Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Fény a rácsokon (8-9.)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! (Hetente kerül új rész a honlapra. Legközelebbi frissítés: december 19-én)

XX.

Másnap visszavittek a 13-as szobába, a lépcső alatti "izolare"-ba (büntetőszoba) tettek. Itt töltöttem egyedül életem kívülről nehéz, lelki vonatkozásokban leggazdagabb 40 napját. Senkivel sem volt szabad érintkeznem, de Istent kizárni nem lehetett. Ő csodálatosan közel jött hozzám, és nagy lelki békességgel ajándékozott meg. Illésnek valamikor a hollókkal küldött eledelt, nekem még az őreimmel is. Voltak közömbös, durva őreink. Volt olyan, akikről hallottuk, hogy a kiszabadult rabok pokrócot terítettek a fejére és elverték. Velem soha nem durváskodott. Sok év múlva én temettem Marosvásárhelyen. De voltak rendesek is. (A vásárhelyi börtön előzőleg közjogi börtön volt, most csak bezsúfoltak bennünket oda.) Volt egy rendes Ruzsa bácsi. Róla az a hír járta, hogy azt mondta volna: "Egyszer már kiengedtem minden rabot a börtönből, még addig szeretnék szolgálatban maradni, míg még egyszer mindenkit kiengedek." Ezt mind így tudtuk, ezért aztán szerettük Ruzsa bácsit. Református ember volt, később, amikor mint Marosvásárhely-Gecse utcai lelkipásztor konfirmáltam az unokáját, meghívtam a lakásunkra és elbeszélgettünk.

Negyvennapi magányomban hallottam, amint az ajtó előtt az ebédet osztó fogolynak szólt: "Ennek töltsd meg jól, szegénynek, ez megérdemli." Ruzsa bácsi valószínűleg sejtette, hogy mi történt velem. Egyszer pedig résnyire kinyílt az ajtó, és az az őr, akivel a tárgyaláson Isten létéről vitatkoztunk, szó nélkül benyújtott egy darab kenyeret és telemea sajtot (a saját uzsonnáját). Szabadulásom után pár évvel Koronkán felkerestem, és megköszöntem neki.

Ők voltak az én hollóim, s felettem volt Isten irgalmas keze. Fejem fölött csak akkor dübörgött a plafon, amikor az emeletről jöttek mosdani, dolgozni, vagy visszatértek a közjogiak. Különben csend volt, és sokat lehetett imádkozni. Nem a félelem és aggodalom szavaival, azt Isten kegyelmesen elvette tőlem (nem emlékszem, hogy az ítélethirdetés után valahol is különösképpen féltem vagy aggódtam volna), hanem az Isten-közelség boldog és belső megtisztulást, békét és bizonyosságot adó imáit adta nekem ajándékba Isten. Nem egyedüli tapasztalatom volt ez. Akik hasonlón átmentek, ha hittel mentek át rajta, azok közül sokan értik, hogy miről van itt szó. Akinek sem hite, sem ilyen tapasztalata nem volt, annak ezt nem lehet megmagyarázni, mint a vaknak a színeket. Az kacagva mondja: hát akkor menj vissza, ha olyan jó volt!

Sok minden történt velem a negyven nap alatt. Hogy ne unjam magamat, programot készítettem. A reggel 6 órai ébresztő után jött a tercs. Vízbe pergetett és összekavart nagyon kevés puliszkaliszt. (Egy óra múlva már jó lett volna valóban reggelizni.) Ezután áhítatot tartottam. Gondolatban ott voltam az Arad-gáji imaházban, mellettem a feleségem, a gyülekezet, és én egy rövid igehirdetést tartottam. Újra rájöttem, hogy milyen sok Igét tudok könyv nélkül. Egész börtönszolgálatom alatt nagy ajándék volt ez. Ezekre a reggeli igehirdetésekre rendesen készültem. Itt és a későbbi börtönévek folyamán fejlődött ki még jobban bennem, hogy - mivel papír és ceruza használata tilos volt - szinte képszerűen lássam magamban a mondanivalót és így rögzítsem. A láthatatlan gyülekezetnek és önmagamnak is prédikáltam. Aztán családlátogatás következett. Reméltem, hogy haza fogok kerülni, és nem akartam elfelejteni a gyülekezetet. Gondolatban sorra vettem az utcákat, emlékezetembe idéztem a családokat, családtagokat, s próbáltam elbeszélgetni velük. Azután németóra következett. Gondolatban végigvettem a nyelvtant, amit tudtam, és kevés szókincsemet. Aztán gyülekezetszervezés. Mit lehetne otthon tenni, építeni, vásárolni. Praktikus megoldásokon törtem az eszem. Imaóra. Esti áhítat. Végül is már alig volt időm.

*

Még az első napokban meglátogatott az őrrel a fiatal zsidó orvos, akin keresztül Gavris bácsi homályos körülmények között kapta a vitaminjait. Ideges volt, látszott, hogy fél. "Miért vagyok itt?" - kérdezte. Pár mondatban elmondtam levélírásunk történetét. Gavris bácsi balszerencséjét s azt, hogy szobatársaimról akartak faggatni, akik ártatlanok. Igyekeztem tudtára adni, hogy én reá sem mondtam semmi terhelőt. Kicsit nyugodtabban távozott. Ottlétem alatt rendesen viselkedett, azt hiszem, leváltották később.

