Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Fény a rácsokon (2)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! Ez a második folytatás. ( Hetente kerül új rész a honlapra. Legközelebbi frissítés: november 6.)

III

"Nu conteazá - nem számít." Ezt a mondatot Réven tanultam meg. A csatorna ülepítőmedencéjét mélyebbre ásták, mint kellett volna. (A víz esésénél minden centiméter számított.) Majd beöntjük betonnal, mondta a főmérnök. (Jó pár vagon cement ment bele.) Hát számít vagy nem számít? És mi számít és mi nem számít? Mert számít a jó pár vagon cement, hogy elfedje a számítási hibát. De a lelkek mélyén ütött sebeket nem lehet cementtel beönteni.

Különben hangulatos volt ez a Szovromkonstrukció (szovjetromán építési vállalat). Váltakozó mérnökök helyett négyen dolgoztunk itt: Czina Sanyi, Varga Feri, Otolescu Mircea és én. Jól összeszokva, igaz barátsággal indultunk. Az első kettővel Nagyváradról és megszerettük a harmadikat. Sanyi orvos szeretett volna lenni, ez nem sikerült, nehéz családi körülményei miatt a katonaságnál maradt, topográfus tiszt lett belőle. Sok sebbel a lelkén, felesége halála után, még 1989 előtt nyugdíjazták. Emlékszem, a börtönből való szabadulásom után, amikor gogánváraljai lelkész voltam és feleségemmel egy beteget voltunk meglátogatni, rémülten szaladtak utánunk híveink, hogy egy terepjáróval és katonákkal keres egy magas rangú tiszt. A faluban hamar elterjedt a hír, hogy visznek újra. Czina Sanyi volt, 80 km-t utazott, hogy felkeressen, nagyon örültünk egymásnak. Ferivel is összekötöttek az évek, ez a barátság mindig megmaradt - félárva, nehéz ifjúsága volt. Ő végül is a teológián kötött ki, és sok családi hányódtatás után, itthagyva Várad környéki parókiáját, Pesten lett még jóval a romániai változások előtt beosztott lelkész. Mirceát azelőtt sohasem láttuk. Bukaresti lakásukból az ablakukból ugrott ki, mikor a rendőrök keresték. Egy szót sem tudott magyarul, de jól megértettük egymást. Mind a négyen üldözöttek voltunk valamilyen szempontból. És mind a négyen hittünk Istenben, ez is összekovácsolt. És fiatalok voltunk, vidámak és bizakodók. "Nu conteaza" - mondta a mérnök. Hát Istenre bíztuk magunkat, és nekünk is sok minden nem számított. Amikor először Révre kerültünk, nem volt sem pénzünk, sem ennivalónk. Mikor eljött az ebédidő, illedelmesen félrehúzódtunk, és úgy tettünk, mintha mi is ebédelnénk, hogy aztán megtudjuk, hogy a vállalat kantinjából lehet hitelre marmaládét (gyümölcsíz) kivenni. Így már lett nekünk is elemózsiánk. Addig a kertekben talált szilvákon éltünk, boldogok voltunk, ha a térképtokunk megtelt, s tudtuk, hogy lesz erőnk dolgozni újra. Néha találtunk más egyebet is. Egyszer egy nagy fej vöröshagymát a földben. Ma is előttem van a Sanyi, amint kenyér nélkül boldogan eszi. Közben jól haladtunk előre. Először rozsdás szegeket egyenesítettünk, azután a mérnök mellé kerültünk. Topográfus mérnökeink sorsunkat ismerték, és szerettek bennünket. Ebben az időben a Szovromkonstrukcióban lehetett a legjobban elbújni az üldözők elől. Második főnökünk, az öreg, mindenhez értő Erdős mérnök volt a legérdekesebb ember a hármójuk közül. Ha gombát találtunk: negyvenhárom fajtájának tudta latinul is a nevét. Mi épp a negyvennegyediket találtuk meg. Sok volt belőle, és mi éhesek voltunk. Gombaszakértelmét egybevetve megállapította: a gombák között sok a férges, ha a férgek nem döglenek meg, akkor mi sem. A kantinban elkészíttette. Mindenki várta a halálunkat - mi másnap reggel vidáman ébredtünk. Mentünk megenni a maradék gombát. De mivel látták, hogy semmi bajunk nincs, megették mások helyettünk. Erdős mérnök nagy párttag - és hívő katolikus volt. A kantinban tüntetően felállt és keresztet vetett, imádkozott, azután kezdett az evéshez. Becsültük érte, és mi is vele imádkoztunk. (Gyermekkoromban megtanultam, de később nem mondtam mindig az asztali imát. Mikor egyedül maradtam és Isten megtartó szeretetét jobban észrevettem, újra elkezdtem mondani.) Egyszer megkérdeztem Erdős mérnököt: "Mérnök úrban hogyan fér meg egyszerre a párttagság és a keresztyénség?" - "Fiam mondta -, magának fogalma sincs arról, hogy bennem mi minden megfér." Hát ez volt a mi világunk. Messziről integetett felénk a régi Naámán, aki megtapasztalta az egyetlen Isten gyógyító hatalmát, de mivel a pogány szíriai királlyal a pogány templomba kellett járnia, földet kért Elizeustól, hogy a pogány szobor előtt majd izraeli földre térdepeljen és az igaz Istenre gondoljon. Lehet, hogy így volt Erdős mérnökkel is, lehet, hogy nem így volt. Ki tudná azt már megmondani?

