Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Fény a rácsokon (6)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! (hetente kerül új rész a honlapra. Legközelebbi frissítés: december 6.)

XV.

Nagyon szorított a pléh szemüveg, s mögötte vaksötét volt. A kolozsvári szekuritátén húzták a szememre, s úgy tuszkoltak ajtókon ki-be, lépcsőkön le-fel, míg egy terepjáróféle elindult velünk. A kezemet nem volt szabad mozdítanom, fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, a zajokból következtettem, és a telő időből, hogy elhagytuk a várost. Valamikor a Barantón két-három éves koromban elhatároztam, hogy világgá megyek. (Talán a bátyámmal veszekedtünk.) A konyhalépcsőtől a kútig át a kis hídon még ismerős volt az út. A gyümölcsös mellett át a hátsó kapuig már bizonytalan. Azon túl már jött a nagy legelő, egy végeérhetetlen fasor s az egész ismeretlen, félelmes világ. Nem léptem át a kicsi kapun. Visszamentem. Most nem lehetett visszamenni. És többet soha nem lehet visszamenni. Nincsen meg már a kis kapu, és kivágták a fákat, rohan egy ismeretlen autó velem, s mellettem fegyveres őrök. Világgá visznek. Próbáltam lassan, észrevétlenül az arcizmaimat mozgatni, hogy csússzon le a pléh szemüveg. Körülbelül félórás munka után sikerült is. Valami kicsi rés keletkezett, ahol kinézhettem. Egy borotválatlan, pléh szemüveges ember ült velem szemben a másik padon. Csak az arcát láttam. Markáns, intelligens arc volt. Ez valószínűleg egy angol kém - gondoltam. (Tele van ilyenkor naivságokkal az ember.) Később megismertem: Szőcs Ignác ferencrendi szerzetes volt. Egy ügyben utaztunk. Együtt ítéltek el bennünket mint egy közös szervezet tagjait, akik meg akartuk dönteni a rendszert. A tárgyaláson ránk mutattak: íme, az egymással összefogott egyházi reakció! Azelőtt soha nem láttuk egymást, nem is tudhattunk egymásról. Azután sok időt tölthettünk együtt, s különösen megszerettük egymást. Ismeretségünk a börtön belső ajándékai közé tartozott.

**

A csempekályhában égett a gáz. Kihallgatás: a személyi adatok felvétele. Hol lehetek? Pár órát utaztunk. Itt földgáz van. Marosvásárhely lehet. Pléh szemüveg. Folyosók. Betolnak az ajtón. Száraz kicsi cella, a fal két oldalán a priccs. Cellatársam bemutatkozik. Valamilyen Gheorghe. Impegat. (Vasúti főnök.) Elmondja, miért tartóztatták le. Most van kihallgatás alatt. És én miért vagyok itt? "Nem tudom." "Mivel vádolnak?" "Meglátjuk." Óvatos vagyok, de nem eléggé. Egy döntő kihallgatásom után felszabadultan pár mondatot ejtek el előtte. Fél óra múlva kiviszik. Majd újra engem hívnak. Már rosszul áll a szénám. Később tudom meg a börtönben: beszervezett besúgó. Mások is vele járták meg. Most még nem tudom. Az önálló Erdély gondolata érdekli. Nekem mi a véleményem? Mert sokan vannak, akik akarják. Ő is. "Tájékozatlan vagyok - mondom. - Én az egyházi ügyekkel voltam elfoglalva." Kiviszik, visszahozzák. Néha egyedül maradok. Kihallgatások sorozata. Napok, hetek telnek. Van egy bádogcsuprunk. A WC-ről, ahol mosdó is van, lehet vizet hozni benne. Ha ki kell mennünk, zörgetünk. Általában kivisznek. Ha nem, ott a bádogcsupor. Vicceket mondunk egymásnak, kitör belőlünk a kacagás. Az őr feltépi az ajtót: mit gondolunk, hol vagyunk?!

Az ezredes írja a jegyzőkönyvet: Fodor Pált kikísértem az állomásra, és ott beszéltük meg a szervezkedést. "Kérem - mondom -, ki se kísértem. Valaki jött, hozta a dróthálót a kerítéshez, és én visszamaradtam." "Ki volt az? Igazolja!" Nem tudom igazolni. Nem emlékszem a nevére. A dolgok összefutnak bennem. Ügyvéd, papírok, a kérdezés lehetősége nélkül nehéz védekezni.