Más látogatásom is volt. Egyszer a cellámon átsétált egy bogár. Talán egy ide véletlenül betévedt mezei poloska lehetett, ami huzamosabb időre bérelt nálunk szállást. Eredeti színét elvesztette, széles pajzsa is áttetsző fehér volt. Mivel már régen egyedül voltam, eseményszámba ment a látogatása, hiszen a börtön mechanizmusától elütő élet jött be vele hozzám. Másrészt szerettem volna, hogy lakótársak legyünk. Ő makacsul tartott az ágyam felé, én tapintatosan hol akadályoztam, hol megfordítottam, hol más irányba tettem, de ő mindig újra visszatért. Végül is, amikor láttam, hogy nincs mit tenni vele, ráütöttem. Kegyetlen tett volt. Egészen beleborzadtam, ahogy élettelenül ott feküdt előttem. Végül is az élet nagy dolog. Élettelen teste felett arra gondoltam, hogy mi emberek is ilyenek vagyunk: makacsok, magunk irányába, a halál felé igyekszünk. Isten sokszor vissza akar fordítani. Akadályt tesz elénk, megkerüljük. Visszafordít, mi újra visszafordulunk; a kezébe vesz, irányt mutat, s mi nem törődünk vele. S végül is ha már nincs velünk mit csinálni, ránk lép.

*

A másik látogatóm az ajtó fölötti mélyedésben lakott. Őt én vittem be oda. Az első egy-két hét után néha sétálni is vittek egyedül. (Lehet, ez a református őrök külön jótéteménye volt.) Az egyik sétaudvar a börtönépület alatt volt, s az emeleten közjogiak, akkor éppen nők laktak. Nekik nem volt úgy bedeszkázva az ablakuk, mint nekünk, hazulról cigarettát, csomagot kaphattak. Mint később megtudtam, egy csíkszeredai könyvelőnő is volt ott, aki Csíkszeredán kényszerlakhelyen lévő szüleimet is ismerte. Ő a társaival együtt, amikor az őr (aki a sétaudvarokat egymástól elválasztó kőkerítések feletti őrbódéban vigyázott) elfordult, cigarettát, kockacukrot és gyufát dobált le nekem. A sor aztán rajtam volt. Úgy kellett sétálnom, hogy akkor érjek a ledobott dolgok mellé, amikor ismét elfordul az őr. Akkor hirtelen felvettem és zsebre vágtam őket. A cukrot megettem, a cigarettát, gyufát az ablakmélyedésbe tettem, hogy ha visszavisznek a társaimhoz, elviszem nekik. A napok azonban teltek és ez elmaradt. Egy délelőtt arra gondoltam, jó lenne megkóstolni, milyen is a cigaretta. Az első füst mellen ütött. A másodikat tüdőre szívtam (kamaszkoromból volt némi gyakorlatom), a harmadikkal ki voltam békülve. Eloltottam. A kísérletből elég. Délután arra ébredtem, hogy kívánom a cigarettát. Önkéntelenül nyúlt a kezem a rejtekhely felé, amikor eszembe jutott a foglyok csikkek feletti öröme, a gyanús sárga papírok nyálazása. Nem, szabadságom utolsó darabját nem fogom odaadni. Szennyes vécék félig használt papírjait nem fogom nyálazni soha! A cigarettákat csendben visszatettem. Salamonra és Karapra gondoltam, hogy fognak majd örülni neki. Sajnos ebből nem lett semmi, többet nem találkoztunk. Amikor kivittek a cellából, nem volt lehetőségem magamhoz venni a cigarettát. Valamelyik utódom majd biztosan örült neki.

*

Hány napja is vagyok már itt? Odahajoltam a falhoz átnézni a naptáramat. Az első nap a körmömmel húztam egy vonalat a falra, s ezt rendszeresítve folytattam tovább. Most számoltam meg először: negyven! Különös érzésem támadt. Egy villanásnyira eszembe jutott az özönvíz negyven napja, a negyvenéves pusztai vándorlás, Mózes negyven napja a Sínai-hegyen, Illés negyvennapi pusztai útja, az Úr Jézus negyven napja a pusztában, majd feltámadása után. A 40 nap nagy próbában Isten csodálatos közelsége a Szentírás történeteiben. Velem is így volt. - Már nyílt is az ajtó: kifelé! Az ajtóban az őrnagy állt. Úgy látszik, átjött a szekuról ellenőrizni: "Hol volt eddig? - kérdezte. - Jobban néz ki, mint amikor bekerült!"

 

XXI.

Új szoba, új szobatársak. A disznajói Bíró Mihály még vitás, hogy politikai lesz-é vagy közjogi, egy összetűzés miatt, de már közénk van téve. ("Az a baj, hogy a szőrt megtalálták a karón.") Rendes, becsületes ember, később üzenetet vitt haza, s még később sok évvel, imádkozom mint esperes, mint régi fogolytársa már majdnem halálos ágya mellett. A halálos szövődményt már nem lehetett kioperálni, az arca beesett, csak a szemei a régiek, s mikor visszafordulok az ajtóból, tudom, hogy itt a földön többé nem látjuk egymást.

