Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Fény a rácsokon (4.)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! (hetente kerül új rész a honlapra. Legközelebbi frissítés: november 22-én.)

 

VIII.

Hirtelen hátranéztem. A teológia dísztermében ültünk a szombat esti áhítaton. Mögöttem két padsorral ült két fiatal lány. Az egyikkel éppen egymásra néztünk. Ő lett a feleségem, Nagy Emese. Akkor még középiskolás volt. Később Kolozsváron végezte ő is a teológiát, s 1956. november 5-én, amikor orosz tankok dübörögtek Magyarországon s a szüleimet a kényszerlakhelyről nem engedték el, itt esketett bennünket Gönczy Lajos professzor, a mi kedves Lakka bácsink, aki börtönéletem ideje alatt pótédesapa és pótnagyapa is volt. Apa nélküli kisleányom az ő hátán lovagolt, vele játszott bújócskát az ebédlőasztal alatt, és ő is mesélt neki sokat arról, hogy az édesapja egyszer hazajön. Közös előszobában laktak apósommal (Nagy Józseffel), igaz szép szeretetben, az egyik mint aktív, a másik mint nyugalmazott professzor. (Lakka bácsi valamikor még apósomat is tanította.) Meghatottan beszélt egy vad világ szívünkig hallatszó puskalövései estéjén, amikor egy múló reménység fellángolása után már mindenki tudta, hogy odaát minden elveszett s egy nagyhatalom hadigépezete könyörtelenül eltipor egy kis népet, s a szabadság álmát kerékbe töri.

Esküvő is és temetés is volt. Geréb Pál professzor átölelt, és azt mondta: "Ti azért merjetek boldogok lenni! Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét" (Gal 6,2) - szólt az alapige. "Verbum caro factum est" "Az Ige testté lett." (Jn 1,14), hirdette a szószék feletti felirat, s Bocskai és Bethlen fejedelmi alakja biztatóan és megértően tekintett ránk a két hatalmas festményről. Aznap utaztunk Aradra, ahol másnap reggel szembejöttek velünk a Magyarországról visszatérő orosz tankok és autók, tangóharmonikát harsogtattak az egyiken.

Emese betartotta az Igét. Az elveszett forradalom tövében indultunk közös útra, s Neki szegénynek volt milyen terhet hordoznia. Úgy szerette volna, hogy békés, falusi parókián hat gyermeket neveljünk fel. Helyette jutott: forradalom, rohanó város, egy kislány, akit már nem tudott nekem megmutatni csak hat év múlva (a második, a kisfiunk a börtön után holtan született), zaklatott világ, Csernobil és rákos daganat és egy észre nem vett sárgaság miatt májcirózis, halál mezsgyéje és szekuritátés félelem, de jutott valami csodálatosan szép, fizikailag is új életet adó mennyei erő, valami abból, amit Dávid megírt: "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy" (Zsolt 23,4).

Egyszer, még teológus koromban, beszéltünk arról, hogy egy lelkipásztornak első a hivatása, azután a családi problémák. Soha nem felejtette el, és néha kissé szomorúan, de mindig megértően még most is sokszor felemlegeti. Azt hiszem, nem azért nyugodott bele nő, édesanya és nagyanya létére, mert én így akartam, hanem mert ő magától is így csinálta volna (hiszen ő is lelkipásztor) és tudta, hogy Jézus is így akarta. És mert Ő velünk volt, zsarnokság által nyomorgatott életünk a megfeszített munkával és reánk nehezedő félelemmel is mégis csodálatosan szép volt. Mert tudtuk szeretni Őt és töretlenül egymást, megpróbálva betölteni ezt a csodálatos törvényt

 

IX.

A sztálini 50-es évek. Október 31-i templomi ünnepélyek. Szombat-vasárnap-hétfő. Három-három nap, amikor fiatal teológusok vonattal, szekérrel egyik faluból a másikba mentünk. Még Váradon át Mezőtelegdre kell elérnünk. A vonaton szigorú igazoltatás. Az én személyazonosságim már rég lejárt. Szólok a barátaimnak, menjenek a vagon két végébe, s intsenek, ha jönnek a katonák. Intenek. Innen is, onnan is. Szalonta. Úgy teszek, mintha ide jöttem volna. Leszállok. Hiába. Félkörben a katonák, fegyveresek állnak, általános igazoltatás. Nincs kiút. Felszállok újra.

