Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Fény a rácsokon (10-11.)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! (hetente kerül új rész a honlapra.

XXIII.

Ilyen csodálatosan szép zöldet még soha nem láttam! A marhavagon ablakából egy friss tavaszi gesztenyefa lombja látszik. Most bújhatott ki a rügyből. Szinte még ki sincsenek simulva a levelek. Már régen csak falakat láttunk. Most olyan mélyen befényképeződik a lelkembe, hogy harminckét év távlatából is látom. Az állomáshoz éjszaka szállítottak. Most hajnal van, és indul a vonat, nem tudjuk, merre, hova. Napokig tartó, hosszú utazás. Tulcea. Túl a Dunán - Szovjetunió. Vajon oda visznek? - Kiabálás, zárak pattannak, kihajtanak a marhavagonból. Odakint süt a nap. Mosolyogva lépek ki. Bot suhint felém, átok és szitok: "Uite, zimbeste! - Nézd mosolyog!" Hát ez is bűn? De azért a nap süt tovább. A napot kioltani nem lehet. A lelket sem. Az Istenig sem ér fel a szitok, s a leghosszabb bot is a föld porában marad. A nap süt tovább.

Hajóra raknak. Illyés Gyula jut eszembe: "Lenéztünk a hajófenékre." Oroszország? Mégsem. Nem vittek át a Dunán, valamerre utazunk.

Kiabálás, a fedélzeten lábak dobognak. A hajó csupasz parton kötött ki, a tavaszi sáros földre mint az állatokat hajtanak ki. A hátunknál a Duna, körben szabályos U alakban lövésre kész fegyverrel katonák. Összenézünk. Lehet, ez az utolsó part. Tíz kilométerre senki sem. Itt nyugodtan agyonlőhetnek.

Félóra parancs nélküli várakozás. Most valami történt. Úgy látszik, indulunk. A menet egyre gyorsabb, beszélni nem szabad, egy-egy szót mégis súgunk egymásnak. Mellettem egy magyar, kolozsvári ügyvéd liheg. "Nem bírom tovább" - mondja. A sár ragad, a mezőn széles gyúrt sár marad utánunk. Egy idegen azt hinné, hogy marhacsordát hajtottak át a földeken. Nem tudná, hogy itt járt a fájdalom.

*

Barakktábor, őrtornyos, szögesdrótos láger. "Periprava" - mondja valaki. A Duna-deltában vagyunk. "Orvosok, gépészek, ácsok, villanyszerelők, szakácsok kilépni!" A szakemberek és az élelmesek előrelépnek. Későn döbbenek rá: ezek a konyhához közel maradnak. Közülük is válogatnak, s a többit visszadobják.

*

Szembefúj a szél, a kegyetlen deltai szél. Vagy ő túl erős, vagy mi vagyunk túl gyengék. Alig tudok lépni. Fulladok, nincs erőm. Minden belső, testi erőtartalékunk kimerült. Még a csontvelők is üresek. Jobbról valami búza- vagy árpaföld közelít. Lassan, észrevétlenül próbálunk arra húzódni. Ha legalább egy kalászt le lehetne szakítani. Néha sikerül, és néhány szétmorzsolt mag is erőt ad.

Tévesen filozofáltunk. Az állatoknak adnak enni, nekünk nem. A mi brigádunk 3-4 éve ültetett szőlőben dolgozik. Kapálunk. Körül homok, nem kemény a föld. De az embert papírhajtogatással is meg lehet ölni, ha nem adnak enni. Néha, mikor őreink nem veszik észre, egy-egy ropogós, éretlen zöld fürtöt bekapunk. A leendő szőlő még csak serétszem, de akármilyen savanyú, vagy még nem is savanyú, meg lehet enni. Különben rövidesen 20-23 fajta vadsalátát, burjánt, füvet ismerünk meg, amit menet közben leszakítunk, nyersen megeszünk vagy belegyömöszöljük az üres levesünkbe, hogy ott megpuhuljon. Az öreg szilágysági Zsiga bácsi a fekete nadálylevélről fedezi fel, hogy megszárítva a füstje éppen olyan, mint a dohányé. Bele is pusztul szegény hamarosan. Egyszer egy élő csigát találok, azzal hitegetem magam, hogy osztriga, de nagyon rossz emlékeim maradnak.

Ma különösen gyenge vagyok. Késett az ételeskocsi, és kapálás közben az út felé néztem, hogy nem jön-e már. Az őr, aki tudta azt is, hogy pap vagyok, 50 feküdjöt parancsolt, hogy rendet tanuljak, s utána még meg is futtatott. Már csak vánszorogni tudok, de a kilométerek lassan fogynak és nemsokára "otthon" leszünk.