Most még erről nem tudunk semmit. A Gecse utcai templomban minden reggel és minden este harangoznak. Istentisztelet van. Ilyenkor mi is áhítatot tartunk a cellában. (Többen is vannak reformátusok, de aki nem az, az is részt vesz benne.) Harangszó, Ige, igemagyarázat, imádság. És néha halk ének. (Sajnos én énekelni nem tudok, ez a többire van bízva) és kicsi, rövid áldott csend. A sétaudvarra belátszik a Gecse utcai templomtorony, és nekem sokszor az az érzésem, hogy ennek a börtönnek egyszer hivatalos lelkésze leszek. Tizenhét évvel később, amikor a Gecse utcába meghívtak lelkipásztornak, amikor elmentem a börtön mellett, amely mint a szekuritáté épülete új gyülekezetem területéhez tartozott, sokszor eszembe jutott a régi megérzés. A börtönbe, igaz, akkor nem léphettem be, de amikor reggel, este harangoztunk, sokszor gondoltam arra, hogy most is behallatszik oda a harangszó.

Volt egy kedves Mihály bácsink is, aki körteeladás miatt (saját körtéjét árulta) került be pár hónapra. "Pedig mindig mondta a feleségem: Ne körtevézz, Mihály!" - érzékenyedett el újra Mihály bácsi. "Ugyan, Mihály bácsi! - vigasztalta a többi. - Azt a pár hónapot giblán is el lehet tölteni!"

*

Sétálunk a börtönudvaron. A mellettünk lévő rekeszben mások. A fal tövében valami sáslevelű virág. ("Fuvalomra írisz ingott sás közt a part során, barna szirmú sors virága, aszfodélosz, ily korán?" - jutott eszembe Áprily.) Felnézek. Egy ilyen zöld levél repül a szomszéd sétaudvarról át a falon. Gyorsan felveszem. Körömmel bele van karcolva: "Fia született." Valami csodálatos gongütés belül. Emese szült! Apa vagyok. Van folytatása az életemnek. Én itt most már akár nyugodtan meg is halhatok. Tovább megy az életem a fiamban. És lehet, ő is lelkipásztor lesz! Nem tudom, hazai boldog apák mit érezhetnek, amikor gyermekük születik. Nekem egészen más, csodálatos, külön dimenzió volt. (Többet ezt sajnos nem élhettem át csak negatív előjellel: kiszabadulásom után nagyon várt kisfiunk halva született, és nem is lett több gyermekünk. Feleségem a szülésbe majdnem belehalt, s mindkettőnk számára nagyobb lelki fájdalom volt, mint a börtön.)

Éles füttyszó hasítja át a levegőt. A börtön lépcsőjén álló egyik őr észrevette, hogy üzenetet kaptam. Azonnal hozzám! "Mit dobtak át?" - kérdi. Még felindult vagyok, látszik rajtam. "Fiam született" - mondom, s mutatom a sáslevelet. - Az őr is ember. (Itt még emberek vannak.) Elveszi a sáslevelet és összetépi, s int, hogy mehetek. Este nem tudok elaludni.

BÖLCSŐDAL

Már este van, bealkonyult,
Az elfáradt nap rég leszállt.
Az égen fent ragyogni gyúlt
Csillogó csillag milliárd.

Már alszik kint a nagy világ,
S a fák a börtönudvaron.
Kis gyermekem, vigyázva Rád
Szíved verését hallgatom.

Ezüstöt szór a néma hold
A könnyharmatos rét felett...
A csend nekem Rólad dalolt
Merengő furcsa éneket...

Szíved verését hallgatom
Úgy szíven üt e halk zene...
S míg hallgatom, könnyem pereg
A börtönágyra csendbe le.

Vagy egy évvel később Márton Attila, a frissen letartóztatott teológus számolt be arról, hogy nem fiam, hanem lányom született. "Biztos?" - kérdeztem. "Hát persze - mosolygott Attila -, láttam: És a teológia udvarán toltam is a gyermekkocsit." Irigyeltem Attilát.

 

XXII.

Marosvásárhelyről Szamosújvárra vittek bennünket. Elmaradt a sétaudvarra belátszó Gecse utcai torony s a református őrök embersége. Elmaradt az uzsonnáját beadó Petrás, akivel Isten létéről vitáztam a tárgyaláson, s aki az első perkezició alatt, amikor a folyosón meztelenre kellett vetkőznünk, csendesen intett, hogy öltözhetek, és elkerült. Az 1800-ban épült szamosújvári börtön első percben olyannak tűnt, mint egy nagy halotthamvasztó. Emeletenként körbefutó folyosók, s az ajtók mögött a szenvedés és a halál. A nagyüzemi embertiprás vad sodrásaiba kerültünk. Később, Luciu Giurgeni-i hányattatásunk idején félig tréfásan, félig komolyan mondtam: úgy vágyom egy kicsi, csendes, nyugodt, vidéki börtön után - és Marosvásárhelyre gondoltam.