Feleségem idegcsillapítót juttat be. Nem veszem be. Amennyire tudom, ezt éberen akarom végigélni. És különben sem tudom, valóban ő küldte-é? Ezerfelől támadnak. Minden megmaradt éberségemre szükség van.

Egyedül vagyok. A körbefutó folyosón s a sűrű rácsokon át egy pillantásra bejön az élet:

A cella sarka lángoló csoda,
Parányi helyre odatűz a nap.
Még így vendéget nem vártak soha,
Aranysugár, ahogy én vártalak.

A tenyerem a zuhatagba tartom,
S az égi röntgen mindent átkutat,
Fényben füröszti nap nem látta arcom
S az erek közt a sápadt csontokat.

A sugár-résen fel a napba nézek:
Kápráztatóan villog és ragyog,
S félig vakultan, ahogy hátralépek,
Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok.

Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény
Selymes hajadra, árva Kedvesem.
S a nap ragyogó, színarany, fonállal
Egy csodás percre összeköt velem.

"Itt volt a felesége, csomagot hozott. Csodálatos asszony. Kedves, intelligens és bátor." Elém rakja a csomagot: tésztát, ruhát. Ellágyulok. Az ugrásra, minden percben védelemre kész éberség páncélja lehull. Az ezredes látja. "Mindent elmondott" - mondja. Mi történhetett? Mibe vitték bele? Őt is gyanúsítják? Alig tudom összeszedni magam. "Nem tudom, mit mondhatott el - mondom. - Nem volt mit elmondania."

Fiatal nyomozó jön be. Ezentúl majd ő is kérdezni fog. "Mondja - kérdezi -, miért ellensége ön a rendszernek?" Furcsa kérdés, felelek. "A rendszer ellen semmit sem tettünk. Egy éjszaka rájöttek a szüleimre, és anélkül, hogy megmondták volna nekik, mit hibáztak, az egész családot elvitték. Én csak véletlenül maradtam ki, úgy tudtam a teológiát elvégezni. Lelkipásztor lettem, megházasodtam, gyülekezetet építettem, és akkor letartóztatnak, minden hazugságot rám fognak, börtönbe tesznek, és most a végén még meg is kérdik, hogy miért haragszom a rendszerre?"

Kint jó napsütés lehet, elég világos a cella is. A csuprom tele van vízzel, fölé hajolok megnézni magam. (Régi módszer ez a tükör előtti világból; erről szól a Példabeszédek könyve: "Mint vízben az egyik arca a másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve a másikat" - Péld 27,19.) Megdöbbenek: tele lettem ősz hajszálakkal. M. Imre nem is tudja, hogy érette. Kihallgatták velem kapcsolatban, s ő nem értette, hogy miért. A válasz, hogy őt is be akartam szervezni, s ezért megkérdeztem, hogy hány magyar van a falujában, ahol lelkész, hogy ha szükség lesz rájuk, tudjuk. Nem igaz. Mint kollégától, megkérdeztem, hogy hány lelkes a gyülekezete. De igen, erősítik. Az egyházszervezés csak ürügy volt az államellenes szervezkedésre. M. Imre aláírta, hogy magyarokat kérdeztem. A szerencsétlen nem tudja, hogy ezzel őt is beránthatják a szervezetbe.

Az ezredes elém tette Fodor Pál vallomását. Szegény mindent aláírt. Én már hiába tagadok, hiába mondom, hogy nem úgy volt. A sorsom elintéződött. A szekuritáté logikája: nem jelentettem fel, sőt elhallgattam, amikor faggattak. Ez azt jelenti, hogy egyetértettem vele. Ha pedig egyetértettem vele, akkor ez szervezet. Tudom, aki ide bejött, azt ki nem engedik hamar. Legfeljebb ha beszervezték. Vagy mondom az igazat, vagy nem, úgyis elítélnek. Kijelentem, hogy nem igaz, de a jegyzőkönyvet végül is aláírom. A lelkiismeretem szabad, szegény Fodor Pál vallott, én nem ártok senkinek. De M. Imrével más a helyzet. Lehet, az én vallomásom által akarják börtönbe tenni. Az ezredesnek, a századosnak megmondom: "Jól tudják, hogy a magamra nézve terhelő jegyzőkönyvet aláírtam, bár nem volt igaz. Nekem már mindegy, ez az én ügyem. De csinálhatnak velem akármit, M. Imrére terhelő vallomást nem teszek. Rajtam keresztül őt börtönbe nem fogják tenni. Előre megmondom, a tárgyaláson is tiltakozni fogok." (M. Imre a tárgyaláson fenntartotta a nyilatkozatát, nem mert ellentmondani. Én tiltakoztam: kényszeríteni akartak rá, hogy aláírjam, de nem írtam alá. Csak a reformátusokat kérdeztem.) Imre szabad maradt, de én beleőszültem.