Egyszer majd végleg hazaér az ember.

*

A barakk hátánál kőrakás. Vasárnap. Nem dolgozunk. Ide húzódtunk el mi magyarok istentiszteletet tartani. Lazán szétszórva ülünk, mintha csak beszélgetnénk, az istentisztelet tilos. Isten eszembe juttat mindig egy új Igét vagy bibliai történetet. Bejön a szögesdrótok mögé, hogy velünk találkozzék. Úrvacsorát is veszünk. Ötgrammnyi marmaládénkat félretesszük, kicsi vízzel összekeverve. Kicsit zavaros lesz, valami erjedésen megy át. Ez a bor. Kenyerünk a 25 deka napi fejadag (mikor dolgozunk, annyi járna), vagy ha nem, a lapos hideg málé. Most úrvacsorát veszünk újkenyérre. A lelkünk megtisztul és könnyű lesz. Meztelenre vetkőztethetnek, mindent átkutathatnak, halálra éheztethetnek: de Krisztust nem lehet elvenni tőlünk és bennünket sem Tőle. A templomozás napi békességével megyünk vissza a barakkba. Eszembe jut a II. Helvét Hitvallás meghagyása: az istentiszteletek megtartassanak.

Sajnálom római katolikus szolgatársaimat. Ők az ő hitük szerint csak valódi borral és ostyával áldozhatnak. Ez azt jelenti, hogy a szabadulásig el van zárva tőlük az úrvacsora "unio mistica cum Christo"-ja. Milyen jó, hogy mi nem vagyunk az anyaghoz kötve - gondolom. Persze dogmatikai kérdés ez is. Künn meg lennénk botránkozva, én is, ha valaki így osztana úrvacsorát, mert Krisztus parancsával tréfálni nem lehet. De itt érezzük, hogy marmaládés kotyvalékunkat jelenlétével megszentelte az Úr!

*

"Nézd, Pali bátyám, ne bántson a dolog - mondom. - Mi hiszünk abban, hogy semmi sincs az Isten akarata nélkül, s ha Ő úgy akarta, hogy börtönbe kerüljünk, annak célja volt. Szükség van itt is lelkipásztorra, nekünk ezt osztotta ki Isten, mi ezt az Ő kezéből vesszük el, és ezért örömmel végezzük. Nem, igazán hidd el, hogy szeretünk és nem haragszunk reád." "Nektek papoknak könnyű, ti mind ezt mondjátok, a ferencrendiek is" - sóhajt Fodor Pál. Itt mond el dolgokat volt elképzeléseiből, terveiből. "Én tudom, hogy miattam vagytok itt, és ezt nem tudom elviselni." Hiába győzzük, később Szőcs Ignác, Hajdú Leánder is, vigasztalhatatlan marad. Szabadulásunk után egy emeleti folyosóvégi nyitott ablakon egy éjszaka kizuhan. Senki sem tudja, hogyan...

*

Most kukoricát kapálunk. Azazhogy nádat. Éles kapa kell hozzá, hogy a mindig újranövő deltai nádat kivágja, s így megóvja a pusztulástól a kukoricát. A szőlőbe már nem visznek, ott már ehetőek lesznek a fürtök. Harsognak a kapavágások, az őrök, a fegyveres kordon lassan halad velünk. Valaki ismerős dallamot énekel. Még az én botfülemnek is ismerős. A kapálókkal sorokat cserélgetek, s közelebb húzódom a géppisztolyos őrhöz. Most már tisztán hallom, énekel: "Az áldott orvos közeleg, a drága főpap Jézus." Hát itt is itt van. A géppisztolyos mögött. A katonaszívben, a kordon fölött is itt van. Nem hagy egyedül.

Fiatal kiskatona az őr. Megszólítom. "Református lelkipásztor vagyok. Bízzon bennem." "Én is református vagyok. Én is haragszom rájuk - mondja. Az apám házát is elvették Sepsiszentgyörgyön. Ide soroztak be katonának. Itt kell lennem, de nemsokára megyek szabadságra." Címeket mondok neki. Megkérem: vigyen üzenetet haza, hogy élek. Megígéri.

Egy hónap múlva újra látom. Odahúzódom a közelébe. "Volt szabadságon?" "Igen." "Elvitte az üzenetet?" "Féltem" - mondja. Azt sem tudom, hogy hívják, s hogy vajon Sepsiszentgyörgyön van-e még. Azóta már régen nem kiskatona, lehet, a fia volt vagy az unokája lesz az. De most az idők messze távolából szeretném megköszönni az éneket, amivel a legnehezebb napokban ajándékozott meg rajta át az Isten, és azt, hogy nem hazudott, akkor sem, amikor visszajött.