A nyarakat hát itt töltöttük el, aztán jött az ősz. Mircea elbúcsúzott tőlünk. Akkor éppen a kedves öreg Técsi néninél laktunk Réven. Sötét estén kísértük ki az állomásra. Kedves, hanyag és ünnepélyes léptekkel ment. (Így vitte a szintezőlécet, a mirát is sokszor, amikor sietni kellett volna s Erdős mérnök hangosan kiáltotta: "Mai repede Mircea, mai repede" - gyorsabban, gyorsabban, s közben odasúgta nekem, aki a jegyzőkönyvet vezettem: "Jaj, fiam, most üt meg a guta még egyszer, jaj, fiam, most üt meg a guta, egyszer így történt velem Olténiában is!") Hát Mircea most is ment kedvesen, ünnepélyesen bizonytalan, vak jövendője felé, Técsi néni öreg petróleumlámpáját lógatva kezében. Ez az utolsó képem róla. Ki tudja, merre sodorta az élet? Azóta annyi minden történt. 1990 márciusában Marosvásárhelyen ablakunk alatt vonultak el a botos, fejszés, félrevezetett hodákiak, hogy halálra verjék Sütő Andrást és társait. Hová lettél, Otolescu Mircea? Vajon jut-e eszedbe régi barátságunk? Mert azon az utolsó révi úton mégiscsak valami fényt vittünk együtt az éjszakában.

 

IV.

 

"Ezerötszáz lej" - mondta az órás, levéve nagyítóját szeméről, és maga elé téve eladásra hozott zsebórámat. A régi karácsonyra gondoltam. Az angyal (akinek egyszer bátyám kicsi korunkban "a szárnyát is látta") a Barantón mindig a szalonba, a sarokba földre terített szűrre hozta a karácsonyfát. Már debreceni diák voltam, de az angyal csengetését mindig megvártuk. Ragaszkodtunk a régi angyalos rendhez. Az ajándékok boldog birtokbavétele után még biztattak: "Keress tovább, nézd meg jól a fát!" Aláfeküdtem, és úgy néztem belülről a fa csillogó titkait (nem tudtam akkor, hogy az utolsó zavartalan karácsonyunk ez), és egyszerre megláttam a zsebórát. A kisdiákot naggyá avatót. A felkattintható ezüstfedelűt. Akkor még nem tudtam, hogy ez az óra fogja mutatni az időt, amikor trombózisos, mozdulni nem tudó édesanyámat feltettük egy szekérre ágyastól s a többi szekérrel együtt menekültünk a közeledő front elől. Nem tudtam, hogy ez mutatja majd a percet, amikor a bombázások vad éjszakáján Édesanyám feje mellé a gyújtóbomba csavarja hull s a bombarobbanások között Debrecen határán, a nyulasi repülőtér melletti kicsi erdőt átvilágítja a pokoli fény s mi hiába próbálunk bújni előle.

Ez az óra számomra a régi karácsonyt mutató óra volt. Egy láthatatlan mutatója ott megállt és mindig ott maradt. Ez volt az utolsó kincsem a múltból. - Tessék - mondtam. Húszezer lej volt a tandíjam, s a jövendő most fontosabb volt a múltnál.