Szamosújváron meztelenre vetkőztetéssel, motozással kezdődött a fogadtatás. Valami nagyobb terembe tereltek, ahol a börtönigazgató adta ki rendeleteit. Majd Isten megsegít - mondta valaki. Erre nagyon felbőszülve beszédet tartott: "Ti azt hiszitek - mondta -, hogy azért jöttetek ide, hogy a büntetéseteket letöltsétek. Nagy tévedés! Ti azért jöttetek ide, hogy meghaljatok!" - Hallgattunk. Csendben arra gondoltunk, hogy Isten az örök és legfelsőbb Igazgató. Majd ő elrendezi, a mi sorsunkat is. A "caranten" következett. Egy kb. 5x4 m-es szobába, ahol a sarokban levő angolvécén kívül semmi nem volt, bezsúfoltak vagy negyvenünket. Addig hajtottak be, amíg nem fért több, akkor ránk zárták az ajtót, s a többi foglyot vitték a másik szobába. Tanácstalanul álldogáltunk, gondoltuk, visznek tovább. Estére értettük meg, hogy itt maradunk. Beosztottuk az éjszakákat. Felénél valamivel több tud úgy aludni, hogy hanyatt fekszik a betonon és a lábát a szemben lévő lábainak támasztja felfelé. Így a gúlába helyezett lábakkal lényeges helyet spórolunk meg. Persze mikor elalszunk, a gúla meginog és felborul. Jajgatás, szitok, sóhaj, aztán újrakezdjük. A cement hideg, a kicsi rongyunkat rárakjuk, felül izzadunk. A váltás, akinek nem jutott hely, szinte féllábon áll. A vécé szünet nélkül üzemel. Egy idő múlva eldugul. Egy kicsit már bolondulni kezdő fogorvos vagy felcser társunk (valamikor a bátyámmal volt barátságban Érsemjénben) a kezével próbálja kinyomni a dugulást. Könyökig piszkos marad, nincs hol lemossa. Harmincnégy év múlva fogom visszahallani, hogy itt a két latorról prédikáltam, akiket Krisztus mellé feszítettek fel. Az egyik Istenhez tért, a másik megkeményedett és elveszett. A szenvedés vízválasztó. A mi számunkra is. Néha még sétálni is kivisznek, tíz percre. Bizonytalan, különös már a külvilág. Több mint egy hónapja állunk, behúzott lábakkal ülünk vagy fekszünk a cementen. - Fájdalmas, évekig tartó reumatikus gyulladások képében utánam jött ez a cement püspöki szolgálatom idején. Figyelmeztetése alázatra, kereszthordozásra tanít, és emlékeztet arra, hogy honnan hozott ki Isten.

"Unu, doi, 3, 4, 5, 6, 7 ... 28, 29, 31" - kiabálják a nagy cellában, ahol emeletes ágyakra 82-en vagyunk bezsúfolva. Kapcsolok: "Treizeci si doi (32)" - kiáltom. Ez azt jelenti, hogy az ajtó melletti falnál álló egyedüli vécére 32.-nek kerülök ma. Az már úgy jó délelőtt lesz, s addig a reggeli raportot, reggeliért kígyózó sorbaállást beleszámolva ki kell bírnom. Az ablakunk bedeszkázva, felülről ferdén tud egy kis világosság és levegő bejönni. Tél van, de mi itt fűtés nélkül sem fázunk: Test testet ér; melegítjük egymást. Hajnalban felcsapódik a beszélőnyílás zára: "Kicsoda itt pap? Jöjjön előre!" Előremegyünk az ajtóhoz. A többiek hátul figyelnek. "Feküdj! Állj! Feküdj! Állj!" S szótlanul teljesítjük az egymást követő parancsokat. Az őrmester szórakozik. Akik együtt vagyunk, közel kerülünk egymáshoz. Az öreg Vaida-Voievod németül tanít. Svájci élményét meséli. Tudja, hogy magyar vagyok, református pap. Őszintén és tudatosan keresi velem a kapcsolatot. "Itt sokan vannak, akik nem tudják, miért vannak itt. Én legalább tudom - mondja. - Levelet írtam az ENSZ-nek Erdély ügyében." Néha külön papi szobákba raknak, máskor összekevernek. Itt ismerkedem meg a tiszta lelkű, szelíd Jakab Antallal, a későbbi r. k. püspökkel, református, görög katolikus papokkal. Minden cella külön világ. Átellenben az elsőemeleti ágy lakója csendben odaint, és közli velünk, hogy őt a távolból sugarazzák. Így ölik meg. A praktika most is folyik, a sugarak a szomszéd ágy pokrócán keresztül jönnek. Ismeri ezt. Már a szekuritátén is sugarazták. Próbálunk magyarázni neki, hiába. Már megtette a megőrülés első mérföldjeit. Ilyenkor rendszerint már nincs visszaút. A másik ágyon a katonai bíróság volt főügyésze ül. Ki tudja, hány embert tett a börtönbe, most ő is bekerült. Senkihez sem szól, és senki sem szól hozzá. Egész nap ül, valamikori nagy pocakján összekulcsolt kezekkel. Az összekulcsolt kéz mindennap közelebb kerül a gerinchez. A pocaknak is vége, és nemsokára az életnek is. Sajnálom. Vajon mi lesz vele az utolsó nagy ítélethirdetéskor?