*

A középső ágyon, az első emeleten egy furfangos ügyvéd lakik. Rongyokkal elfüggönyözte az ágyát, oda másnak nem lehet betekinteni. Bizonytalan egzisztencia, rá van az arcára írva, hogy furfangos. Románul beszél, de valószínű, hogy más vérrel is kevert.

Kapálunk. Most keményen hajtanak bennünket. Mellettem erős fizikumú, egyszerű román parasztember, rajta túl az ügyvéd. Most odafordul a társamhoz: "Legyen szíves vigye el az én soromat is, hogy ne maradjak le, míg előremegyek a nádban elintézni a dolgomat. Cserébe magának adom a déli málémat." (A déli málé! Ez nagy dolog volt. Lehetett a levesünk akármilyen híg, a déli kb. 10 dekás máléban kalória volt.) - Jól eltelik az idő, mire visszajön. Szó nélkül átveszi a kapát és viszi tovább a sort. Délben szó sincs a máléról. Este sem. Megszólal az ember: "Domnule avocat, azt mondta, hogy a munkámért nekem adja a déli málét és nem adott semmit!" "Jaj igen! Egészen elfelejtettem. De különben sem adhatok, nem intéztem semmit." Az öreg paraszt értelmetlenül bámul. Nem ért a paragrafusokhoz.

Itt van a székely falu is. A kapások sorában az első a jobbágytelki vagy jobbágyfalvi Bakó Pál. Még itt is becsületesen dolgozik. A vérében van, mint a régi falusiaknak. Katolikus, mint a faluja, de az istentiszteleteinken ott van ő is. Tizenkét év múlva majd a marosvásárhelyi Szabadi úti parókián látogat meg feleségével. Mire én meglátogatom, már elveszti a látását, de vakon is maga borotválkozik s öregségében is a régi, egyenes tartású székely marad.

Látogatóba megyek a szomszéd barakkba. Egy kedves hívő zsidó ismerős fogad. A vizescseberből mer egy csupor vizet, megkínál. "Köszönöm, nem vagyok szomjas." "Kár - mondja. - Nálunk a Talmudban törvény (és mondja, hány) szabályozza az életet. Az egyik az, hogy a vendéget meg kell kínálni. Sajnos csak vizem van" - mondja szomorúan. "Hát akkor inkább iszom." - Jólesett az a pohár víz.

*

"Add ide a géppisztolyomat!" - Attila, a vagány székely fiú az egyik fogollyal hozatja el pár lépésre lévő fegyverét. Jóban vagyunk, és ő külön is kihangsúlyozza ezt. Persze nem mindenkivel. És hova is szökhetnénk innen a világ végéről? Börtön az egész ország. Láger, csak nagyobb, mint Periprava. A szögesdrót kerítések egy kicsit arrább, a határnál vannak.

*

Bizottságok jönnek, napok óta sorban állunk, ki tudja, milyen alapon válogatnak bennünket. A kiolvasottak külön barakkba mennek, nem szabad megközelíteni őket. Lehet, hogy őket szabadon engedik. De az is lehet, hogy mi megyünk haza és ők maradnak itt.

*

Páll Lajos csonttá van fogyva. Ha valami nem történik, vége lesz. Pár percre a barakkja előtt találkozunk.

*

Egy kicsi gennyes kelés van a lábszáramon. Kicsi paszulyszem az egész, de különösen fáj. A fogolyorvos kifakasztja, szeszes vattával kitörli és beköti. Másnapra kékülni kezd a lábam, duzzad, minden tele lesz sárga gennyel, ami befele terjed. Borzalmasan fáj. Közben sorban állunk, új névsorok, új csoportot izolálnak. Teljes elkülönítés. Szélsőséges, vad hírek kelnek lábra. Sokan reménykednek: hazamegyünk, meglássátok! Talált újságcafatokból próbálnak jósolni. Eltelik egy hét. Indulunk. Mindenki háromnapi élelmet kap. (Egy nap alatt megesszük. Újra meg újra nézegetjük a kenyeret, félretesszük, aztán beleharapunk. Hamar elfogy.) Az uszály fenekére szalma van leszórva, azon fekszünk. Borzalmasan fáj a lábam. Eldagadt, kék és feketeség az egész, már a csontom is nyilallik. Harmadnapra kifakad. Az egész lábszáram, a poros szalma is csupa genny. Víz, kötszer nincs, csak vastagon szálló por. Szerencsére őrizgettem pár szulfamidtablettát. Most azt összetöröm és a seb nyílására szórom. Legalább a rászálló port fertőtleníti. Húsz év múlva is látszani fog a helye.