Az órás persze hogy becsapott. Tudatlan gyermek voltam én akkor, honnan tudhattam én, mit ér egy 15 köves svájci óra! De a tanáraim nem csaptak be. Elhallgatták a tartozásomat, és én elvégezhettem az iskolát, a "Szent Lászlót", amely összeért a "Gojdu"-val a Körösparton, s amely aztán megszűnt. (Úgy tudom, a "Gojdu" megmaradt.) Mert ez volt a mi iskolánk sorsa. Először államosították az egyházi iskolákat. Emlékszem, hogy lopakodtunk be a piaristák udvarára megnézni az államosítás után oda kidobott, halomba dobált, elégetésre utalt könyveket. A piaristák hozzánk jöttek át. Itt végeztek. Aztán megszűnt a "Szent László" is. De előbb kivitt bennünket a partig. Igaz, az államosítás után imádsággal nem lehetett kezdeni az órát. De a kedves, öreg református paptanár, Guszti bácsi, amikor reggel bejött, nem szólt semmit, csak mint régen, megállt a katedra előtt. És mi akkor évekig mind felálltunk, és hangosan elmondtuk az imát. Tüdőbajt megjárt, gyenge alkatú, halk szavú, kedves ember volt. Történelmet tanított, s bármelyik ország múltját kutatta, mi már tudtuk, hogy mindjárt megszólal: "Ebben az időben Magyarországon..." - és a tantervből száműzött magyar történelemről beszélt. Később a börtönben találkoztam vele. Ott találkoztam Kun Józseffel is, a "Bolyait" végzett fiatal irodalomtanárral, aki megtanított arra, hogy az irodalmat a történelemtől elszakítani nem lehet. És lélekben elkísértek a többiek is, akiknek most mondok köszönetet. Itt a földön nagy részüknek már nehéz elmondani. Valahol a mennyei tanáriban ülnek, ama végső, nagy névsorolvasás szerint, amin majd egyszer mi is átmegyünk.

Itt a földön szerettük őket. Többségükön érzett, hogy szereti a tárgyát. Mi pedig háborút kamaszfővel megért suhancok voltunk, akik összerázódtunk mindenhonnan az államosítás után, több iskolából s részben már különböző világnézettel is. Korántsem volt itt már az a szellem, mint Zilahon, ahol a református kollégiumnak erdélyi levegője formálta a lelket s a jellemet. Jó langyos váradi levegő volt ez, de kedves, barátságos és még tiszta - egy ideig. Az akkor még működő kolozsvári Bolyai Egyetem két új tanárt adott: a már említett Kun Józsefet, akivel püspökké választásom után kedves meglepetésként Miskolcon találkoztam, és Schwarzot, aki fizikát, kémiát tanított. Az osztály elhatározta, hogy ezt a fiatal tanárt zavarba ejti. Tavasz volt, amikor első órájára bejött, s mi meg sem vártuk, hogy leüljön vagy bemutatkozzék, negyvenhárman kiáltottuk: "Tanár úr! Menjünk ki a természetbe!" Egy pillanatra megállott, kicsit elmosolyodott és azt mondta: "Igen, maguk valóban erdőbe valók!" Elhallgattunk. A szellemi fölény legyőzött, és Schwarzot megszerettük. Később vele énekeltük a Lepusán kiskocsmájában, fájdalmas szombat estén, hogy "ballag már a véndiák", mert ez polgári csökevény volt, s nekünk ballagnunk már nem volt szabad. Tablót sem csináltathattunk. (Titokban mégis megcsináltattuk és lefényképeztettük, hogy legyen meg emlékül.) Ez is kispolgári csökevény volt. Akkoriban annyi csökevény volt.