*

Páran minden este áhítatot tartunk. Az öreg, szívbajos, Nyárádkarácsonyfalváról érkezett Fekete János, a zaklatott, megkínzott lelkű, sokszor instabil Bakó Pali, Szőke Laci és mások. János bácsi, Laci és Pali a Bethania szövetség tagjai voltak, azért kerültek ide. János bácsi a börtön messzeségéből visszanéz, és Jézus Krisztushoz hűséges maradva, átértékeli az életét. "Tudod - mondja -, fiatalon messze voltam Istentől. Mint fiatal pap - az ujjain számolja össze - a faluban és környékén 29 egyesületnek voltam az elnöke vagy vezető tagja. Bizony mulatni is szerettem. Aztán megtértem. Azt szerettem volna, hogy az egész gyülekezet megtérjen, és nagy örömöm volt, amikor egy-egy lélek átadta magát az Úrnak. A bibliámba vezettem be: Nagy János vagy Kis Péter ekkor és ekkor megtért. És nagyon boldog voltam, mert szaporodott a számuk is. - Aztán amikor a különböző kérdések, az anyagi vagy más problémák jöttek, sírva kellett kihúznom a neveket: ez sem tért meg, az sem tért meg. És rájöttem, hogy akiket nem írtam be, sokszor megtértebbek voltak, mint akiket beírtam. - Az emberi szívet csak az Isten ismeri igazán, s nem jó nekünk ítélkezni mások felett és magunkat különbnek tartani másoknál" - mondja. Mindennap vágyakozva készül az áhítatra. "Kezdjük már!" mondja. Mire az éneket halkan elénekeljük s elmondjuk az Igét, már alszik. Úgy figyel, hogy meszesedéses, öreg erei belealtatják. Szép egyházi énekeket és népdalokat is énekelget halkan. "Tudod - mondja -, valamikor azt hittem, hogy népdalt énekelni bűn. A megtérésem első hevületében volt ez. Azóta rájöttem, hogy milyen szép népdalaink vannak s azokat is Isten adta."

Sokszor megbeszéljük a hit dolgait. Először kicsit idegenkedve néztek rám, aztán elfogadták, hogy nyilvános, külső, nagy megtérés nélkül is lehet valaki Istené.

*

Papi cellában vagyunk. Különböző lelkipásztorok. Kint eltolják a reteszt. Vajon mi következik? Magas, sovány, intelligens arcú embert tesznek be hozzánk. Wurmbrandt! Sokan régről ismerik. Én még Aradon hallottam a zsúfolt baptista imaházban evangélizálni. Akkor nemrégen szabadult a börtönből. Most újra itt van. Az arca ragyog. "Testvérek - mondja -, boldog vagyok, hogy köztetek lehetek!" Pár perc múlva beadják az ebédet. A maga adagját továbbadja: "Én mikor öröm ér, mindig böjtölni szoktam."

Sokat mesél. Szovjet kém létére hogy tért meg és lett a Krisztusé Párizsban. Szemléletesen prédikál, nagyszerű példatára van. Minden olvasmányát kartotékolta otthon. Szabadon idéz, nagy filozófusokra, közismert írókra hivatkozik. (Igaz, egyszer elárulja, hogy a hallgatók úgysem tudják ellenőrizni, s hatásosabb valami nagy névre hivatkozni, így aztán zavarban is vagyok, hogy az éppen elhangzó tolsztoji idézetnek ki is a szerzője.)

Megmutatja oldalán és hátán a sebek helyeit. A börtönben csonttébécét kapott, itt operálták vagy itt fakadtak ki.

Komplex egyéniség. Állítólag közel tíz nyelvet beszél. Sok lelkipásztor rajong érte. Beszél a bukaresti zsidó misszióról. Ő a svéd misszió kiküldötteként alapította a bukaresti zsidó keresztyén gyülekezetet. Elment a zsinagógába, és a felolvasáskor leszakította az Ézsaiás könyve Krisztus-próféciájának leragasztott borítóját, és beszélt, míg ki nem dobták. Ámulva hallgatjuk. Különös jeleket kezdek megfigyelni. "Ti hirdetitek az evangéliumot - mondja. - Nagyon jó is. Ez kell a gyülekezeteknek, de nektek tudni kellene, hogy a pásztor legelteti a nyáját, de ő nem füvet eszik!" Különös filozófiai spekulációkba bonyolódik. "Isten mindenütt ott van. Tehát a mindenség az Isten. Bennem is itt van, ezért mikor a Miatyánkot imádkozom, tulajdonképpen önmagamhoz imádkozom." A panteizmus útjairól önmagához tér: "Nektek könnyű - mondja. - Nektek minden ősötök keresztyén volt. Nekem minden ősöm hitetlen volt. Csaltak, loptak, hogy megéljenek. Nekem ezért sokkal nagyobb az óemberem és nehezebb harcolnom ellene."

Lassan veszteni kezd a tiszta evangélium tartalékából. Tulajdonképpen nem is az a fontos, hogy élt-e Krisztus, hanem az a szép tanítás, ami róla fennmaradt. Heves hitvitákat folytatunk. Én már régen megállapítottam, hogy egynapi evangelizációra szívesen elhívnám, de egy hétre semmi esetre sem bíznám rá a gyülekezetemet. Végül mikor már panteista vonalon oda jut, hogy ő az Isten (ha úgy akarja érteni), és elmondja a hasonlatot az egyszerű ember gyomorban kuruttyoló békájáról, amit úgy gyógyított meg az orvos, hogy látszólagos műtétet végzett és felmutatott egy békát s a beteg elhitte, hogy valóban békája volt s azt valóban kivették s azt a bűntudathoz és a Krisztusban kapott bűnbocsánathoz hasonlítja, akkor megtörténik a szakítás. Betánista testvéreink nem is akarnak egy ideig beszélni vele.