 

XXIV.

Salcea. A barakkban négyemeletes ágysorok. Zsúfoltság. A szigetvilágban, a Duna holtága mellett dolgozunk. A koszt kevés, hajtják a munkát. Áldott találkozások. Szembejön velem volt teológiai tanárom, a katonás Dobri János. Román egyháztörténetet és orosz nyelvet tanított - mint említettem már -, de rendszerint hiányzott. Hol börtönben, hol azon kívül volt. Most elmondja kalandos történetét, miről mi teológusok semmit sem tudtunk. Fáradtan és kiéhezve vánszorgunk az udvaron. Szabó Károly, a régi medgyesi ikés, aki Peripraván gépészként a műhelyben s itt a fürdőben dolgozik, a belső udvarra öntött hagymarakásból lop egy pár darabot, s ad kettőt nekem. Az egyiket Dobri Jánosnak adom. Szabó Károly tud egy csajka meleg vizet szerezni. Óriási dolog! Finomabb a legfinomabb teánál! Visszük a Dobri bögréjét is, mint valami gyógyító, erőt adó csodálatos kalória járja át a testünket.

*

Szakadatlan munka, gyenge koszt. A Duna holtágából iszunk. Később jövünk rá, hogy döglött disznók, kutyák vannak benne. Először a vérhas jelentkezik. Délután már 19-szer kell leülnünk, és már szinte csak vér jön. Eszembe jut, hogy mit mesélt Bakó Pali az orosz fogságról. Amikor a szibériai erdőben a barakklakók háromnegyed része elhullott vérhasban, ő is megkapta. Már dolgozni sem tudott. Az őr azt ajánlotta, hogy egyék szenet. Attól gyógyult meg. Hála Istennek, itt a holtág partján szabad tüzet rakni, és sokan tüzelnek is. Tüzet rakunk, s két ökölnyi szenet megeszek. A 16 ülés után átmegy rajtam a szén. Estére helyrejövök. Köszönöm, Pali. Vagy köszönöm neked, szibériai kiskatona. Köszönöm neked, Istenem.

Valami baj van a táborban. Sorra betegednek és halnak meg az emberek. Éjszaka egy szekérrel kiviszik őket, és eltemetik a lágeren kívül. Este holtfáradtan zuhanok az ágyba, de valaki jön a harmadik barakkból. Menjek gyorsan egy haldoklóhoz imádkozni. Szegény, Kolozsvárról való. Nincs ereje szólni már, de tudom, hogy minden szavam érti. Isten közel, az Ő segítségét kérjük. Bűnbocsánatot, örök életet, védelmet. Még egy sóhaja van az otthoniak számára. Reggelre már üres a helye.

*

Velem is valami baj van. Másnap már alig tudok a munkából hazajönni. Éjszakánként még a szalmazsákom is átizzadom, szegény ágytársamnak borzalmas lehet. Elhatározom, hogy elmegyek a fogolyorvoshoz. Éjjel fél kettőig állok sorba, míg végre bejutok hozzá. Kedves temesvári hívő román baptista orvos, R. doktor úr. "Csináljon valamit, doktor úr - mondom. - Nagyon rosszul érzem magam. Képtelen vagyok holnap dolgozni menni." "Sajnálom, párinte mondja -, csak akkor tudok felmentést adni, ha láza van." "Mérjük meg" - javasolom. R. doktor megdöbben: 41 fok "Azonnal feküdjön le, holnap intézkedünk." Egy marék orvosságot nyom a kezembe.

 

XXV.

Hastífusz. Most vették észre. Mi vagyunk az első csoport, akik lehet hogy megmaradunk. Bráilába visznek fogolykórházba. Teherautó, csónak, teherautó. A folyóparton várni kell. Fázunk. Az orvosok útravalót csomagoltatnak. Huszonöt deka főtt málét, egy darab szalonnát, kicsi kenyeret, pár deka gyümölcsízt. Mindenki eszik. Megpróbálom én is. Szalonnát nagyon régen láttam. De hiába forgatom a számban, nem megy le. Bárhogyan vágyom is rá, valami lezárja a torkomat. Egyszerűen nem tudom lenyelni. Kiköpöm. "Ki akarja elcserélni a marmaládéját szalonnával? Azonnal van jelentkező. A gyümölcsíz lemegy. Csak később tudom meg, hogy a szalonnaevés halálos lett volna számomra. Valami bennem intézkedett és lezárta a torkomat. (Völgyesi írt a könyveiben egy "belső lélekről".) Este már kómába esem. Utoljára még elmondom a magam számára azt az imádságot, amelyet a haldoklónak mondtam. Nincs bennem semmi félelem. Minden az Isten kezében van. Aztán elvesztem az eszméletem.