Anketátorainkat sok és jól végzett munkájukra, szép eredményeikre való tekintettel előléptették. A kihallgatások még folytak, s egyszer megkérdeztem: "Őrnagy úr, hisz-é ön Istenben?" Kicsit zavarba jött: "Engem vallásórás koromban elvert a pap, mert nem tudtam a leckét. Többet sohasem mentem. De ha azt mondanám, hogy nem hiszek, vissza kellene adnom az iskolapénzt." "Ezek a jehovisták az armagedonnal fenyegetnek - mondta máskor. - Azt mondják, csak azok maradnak meg, akik hozzájuk tartoznak." "Az ítélet az Istennél van - mondtam -, és írva van, hogy nagyobb az Isten a mi szívünknél. De egy biztos: egyszer mindenkinek számot kell adnia arról Isten előtt, hogy mit csinált itt a földön. Önöknek is, hogy mit csinálnak!"

A cellatárs most egy jehovista. Elragadtatással beszél a szervezetükről, amely anyagilag is, szervezetileg is a tizedrendszerre van felépítve. "A híveink azt hiszik, hogy az angyalok hozzák át az Őrtornyot (folyóirat) a határon - mondja. - Nem tudják, hogy mi hozzuk át. Az armagedonban majd mindenki elvész, csak mi maradunk meg." "Hát maga szerint mit kellene tennem, hogy üdvözüljek?" "Álljon be közénk" - hangzik a biztos válasz. "Azt hiszem, nem vette észre - mondom -, hogy én bibliai szöveggel kérdeztem. A filippi börtönőr kérdezte ezt Pál apostoltól. Tudja, mi volt a felelet? Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe! Úgyhogy én már nem magánál, hanem a Bibliánál és Pálnál és legfőképpen az Úr Jézusnál maradok. S ha maga is ott marad, testvérek lehetünk." És akkor valami talán sikerült is ebből.

*

Utolsó kihallgatás a tárgyalás előtt. "Őrnagy úr, ön jól tudja, hogy nem igazak a vádak. Mi lesz, ha a tárgyaláson megmondom, hogy mindent kényszer alatt írtam alá?" "Ezt megteheti, ehhez joga van, de akkor újra ide fogjuk visszahozni - mondja különös hangsúllyal. - Egészen addig, míg be nem ismeri." - A kezét nézem: most látom először csak a kezét. A bütyköket, a körme alakját. Beleborzongok. Kézre még így ráírva nem láttam az erőszakot és a gonoszságot.

Jön hát a tárgyalás. Hogyan készüljek? Csak az Igével, amely az utóbbi kihallgatások előtt adatott: "Mikor pedig ítélőszékek elé visznek titeket az én nevemért, ne gondolkodjatok, hogy mit kell mondanotok. Mert az én Atyám eszetekbe juttatja néktek abban az órában, hogy mit kell szóljatok." - Istenem, segíts meg, s ha elfogy az erőm, Te juttasd eszembe, mit kell mondanom! Ámen.

XVI.

Pléh szemüveg, terepjáró autó. Arcizommozgatás. Fejünk felett fák. Merre járhatunk? (Később, szabadon leellenőriztem: az alig 200 méteres útra kerülővel vihettek.) Szorongás a bíróság emeleti folyosóján. A folyosó túlsó végén feleségem és apósomék. Integetnek titokban, hogy észre ne vegyék. Ismerkedünk. Szőcs Ignác, Hajdú Leánder, Fodor Pál. Az egyházi reakció. "Most beszélhetnek. Lelepleztük" - mondja gúnyosan mellettünk egy vizsgálóbíró. "Én azt hiszem, hazaengednek - vélekedik Szőcs Ignác. - Kiderül, hogy ártatlanok vagyunk, hiszen végeredményben nem tettünk semmit. Beszéltünk ezt-azt, most beleszámítják a vizsgálati fogságba, és ezzel vége." "Én nem tudom - mondom -, de a feleségem a kezével tízet intett. Ez nem lehet sem hét, sem hónap, csak év. Ő már valószínűleg tudja, mire számíthatok. De hát Isten majd megsegít." "Isten? - mondja az őr. Hát honnan tudják, hogy van Isten?" "Hát mit gondol, honnan lett a világ? - mondom. - Csak úgy magától, a semmiből?" "Az ősködből" - mondja oktatóan. "És az ősköd?" "Azt nem tudom." "Na látja - mondom -, mi azt tudjuk, hogy az Isten teremtette és abból formálta a világot." "Minket erre nem tanítottak" - mondja szelídebben.