Nemsokára kiveszik a szobából. Több mint egy hónapig van távol. Mikor újra bejön, Mózes jut eszembe, akinek fénylett az arca, amikor lejött a Sínai-hegyről. "Hol voltál? Mi történt veled?" Wurmbrandt új ember. Tele van tartalékkal a lelke. "Külön cellában voltam - mondja -, kaptam egy Bibliát, és azt mondták, írjam le, hogy milyen prédikációt írnék, ha kiszabadulnék. Sokat olvastam a Bibliát." "És milyen prédikációt írtál?" "Hát például a Szentlélekről. ,A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnét és hová megy' (Jn 3,8). Így kezdtem: - Az egyik moszkvai toronyblokkban egy amerikai és egy orosz politikus beszélget. Az orosz azt mondja: Nálunk szabadság van, itt akármelyik emberből lehet főtitkár vagy államelnök! Az amerikai lemutat a járdán dolgozó utcaseprőre: abból is? Az orosz lenéz: abból nem - mondja. Miért? Mert a széllel szembe sepri a szemetet - feleli az orosz."

*

Amit lehet, mindent megtanulok. Legkézenfekvőbb a nyelvek tanulása. Vannak, akik angolul, németül, franciául, olaszul tudnak. Kiveszem a cipőm nyelvét. Megnyálazom, picit beszappanozom (most már diónyi szappant is kapunk), és a falról meszet kaparok rá. Nagyszerű kézi tábla, a szalmazsákból kihúzott szalmaszállal egyszerre 25-30 idegen szót lehet ráírni. Persze ez tilos, ezért izolare és verés jár, de mire az őr bejön, letörölhető. Naponta 3-4 cipőnyelvnyit tanulok.

Különböző mesterségeket is tanulunk. Pl. gomb, tű, borotva és cérna gyártása. A mustrán ráparancsol az őr a fogolyra, hogy másnapra legyen felvarrva a leszakadt gomb. De hát a gomb már régen elveszett, tű, cérna nincs. Azaz van. Mert mindenre készen, sétaudvaron talált drótdarabból már régen tűket készítettünk. Addig sikáltuk, míg hegyes lett. Felső részét meghajlítottuk, s egy üvegszilánkkal addig reszeltük, míg lyuk lett rajta, aztán kiegyenesítettük. A szalmazsákból megtanultuk kihúzni a szálat, és volt cérnánk. A 10 deka nyúlós kenyerünkből lehetett gombot gyúrni, az keményre száradt. A cipőnkön levő akkor szokásos vasspiccet le lehetett szedni és addig sikálni, míg végül borotválkozni is lehetett vele. Persze mindezekért izolare és büntetés járt, de meg kellett csinálnunk őket. Amikor a folyosón meztelenre vetkőztetve folyt a perkezició, egy észrevétlen pillanatban a számba rejtettem el a tűmet, hogy észre ne vegyék. Börtönéveim alatt így varrtam magamnak vállpántos oldaltáskát, szalmazsákanyagból, ma is megvan, vele jöttem haza. Hát tanulunk. Gellért Imre unitárius lelkipásztor lélektant, én magyar református egyháztörténetet, bibliaiskolát tartok. Hans Bergel csak valahol Peripraván fejezi be a német irodalomtörténetet. Morzézni is tanulunk. Nagyon fogékonyak vagyunk, elragadtatással kopogunk egymásnak a vaságy két végéről Szőke Lacival, amikor hirtelen kinyílik az ajtó és kiderül, hogy figyelt az őr a lesőlyukon. Felír. Ez bizony izolare, Laci! A szoba kondoleál. Egy hét, tíz nap, ki tudja. Éhezés, verés. Várjuk a másnapot. Másnap rohanás, kulcszörgés, parancsszavak. Általános átcsoportosítás. A mi szobánkat is szétszórják. Isten a kis dolgokban is kegyelmes. Elmarad az izolare.

*

Beszélni morzézás nélkül is lehet. Az alumíniumcsuprot (nincs mindenkinek, kiütéses, vérző szájú emberek után isznak mosatlanul a dézsából) a falnak szorítjuk, és a fülünket a fenekére. Így hallani lehet, mit mondanak onnan. Ha megfordítjuk és belebeszélünk, ők hallják. Majd otthon egyszer érdekességből megmutatom - tervezem. Persze hogy elmaradt. Nem volt rá idő, és kit érdekelne? Talán mégis az unokáimat, vagy az is lehet, jobb elfelejteni. Ne legyen szükségük reá. Ha már a generációk során nagybátyám, édesapám és én is ültünk, talán a gyermekünk, unokánk kimarad belőle. Ki tudja?