*

Szász Dezső, a nagyszebeni cukrász az ágytársam. Örül, hogy kezdek helyrejönni. A csíkszeredai székely Bakó Pál a másik ágyban. Katonák őriznek (megeszik az ételünket), de ide pár civil orvos, ápoló is bejöhet. Jó lenne levelet írni haza. Kazinczy jut eszembe, aki Kufsteinból a vérével írta a leveleket. Próbálom szurkálni, vágni a kezemet. Nagyon kevés a vérem, a megszólításra sem elég. "Majd én lopok orvosságot, amivel lehet írni" - szól Szász úr, s harmadnap már titokban írok is valami kevés vízben feloldott piros pasztillák levével.

*

Mindenről beszélgetünk. Tetszhalottas eseteket, spiritiszta történeteket mesélnek egymásnak összevissza. Éjfél. Zaj a fogolytermet lezáró folyosón. A két fegyveres őr egymást küldi és nem mer kimenni. Az éjfél a szellemek órája, ideje.

*

Szász úr elhatározza, hogy megleckézteti az ételünket elvevő, durván uralkodó őrmestert. Egy álmot mond el, amibe belekeveri, egy misztikus, babonás álmot, s részben meg is fejti, amit róla álmodott. Nem is tudtam, hogy Dezső milyen nagy színész. Igaz, olyan sovány, hogy boszorkányt lehetne mintázni róla. "És akkor mi történt? Szász úr misztikusan széttárja a karját. - Nem tudom. Nagy sötétség lett. Nagy sötétség. És belezuhant a szakadékba." Az őrmester egy hétig olyan, mint a kezes bárány.

*

Most egy másik őrrel van baj. A buszon összeveszett valakivel csúnyán. Utána derült ki, hogy az illető pártfejes. Az őrünk fél. Mi lesz vele. Rövid konzultáció: ha bíróságra kerül, 10-15 év. Pár napig úgy élünk, mint kollégák.

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 67, összesen: 465122

  • 2019. augusztus 23., péntek

    Rendhagyó olvasónapló és könyvajánló - 2.rész
  • 2019. augusztus 22., csütörtök

    Szerette a csendet. A vidék csendjét különösen. Ritkán volt alkalma itt lenni. Megállt a kertben és nézte a fákat, bokrokat. A szilvafa ágai roskadozt...
  • 2019. augusztus 21., szerda

    A valódi önmegvalósítás nemcsak rólunk szól, hanem a kapcsolatainkról is. Ez egyszerre szabadság és kihívás. Pál Feri ennek a lehetőségeiről és dilemm...
  • 2019. augusztus 20., kedd

    Isten háza nem a változatlanság, hanem a gyógyulás és a remény helye. Akkor van értelme felújítani, ha a benne élő gyülekezet erőt és hitet ad a telep...
  • 2019. augusztus 19., hétfő

    Mit jelent érettnek lenni?
  • 2019. augusztus 18., vasárnap

    Miért és hogyan lesz valakiből kutató-mentő, és mi ad neki erőt ehhez az elhíváshoz a bevetések során? Többek között erről is mesélt nekünk Hegedüs Gá...
  • 2019. augusztus 17., szombat

    Kinek ne lennének fontosak a kapcsolatok…hiszen kapcsolatra vagyunk teremtve! Rendhagyó olvasónapló és könyvajánló – első rész
  • 2019. augusztus 16., péntek

    Segítség a lelkipásztoroknak, hogy a saját gyülekezetükben a szolgálatba bekapcsolódó aktív munkatársakat, világi vezetőket, presbitereket, tanítókat ...
  • 2019. augusztus 15., csütörtök

    Az érzelmi intelligencia fontosságát nem szabad se túlmisztifikálni, se lebecsülni. De fejleszthető-e mindenkinél? Amennyiben igen, akkor milyen mérté...
  • 2019. augusztus 15., csütörtök

    Sokunknak magától értetődő dolog a címben foglalt feltétel, bármerre indulunk, nálunk van a Szentírás. De akad olyan úticél is, amelyik kifejezetten t...