Közben Emeséék közelebb furakodtak. Intettünk egymásnak. A tekintetével könnyesen, szomorúan biztat, és mosolyogva és megértően is, hogy én most is Istenről vitatkozom a börtönőrrel. Minden perc drága. Még nem tudjuk, hogy hat és fél év múlva fogjuk látni újra egymást.

Az ítélet: 10 év szigorított börtön, az állam ellen való felforgató tevékenységért. Felsorolva származásomat, foglalkozásomat, életszemléletemet, a legsúlyosabb tervekkel vádolnak, aláhúzva egy jellemző megjegyzéssel: jóllehet még semmit sem tett, de mindenre hajlandó lett volna így vagy úgy megdönteni az uralmat.

Az ítélőbíró Macskássy. Még nem tudja, hogy kijövetelünk előtt nagy kínok között, súlyos betegségben fog elpusztulni. Azt mondják, önkívületi perceiben az elítéltekkel hadakozott.

XVII.

A tárgyalóteremből a börtönbe visznek. Végleg leadjuk a civilruhát, csíkos rabruha már a miénk, hátán két nagy betűvel: C.R. (contrarevolutionar=ellenforradalmár). Ajtónyitás-csukás. Egy 3x4 m-es cellában vagyunk, négy ágyban 8-an. A szoba hoppmestere Pantiriu. Huszonöt évre ítélt, lábain láncos vasbilincs, kezében egy tönkrement seprű, az első öt percben magasba tartja, s ünnepélyes pózba vágja magát. "Na - kérdezi -, mi ez?" "Nem tudom." "A szabadságszobor" - közli kacagástól fuldokolva. Kicsi, sovány, játékos román. Mindenből viccet csinál. "Én nem fogok megőszülni, mint maguk, mert én soha semmit nem veszek komolyan" - s kacagva szamárfület mutat. "Az micsoda?" - mutatok egy hordóra az ablak alatt. "Ott tartjuk az uborkákat" - kacag Pantiriu. A börtön nyelvén ez a gibla. Ha valakinek vele dolga van, leveszi a fedelét és ráül. Ha sok folyadékkal van tele, vigyáz, hogy úgy ugorjon fel, hogy a loccsanáskor ne fröcskölődjön fel. Mikor megtelik, kivisszük. Papír az nincs, s akinél egy darabot is megtalálnak, azt megbüntetik, mert arra írni lehet és azzal üzenetet lehetne küldeni. Van egy rongydarabom. Féltenyérnyi darabokra tépem. Majd mosni fogom, ott, ahol lehet.

Az ablakon beszállt a harangszó. A Gecse utcában mindennap harangoznak, reggel és este istentisztelet van. A harangszóra mindenki elnémul és imádkozik. Pantiriu keresztet vet. Ezentúl a harangszóra rövid áhítatot tartunk. Fejből idézem a textust, magyarázom és imádkozunk. (Csak néha énekelünk, de nagyon halkan, mert tilos az istentisztelet.) A börtön templommá lesz, és köztünk jár Jézus. Itt jövök rá, hogy mennyi Igére emlékszem. Ezentúl nem egyszerűen rab vagyok. Szolgálatra küldött ide az Isten. A legnehezebb időkben is ez ad erőt. Ez őrizte meg "lábaimat a fogságtól". Egy különös belső világ, egy különös, gyötört vagy elfásult gyülekezet pásztora vagyok, ahol soha nem gondolt mélységekre nyílnak meg a lelkek, s ahol Isten erőt adó kegyelme szinte kézzel tapintható.

"Jöjjön, tiszteletes úr, tegyük össze a korpás zsákot" - mondja kedvesen egy fiatal nyárádmenti református ágytársam. Kérdőn nézek rá. "Hát így mondtuk a feleségemmel, amikor egy ágyban aludtunk és a hátunkat összetettük." Hát összetesszük a korpás zsákot - de ott a falon túl hány ágy üresen maradt!

 

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 160, összesen: 437232