*

Páskándival bemutatkozunk egymásnak. Kicsit csodálkozik, hogy alig ismerem a verseit. Ez az én hibám. "Ne haragudj - mondom -, az igazság az, hogy én a mai költészetet nem sokra néztem. Úsztak az árral. Mert aki most ezt a rendszert dicsőíti, az vagy hülye, vagy gazember. Inkább a régieket olvastam." "Reményik? - hol van már Reményik?" - mondja. "Reményik még akkor is szólni fog Erdélyhez, amikor benneteket régen elfelejtenek" - mondja valaki. Isten úgy akarta, hogy együtt maradjunk, végig vitatkoztunk, munkatáborokon át mondja el egy-egy ott született, megdöbbentő erejű versét. Beszél a "jó cím csínjá"-ról, s újra meg újra vitázunk Isten léte felett. Lelkében egy édesanya emléke mondja: "igen", egy ateista nevelés és irodalmi múlt mondja: "nem". Önmaga is kísérti önmagát, utánajön a saját verse:

Isten... Mintha a Nílus zúgna.
Számomra stílus forma
És nincsen.

De azért a Luciu Giurgeni-i pihenőnapokon a földre ültetett fogolyseregben átlopózik hozzám, hogy újrakezdje: "Tehát szerinted..." vagy egy-egy újrakovácsolt érvvel: "Tegnap azt mondtad, hogy...." S én úgy érzem, hogy Isten már nem csak stílusforma lesz.

Valahol a lelkünk mélyén megszeretjük egymást. Szabadulásunk után falusi pap koromban felkerestem. Aztán Magyarországra költözött. Sokat gondolok rá. Erdélynek mégis több maradt: Reményik.

*

Ott van a börtönben egy értelmes, új nemzedék. Nagy hitvitákat rendezünk. Rájövök, hogy egyikünk sem ismeri a XX. század fizikáját, az einsteini világképet. Egy értékes anyagú, meglopott értelmiség, akik közül sokan hitték, amit mondtak nekik s csak most kezdik felfogni, hogy zsákutcába vitték őket, és nem veszik észre, hogy legnagyobb károsodásuk az, hogy a homokra épült ház összeomlott és nincs isteni kősziklájuk, ahová visszamenekülhetnének. Egyszer Peripraván éppen erről gondolkodtam. "Miről töprengsz?" - lépett hozzám D. Gyula. "Egyházi ügyön" - feleltem kitérően. "Nahát azok elég szomorúak lehetnek, mert az arcodra annyi reménytelenség van írva, hogy én abból nem kérek." Nem akartam megbántani. Sajnáltam mondani, hogy éppen róluk gondolkoztam. Egy nemzedék volt, amely elől elrejtették a valóságot, nem csak a Bibliát, de az elméleti fizikát is, és elhitették velük, hogy a tudomány bebizonyította, hogy nincs Isten, csak anyag van. És ők elhitték. Nem vették észre, hogy amikor ellopták tőlük Istent, akkor a lelkük egy darabját is ellopták. Nagy hazugságokat adtak be nekik az új világról, az új erkölcsről, egy utópisztikus gyönyörű jövőről - és ők elhitték. Sok szenvedésen át kellett visszatalálniuk. "Én nem tudom - mondom -, ti hogy hihettétek. Lehet, hogy nekem az is segített, hogy a szüleimet kényszerlakhelyre vitték, hogy ilyen volt a származásom, de én első perctől fogva tudtam, hogy hazugság minden. Egy társadalmi rendszerben, ahol elméletileg nincs alkotmányos helye az ellenzéknek és az egyetlen párt külső bírálatának és ellenőrzésének, ott csak a személyi kultusz és a diktatúra marad." "A népünk jövőjét láttuk benne, az új helyzetben lehetséges egyetlen jövőt" - mondják.

*

Páll Lajos kevesebbet vitázik. Inkább gyönyörű, balladás verseiből mond el egyet-egyet - s később Peripraván, csontra fagyva, a halál szélén, csak csendesen ingatja a fejét.

*

Kedves, fiatal temesvári rab kerül mellém. Érdeklődik, sokat beszélgetünk. "Ha kikerülök, lelkipásztor szeretnék lenni" mondja. Később, szabadulásunk után, levélben felkeres. Hitbeli tanácsokat kér.

*

Vastag Lajos is Temesvárról, majd Amerikából fog levélben felkeresni. Drága barátságok születnek, szövődnek. Veress Zoltán és a többiek...

*

Balaskó Vilmos a kivégzett Sass Kálmán segédlelkésze volt. Sokat beszélgetünk. Őszintén szerette a főnökét. Majd egyszer megírom a történetét. Ez is elmaradt, mint annyi más.

*

"A mázsát! Vegyétek le a mázsát!" Mázsa nincs sehol. Nagy János haldoklik, a hashártyagyulladás rettenetes kínjai között. Katolikus vallású, de nem vallásos ember volt. Katolikus papokat kifigurázó történeteket szeretett mesélni. A pénzt, az anyagi megvalósításokat értékelte, s büszke volt rá, hogy ő ezen az úton sokat ért el. De tegnapelőtt meggyónt, és azóta nem káromkodott. Ha a szájára jött volna, visszafojtotta. Enni már nem tudott. - Nem is szabad neki - mondja az ágytársa, aki most megeszi a beteg számára csodálatosképpen beadott tejbe főtt laskát.

"Vegyétek le már a mázsát!" - Nem tudjuk levenni már azt mi emberek. Az ágya mellett ott imádkozik hangosan a fogolytárs papja, és halkan mi is. Egyszerre csend lesz. A mázsát levette valaki. Az öreg Nagy János arca kisimul, a szemében két könnycsepp gyűl, és csendesen, jól érthetően azt mondja: "Jézus."

