn nem tudtam, hogy így fogok és ezért még egyszer visszajönni. Eszembe sem jutott, hol van a temető. Mert a temetők nem jutnak mindig eszünkbe. Később aztán megtaláljuk őket. A templom zsúfolt volt. (Sokkal nagyobbnak láttam, mint negyven év után.) A sok emberfejre, a prédikáció csúszkáló papírlapjára s a prédikáció elején magamban mondott rövid, segítséget kérő imádságra még most is emlékszem. S mert a gépelt papírokkal nem tudtam megbirkózni, mielőtt lehulltak volna a szószékről, zsebembe gyűrtem őket, és mondtam a prédikációt úgy, ahogyan tudtam. Nem papírból, hanem a szívemből. Talán ezért sikerült. Mert nem akkor van igazán baj, amikor a papírt kicseréli a szív, hanem amikor a szívet átveszi a papír.

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 17, összesen: 472106

  • 2019. november 12., kedd

    „Fontosnak tartjuk elmondani, hogy ha valaki nem tudja, milyen irányba induljon el, ne jelentkezzen mindenképpen egyetemre. Lazítani kell a dobozokban...
  • 2019. november 12., kedd

    A Budapest-Déli Református Egyházmegye pályázatot ír ki a Budapest-Pestlőrinc-Erzsébet-Bélatelepi Református Egyházközség lelkészi állására.
  • 2019. november 11., hétfő

    A díjnyertes kötet a bibliatanulmányozás teljesen új dimenzióját nyithatja meg sokak előtt.
  • 2019. november 10., vasárnap

    Egy átlag vasárnap minden 180. budapesti lakos vesz részt református istentiszteleten, a teljes fővárosi lakosság kevesebb mint egy százaléka. A Kié a...
  • 2019. november 07., csütörtök

    Kilenc lelkész tett lelkészi esküt és vehette át lelkészi oklevelét a Dunamelléki Református Egyházkerület november 7-i közgyűlésén. Nyolc lelkészt a ...
  • 2019. november 07., csütörtök

    A Protestáns Akadémia októberi rendezvénye is illeszkedett a 2019. év témakörébe, amely a 21. század kihívásait igyekszik felfedni, a hallgatók szemei...
  • 2019. november 07., csütörtök

    Cseh napot tartottak a Lónyay utcai Református Gimnáziumban, ahol a hagyományos cseh értékek megismerése mellett az ország református gimnáziumainak d...
  • 2019. november 06., szerda

    Hat gyülekezeti tagból több mint negyvenfős közösséggé nőtt az elmúlt években a Csepel-szigeten fekvő két falu református gyülekezete. Templomuk padja...
  • 2019. november 05., kedd

    A komplex gyógypedagógiai fejlesztés nemcsak a gyerekekről szól, hanem a családokról is. Ez olyan kihívásokkal teli szolgálat, amelyhez komoly elhivat...
  • 2019. november 05., kedd

    Alakul a jövő évi lelkészi, lelkészházaspári csendeshetek programja. Azért jelentkezem ilyen jó előre, mert lassan megkezdődik a jövő évi tervek kiala...