Közvetlenül a milicisták mögé mentem. Most a vagon közepétől indultak kettesével, a határzónában futó vonaton mindenkit igazoltatni. Ha észreveszik, hogy nincs igazolványom, és kiderül, ki vagyok, legjobb esetben szüleim után visznek és nem tudom befejezni a teológiát. Bessenyei és F. Kovács kétségbeesetten integetnek, hogy mit csinálok? - Nincs más kiút. Imádkozom. Isten, add, hogy ne vegyenek észre. Add, hogy számukra láthatatlan legyek. A vonat vágtat, dübörög a csattogó síneken. Előttem őszi kukoricatáblás földek rohannak. Egy idő múlva hátranézek: senki. A milicisták messze tartanak. Van, akit visznek. Engem meg sem érintettek, kikerültek. - Itt járt az Isten, meghallgatott.

 

X.

"Hát, tiszteletes úr, mindenki nagy részvéttel van!" - mondta a kedves öreg kidei gondnok az első vasárnap délután. Megijedtem, hogy vajon miért sajnálnak engem itt az emberek. "Miért?" - kérdeztem. "Hát meg vannak elégedve", egészítette ki a kurátor. (Nem tudtam, hogy Kidén a részvét ezt is jelenti.) Elsőéves teológus koromban mentem ide újévi exmisszióba. A lelkipásztor meghalt a Dunacsatornánál, a parókia felét elvették internátusnak, kérésemre ide helyeztek ki nyári szolgálatra. Áldott lelkű, kedves gyülekezet volt. Vasárnap délelőtt, délután tömve volt a templom. A hegyek lábához szorult kicsi faluban, amely valamikor a török világban húzódott fel ide régi nyíltabb helyéről (ahogyan a régi lelkipásztor híveknél megtalált, kézzel írt és sokszorosított faliújságjából olvastam), három templom is volt: református, unitárius, római katolikus. Itt hagyta el Nyírő József a papságot, itt építette a malmot, miután megházasodott. (Felesége később Spanyolországból visszatérve kedves hívünk volt Marosvásárhelyen.) Akkor már ismertem a Nyírő-könyveket, s kicsit megilletődve jártam az utcát. A faluban s a parókia udvarán napközben áldott csend volt. Megnéztem a barlangos sziklákat, ahova a török csapatok elől menekült a falu, s vasárnaponként ahogy láttam templomba igyekezni a serény, tiszta öregasszonyokat (a fiatalok is mind ott voltak), eszembe jutott az Úr Jézus szava a farizeusokhoz, amikor arról beszélt, hogy meglátják majd a többieket bemenni a mennyek országába, és ők kint maradnak. Hát én is erre gondoltam. Hogy én majd meglátom bemenni őket, s lehet, én kint maradok. Sokra tanított Kide. Karácsonyig még kijártam ide. Nagyon szerettem őket, és ők is szerettek. Felajánlották, hogy fizetik minden tanulási költségemet, de azután legyek a papjuk. Nem lehetett. Akkor a Királyhágómelléki Egyházkerülethez tartoztam. Utánam jó lelkipásztort kaptak Bóné Lajos személyében, s én soha vissza oda többé nem mentem, nehogy úgy érezzék, hogy én a papjuk helyett vissza akarok menni.

Azóta sok idő eltelt, Kide megfogyatkozott. Messze van már a kedves öreg kurátor és kurátorné, nagyon öreg lehet, ha még él. A régi kántor, akinél mindig sok szeretettel kecsketejes kávéval vártak, s aki megállapította előre, hogy Emeséből jó papné lesz. Meghíztam azon a nyáron, s a sok reggelre hozott szalonnából, sajtból még szüleimnek is tudtam csomagot küldeni. Eljöttem, s ők nem is tudták, milyen sokat imádkoztam érettük s mennyit jelentettek nekem. Ottlétem alatt még esperesi vizitációt is kaptam. Zsúfolt templomban kérdezte ki vallásórásaimat Bányai esperes úr. "Na, gyermekek, milyen vallásúak vagytok?" Ferike jelentkezett válaszra először. Örvendtem, az egyik legértelmesebb elsőosztályos (vagy óvodás?) kisgyermekem felel. "Na mondjad" - mosolygott az esperes bácsi. "Kátolikusok!" - vágta ki Ferike. Hát Ferike is megnőtt azóta, és remélem, hogy már biztosan tudja, hogy kik vagyunk. Mert megkérdeztek és megkérdeznek jobbról és balról - és mindenek felett felülről is megkérdez ama mennyei vizitáció. És nekünk tudnunk kell mindig és mindenütt, hogy kik vagyunk és mik vagyunk, hogy miért vagyunk és kiéi vagyunk és minek akarunk megmaradni. Vagy az is lehet, hogy Ferike már végleg elfelejtette, valahol Németországban vagy Angliában, vagy Amerikában, hogy kicsoda is ő, és hogy hol is van Kide. Vagy az is lehet, hogy nem felejtette el, csak önmaga előtt is azt hazudta, hogy elfelejtette, s ott a nagy messzeségben, ahova az új török világ elől menekült, néha keservesen megsajdul a szíve, s maga sem tudja, miért, úgy érzi, hogy haza kellene jönnie, mert hiányzik a kidei harangszó s valahol a lélek mélyén egy régi gyermek keresi az utat hazafelé, mert ott az idegenségben minduntalan elvéti, hogy ki is ő tulajdonképpen.