És minden elmarad. Az otthoni műhely, a család, a nagyra nőtt fiúk, a múlt és a börtön is. Csak két könnycsepp marad és Jézus. Ennyi az élet, és ennyi a halál.

"Ne szóljunk, hogy meghalt - mondja valaki. - Hadd adják még be a vacsoráját is. Enyeden is tartottuk a halottakat, hogy a porciójukat megkaphassuk."

*

Már nem is tudom, mikor találkoztam D. Györggyel. Fiatal elektromérnök Aradról. Nagyon sokáig, talán évekig voltunk együtt. "Katolikus vagyok" - mondja. Áhítatainkon mindig ott van, a munkatelepeken együtt viseljük a szenvedést. Jó barátok vagyunk, megértjük egymást. Egyszer, majd évek múlva, az idő távlatából már nem is tudom, hol, kinyílik a cellaajtó, és bekiált az őr: "Faceti bagajele! Mindenki készítse el a csomagját!" Vajon kit hova visznek? Búcsúzunk egymástól. Gyuri átölel. "Meg kell neked mondjak valamit - mondja -, én nem vagyok katolikus. Azt csak azért mondtam, mert féltem az antiszemitizmustól, én zsidó vagyok. De én most már hiszek az Úr Jézusban, és egész életemben őt fogom követni." - Még felelni sem tudok, már viszik.

Szabadulásom után úgy hallom, Bukarestbe került. Veszélyes a volt foglyoknak egymással kapcsolatot tartani. Nem akarok bajt okozni neki. Feladó nélküli üdvözletet írok. Azóta nem tudunk egymásról. Vajon áll-e a régi, ölelésben elsuttogott fogadalom?

1958 karácsony. Azt mondják, az előző év karácsonyán börtönlázadás volt, utána sok szenvedéssel, veréssel, büntetéssel.

Az ünnep nem törődik az őrökkel. Átjön a vasajtókon, a rácsokon, a bedeszkázott ablakokon. Énekelni kezdünk. Román kolindákat, magyar karácsonyi énekeket. Először halkan, aztán erősebben. A szomszéd cellában is énekelnek. A harmadikban is! Az egész épület zeng a karácsonyi énekektől. Karácsony jár a cellákban, s a börtön valami csodálatos, furcsa templommá változik. Otthon karácsonyfákat állítanak, körülállják - falukon, ahol még lehet, betlehemesek járnak. Arad-Gájban is ma volt úrvacsoraosztás. Vajon Te hol szolgáltál, Mesikém? A börtönfalak eltűnnek, mindenki másfele néz. Énekelünk. Az őrök hallgatnak. Krisztus jár a folyosókon.

*

Állítólag odakint tavasz van. Híre jár, hogy dolgozni visznek. Az nagyon jó lenne, mondjuk. Ott legalább enni adnak. Az ételünk gyenge: leginkább káposztaleves, boldogok vagyunk, ha egy-egy torzsát találunk benne. A rabok örök álmáról merengünk: olyan ételt kapjunk, hogy megálljon benne a kanál! Leendő jövőnkről ez irányban filozofikus következtetéseket vonunk le. Az állatoknak is enni adnak, hogy dolgozni tudjanak. Ez közérdek. Biztos velünk is így lesz.

 

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993

 

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 46, összesen: 446741

  • 2019. február 19., kedd

    Mi mit tettünk azért, hogy a Szentírás minél több nyelven elérhető legyen? És mit tehetnénk még? A Wycliffe Bibliafordítók Egyesületének jubileumi ünn...
  • 2019. február 18., hétfő

    Tökéletes, szégyen nélküli kapcsolat, amelyben őszintén az lehetek, aki valójában vagyok. Istentől jött bensőségesség, amely szemérmességet feltételez...
  • 2019. február 18., hétfő

    Idén is lesznek lelkészi csendeshetek Tahiban és a Kecskemét melletti Emmaus Házban. Végh Tamás lelkipásztor felhívása.
  • 2019. február 17., vasárnap

    Ahogy a szervezetünknek szüksége van vitaminokra és nyomelemekre, úgy a házastársi kapcsolatnak is vannak létfontosságú éltető elemei. Az egyik ezek k...
  • 2019. február 14., csütörtök

    Egymás megismerése nem ér véget a házassággal, akkor kezdődik csak igazán. Három házaspár osztotta meg velünk ezzel kapcsolatos tapasztalatait a házas...
  • 2019. február 13., szerda

    Mikor a kedves és én is öregszem. Vajon kizuhanunk az időből? Debreczeni Tibor naplója lyukas félórákból, amikor az íráshoz „éppen szivárgott a kedv”.
  • 2019. február 13., szerda

    „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket." (Jel 1,3)
  • 2019. február 12., kedd

    „Amelyik kapcsolat nem jut el addig a pontig, hogy akár válás is lehetne, az még nem is kezdődött el” – vallja Záborszky Zsófia pszichológus. A kisgye...
  • 2019. február 11., hétfő

    Tizennyolc évig imádkozott alkoholbeteg férje gyógyulásáért, majd egy nap válaszút elé állította: vagy a család, vagy az ital. Egy óra gondolkodás utá...
  • 2019. február 10., vasárnap

    Mitől tud egy házasság tartós lenni, a benne élők pedig nemcsak elviselni egymást, hanem boldogan élni? A házasság hete idei arcai, Gorove László ment...