Én is csökevény lettem. A diákok demokrata szövetsége megszűnt, és helyette megalakult a KISZ (Kommunista Ifjak Szövetsége). Nem arról volt szó, hogy ki akar belépni a KISZ-be, hanem mindenkit "verifikáltak" és a KISZ-bizottság válogatott: ez belép, ez kimarad. Verifikáltak engem is. A bizottságban két idegen és két alsóbb osztályos volt. Őket ismertem. Az asztal mögött ültek, én előttük álltam. Szüleim földjét államosították, földbirtokosok voltak - tájékoztatták iskolatársaim a két idegent. Osztályellenség - közölte a két férfi. - Kérem - mondtam -, afelől még lehetnek rendes emberek. Önök például szeretik Engelst. Eredetileg ő is gyáros volt. - Az más - intettek le. Pár percnyi faggatás után feltették a döntő kérdést: Mit csinálnék, ha bejönnének az angolok? - Járnék tovább az iskolába - feleltem naivul. Erre aztán lecsaptak rám. Innen látszik, hogy mi van bennem. Hogy alig várom, hogy bejöjjenek. A rendszer ellensége vagyok. Igaz, meg sem járta az eszemet, hogy a kérdésre az illendő előírt felelet az lett volna, hogy ide soha az imperialisták bejönni nem fognak. A rám zúduló botránkozásokra én elvesztettem a fejemet, és a két iskolatársamnak odaszóltam, ti csak beszéljetek. Ti lennétek az elsők, akik üdvözölnétek őket! - Kitettek. Gondolkodtam, kitesznek az iskolából is - de Isten kegyelmesen megőrzött, s du. 4-től este 10-ig számtan-fizika-kémia órákat adtam osztálytársaimnak és alsóbb osztályosoknak, s ebből fizettem a lakást és a kosztot. A szerény eltartási díjat ki tudtam fizetni (lehet, a szülők rajtam is segíteni akartak, amikor gyermekeiket taníttatni küldték hozzám.) Schwarz tanár úr jól magyarázott, s én a reál tantárgyakat nagyon szerettem. Závoczky tanár úr (az úr egy darabig még megmaradt, később a "tanár elvtárs" lett a kötelező) még külön órákat is adott differenciál-integrál számításból, amit a tantervből kihagytak, s nekem soha nem kellett mondania, mint Jurásciknak, amikor nem tudta levezetni a tételt: "Ha lenne egy pisztolyom, keresztüllőnélek! Mars helyre!" (Borzalmasan, szívből fel tudott háborodni, ha valaki megmocskolta a matematikát.) Így délelőtt én odafigyeltem, és délután tanítottam azokat, akik délelőtt nem figyeltek oda. (Már akkor is volt munkamegosztás.) A háziasszonyommal néha este el-elbeszélgettünk, s én sokat tanultam tőle. Egyszer egy leszakadt gombot varrtam fel. - Csak azt nem tudom - filozofáltam -, hogy ebben a vékony cérnában mi tudja megtartani a gombot. - Az a bog, lelkem, amit elfelejtett megkötni - válaszolt kedvesen. Most a messzeségből köszönöm a tanítást. Mert annyi gomb és álom és terv és minden leszakadt. Annyit kellett varrni azóta. És vad kötelek ellenében sokszor olyan gyenge volt a cérnánk. És azt a bogot - nem a kötekedőt, hanem a megtartó szeretetet - olyan ritkán sikerült rákötözni a rongyainkra. De amikor sikerült, akkor nemcsak a régi kedves háziasszonyom mondta volna: "Na, így hát most már jól van, lelkem", hanem az Úr Jézus is: "Jól van, fiam." Ez a gomb most már nem esik le. És nagy hidegek idején be lehet vele gombolni a kabátot, hogy nagyon ne fázzon meg az ember.

 

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993

 

 

 

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 64, összesen: 465119

  • 2019. augusztus 23., péntek

    Rendhagyó olvasónapló és könyvajánló - 2.rész
  • 2019. augusztus 22., csütörtök

    Szerette a csendet. A vidék csendjét különösen. Ritkán volt alkalma itt lenni. Megállt a kertben és nézte a fákat, bokrokat. A szilvafa ágai roskadozt...
  • 2019. augusztus 21., szerda

    A valódi önmegvalósítás nemcsak rólunk szól, hanem a kapcsolatainkról is. Ez egyszerre szabadság és kihívás. Pál Feri ennek a lehetőségeiről és dilemm...
  • 2019. augusztus 20., kedd

    Isten háza nem a változatlanság, hanem a gyógyulás és a remény helye. Akkor van értelme felújítani, ha a benne élő gyülekezet erőt és hitet ad a telep...
  • 2019. augusztus 19., hétfő

    Mit jelent érettnek lenni?
  • 2019. augusztus 18., vasárnap

    Miért és hogyan lesz valakiből kutató-mentő, és mi ad neki erőt ehhez az elhíváshoz a bevetések során? Többek között erről is mesélt nekünk Hegedüs Gá...
  • 2019. augusztus 17., szombat

    Kinek ne lennének fontosak a kapcsolatok…hiszen kapcsolatra vagyunk teremtve! Rendhagyó olvasónapló és könyvajánló – első rész
  • 2019. augusztus 16., péntek

    Segítség a lelkipásztoroknak, hogy a saját gyülekezetükben a szolgálatba bekapcsolódó aktív munkatársakat, világi vezetőket, presbitereket, tanítókat ...
  • 2019. augusztus 15., csütörtök

    Az érzelmi intelligencia fontosságát nem szabad se túlmisztifikálni, se lebecsülni. De fejleszthető-e mindenkinél? Amennyiben igen, akkor milyen mérté...
  • 2019. augusztus 15., csütörtök

    Sokunknak magától értetődő dolog a címben foglalt feltétel, bármerre indulunk, nálunk van a Szentírás. De akad olyan úticél is, amelyik kifejezetten t...