 

XI.

Szabad, mert vallásszabadság van! - De a gyermekeknek nincs vallásszabadság! - Nem igaz, mert a gyermekeknek is vallásszabadság van! - Így védték magukat és engem is a szárazajtai gyermekek 1953 karácsonya után. A lelkész a Duna-csatornánál volt, karácsonyi legátusként majdnem egy hónapot töltöttem itt. Karácsonyi ünnepélyt rendeztünk, ez volt a baj. Felelősségre vonták a fúvós zenekart is, amelyik egyházi énekeket játszott. Ők jobban meg tudtak védeni, mint a gyermekek, mert szinte kivétel nélkül párttagok voltak. Félelmükben iratkoztak be, az után a borzalmas nap után, ami ott történt, s amiről egy fél évszázadig még csak beszélni sem volt szabad. A föld felitta a néptanácshoz felhívott vagy felvitt lemészároltak vérét, s a családnak titokban temetni és hallgatni kellett.

*

- Gyere át hozzánk marxizmusra, az egyháznak már úgysincs jövője. Még 10-15 év, és felszámolódik - biztatott Sz. Jóska, akivel valamikor Nagyváradon a Kálvineumban laktam együtt. - Aki nekem szolgál, engem kövessen - mondta Jézus.

*

Orvosira járó régi iskolatársunk átment az utca túlsó oldalara, hogy ne kelljen velünk találkoznia. - Szervusz, Zatyi! - kiáltottunk át jó hangosan -, mikor jössz a teológiára? - Rémülten menekült.

Egyszer megkérdezték tőle: - Milyen vallású vagy? - Katolikus voltam - lehelte...

*

"De jólesik, hogy eljött! Engem még senki meg nem látogatott" - mondta könnyezve a tolókocsis férfi. Kézzel-lábbal próbáltam integetni az egyházfinak, nehogy elárulja, hogy nem pap, csak legátus vagyok s a legátumot járunk gyűjteni. Megértette. Hogy szégyelltem magam, amikor a havas sepsiszentgyörgyi utcán utánunk szaladtak és hozták a legátusi adományt, mert mégis kiderült, hogy miért mentünk. - Ez volt a legnagyobb legációs hely, még akkor is, ha felét visszatartotta az egyházközség. A megmaradt felének a feléből egy fél kövér disznót vettem szüleimnek, s másik feléből megvettem az öreg Nagy Géza bácsi Bocskai-ruháját. Amikor elfogtak, minden ruhámat elkobozták (vagyonelkobzásra is ítéltek), ez a ruha megmaradt. Feleségem azzal érvelt, hogy ez szolgálati öltöny. Ma is megvan. Őrzi a múltat.

*

A teológiai kibocsátón ajándékba kaptam a nemrég meghalt Nagy Ferenc dél-erdélyi püspökhelyettes palástját. Ünnepélyesen adták át. Úgy akarta, hogy egy szegény teológus kapja. Én voltam a legszegényebb, így Ilus néni (a felesége) vágya teljesült. A palást nekem jutott. Nem csak az anyagi okért örültem neki. Kötelezett ez a palást, és úgy érzem, most is kötelez.

*

Átmentem elbúcsúzni Fekete bácsitól. Presbiter volt a Magyar utcán. (Az utcát már régen Lenin utcának hívták, de azért mindenki így mondta.) Kicsi vendéglője volt szemben a teológia szárnyával. (Régen lebontották már ott a házakat, a kis vendéglő helyén autók szaladnak a stoplámpa felé.) Egy nyáron Bágyuly vállalatánál dolgoztam mint kőműves segédmunkás. Renováltuk a teológiát. A cigány Ilonkával kevertük a maltert, csigán húztam fel vederben a vakolók elé. Fekete bácsi mindennap behívott tízórásra, s míg a munkások Kálmánt kiabáltak, ő mindig tiszteletes úrnak volt csak hajlandó szólítani. Kicsi vendéglőjében ittas embert nem szolgált ki, s hétköznap is, ha istentiszteletre harangoztak, bocsánatot kért a vendégeitől, bezárta az ajtót, és jött a templomba. Elment a régi Kolozsvárral együtt. A régivel, a kincses Kolozsvárral, mely szegényen is még kincses tudott lenni és maradni.

Ó- és újévkor Csíkszeredán prédikáltam. A harcos szórványpásztor, Kovács Pál börtönben volt. Talán a Duna-csatornánál. Valakinek jönnie kellett.

 

 

 

 

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993

 

 

 

 

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 149, összesen: 437221