Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Fény a rácsokon (12-13)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashatjuk folytatásban! (hetente kerül új rész a honlapra. Legközelebbi frissítés: december 31.)

XXVI.

A vicinális állomásáról gyalog hajtanak ismeretlen irányba. A távolból lerombolt település látszik. Olyan, mint Nagaszaki - mondjuk. Beszakadt háztetők, égre meredő csonka gerendák. Egyetlen élő ember legeltet egy kecskét. Később tudjuk meg: ide hozták a kulákokat, lerakták őket a csupasz földre. Ők építették ezt a falut. Lehet, hogy most már hazamentek.

Megérkezünk a lágerbe. Még nem tudjuk, hogy milyen sokáig leszünk itt.

*

A mi barakkunkban csaknem százan lakunk. Néha nem dolgozunk, de általában hajtanak. Hans Bergel (később Németországban alapít folyóiratot) itt fejezi be az erdélyi német irodalomtörténetet, és saját novelláit meséli el. Itt ismerkedik közelebbről Jézus Krisztussal is. (Megdöbbentően látszik a különböző dolgokról való véleményén, hogy mikor hogyan áll lelkileg.)

Itt tanulja, papírzsákcafatokra írva, régi osztálytársam materialistának felnövő öccse, Jancsó Csaba a Heidelgbergi Kátét, a szabályos kikérdezés után itt térdepel le az ágysorok között, mikor a konfirmálás végén ráadom az áldást.

Itt mondja el német evangélikus lelkész barátom, hogy öngyilkos akart lenni, amikor tudomására jutott, hogy elvált tőle a teológiát végzett felesége. "Biztosan formaságból" - vigasztaljuk. "Formaság?" - kérdi. - Papok között lehet-e formaság?" - A lelke csupa roncs.

Itt tartunk mindig közös istentiszteletet, s vasárnaponként a kolozsvári Miklós Mártonnal sétálunk a barakk külön tenyérnyi udvarán, és egyházi énekeket énekelünk.

Itt találkozom Nagy Jenővel is, a korábbi betánista vezetővel, aki mély hitével, csendes lelkével visszanézve megítéli korábbi túlzott szigorát, s akiben a képmutatás nélküli hitvallásos szép hit világít. Olyan a lelke, mint a kristálytiszta patak. (Később, amikor Vásárhelyi-Szabadi úti lelkipásztor leszek, halálos ágyán arra kér, hogy én temessem el. Kifejezi, hogy nem szeretné, ha baj lenne belőle. Baj lett is, mert a végén elénekeltük, hogy Isten velünk, viszontlátásra... s ez főbenjáró bűn volt.)

Itt harcoljuk meg Molnár Attilával a cigarettaharcot. A szigetvilágban kukoricát kapálunk. Ha megcsináljuk a normát, jogunk van egy levelezőlapon hazulról 3 kg élelmet kérni. A csomagban cigaretta is lehet. Ez itt a valuta. Szász úr előre leköti a szalonnája egy részét érte. A csomagátvétel napja nagy nap. Az őr mindent ellenőriz: nincs-e levél benne? A testünk kaphat táplálékot, a lelkünk nem. Most rajtam a sor. Belül a csomag tetején egy kicsi fénykép arccal lefelé fordítva. Biztosan a gyermekem! Az őr felveszi, nézi. "Kérem - mondom -, nem tudom, fiam van-e vagy lányom. Nagyon kérem: csak egy pillanatra mutassa meg!" Rám néz, szó nélkül összetépi és eldobja. Egy gyermekarc a semmibe foszlik. Istenem! Vajon meglátom-e valamikor?

*

Elgondolt súlyokkal, összetákolt mérlegekkel folyik a kereskedés. Cigaretta, szalonna, csokoládé. Szász úr tőlünk is vásárol. Nem esik jól a szalonnája. Belecsömörlök ebbe a kereskedésbe. Jobbról és balról érvek. Mindenkinek joga van cserélni. Mindenki azt vesz és azt ad el, amit akar. A világban is adnak és vesznek. És kint is van, aki italt vagy cigarettát vásárol a jobb élelem árán. Itt a cigaretta a pénz. Mind igaz, de a lelkem mélyén egy másik igazságot érzek. Attilával meggyűlöljük a cigarettát, mert úgy érezzük, becsapott. A lelkünk békességét lopta meg. A következő csomagban nem kérünk cigarettát. Szász úr haragszik. Most ő honnan vegyen? Mindenkinek megvan a maga kliense. Ezzel neki csak rosszat tettünk. Lehet, hogy igaza van. - Végre rájövünk mi is a jó útra. Még van egy csomag lehetőségünk. Újra kérünk cigarettát. Adunk Szász úrnak is - de ingyen. Attilával megbeszéljük, és kicsi kockacukor, csokoládé kíséretében elrejtjük a többit. Karácsony jön. Karácsony este énekelünk. Mi Attilával nagyon boldogok vagyunk. Izgatottak. Senki sem tudja, miért. Akkor kihirdetjük. Megjött az angyal. Jöjjön mindenki az ágyunk elé. A kíváncsi kígyózó sor megindul, és mindenki kap egy cigarettát, egy-egy beteg kockacukrot és picike csokoládét. Már senkinek nincsen, régen jött csomag. Izgatottak és boldogok vagyunk. Senki sem tudja, hogy a cigarettaseb most gyógyul be a lelkünkön.

Ismét probléma az étel. Viszik az uszályok a megtermelt kukoricát. Rakodni kell. Kicsi vontatón megyünk Giurgeni felé, ott, ahol a komp viszi át az országút utasait. (Később híd épül ide, és sok év múlva trabantos utasként feleségemmel és kislányomékkal itt utazunk a tengerpart felé. Egy pillanatra megállítottam az autót. Találkozni akartam régi önmagammal. Rám tülköltek. Nem lehetett. Pedig jó lett volna elbeszélgetni. Menni kellett tovább, mint akkor régen. Mindig menni kell.) Az út másik oldalán vár a megrakandó hajó. Hatalmas, 100 kg-os zsákokat cipelünk vidáman. Mert itt kukorica van, egy-egy csövet a kezünkbe vehetünk, úgy szárazon, nyersen, és titokban annyit ehetünk belőle, amennyit akarunk. Jó az és tápláló. A lovak is szeretik. (A régi foglyok mesélik, hogy a lótrágyából hogyan szedték ki a kukoricaszemeket. Ez mégis jobb.) Csak kemény. Kérdés, hogy meddig bírja a fogunk. (Később meglazult állkapcsommal volt is probléma. Aztán hamar helyrejött.)

*

A börtönben külön egzisztenciák vannak. A legtiszteletbelibb állás a polonikáré. Ő méri ki az ételt. A nagy merítőkanállal, vagyis a polonikkal olyan szakértően kell tudnia a cseberben levő levest megkavarni, hogy az egyneművé váljék s ő onnan merítsen, ahol a közepes sűrűség forog. Ehhez tudás és becsület kell. Nem lehet egy cigarettacsikkért mélyebbre meríteni a kanalat, mert kitör a lázadás. A polonikárnak a neve Szása. Harmincéves félromán, félorosz, életéből közel 16 évet börtönben töltött, eddig mint közjogi. Most csak azért lett ellenforradalmár, mert átszökött a Szovjetunióba (ott kirabolta nagybátyját, aki megbízott benne), utána visszaszökött és elfogták. Szása a szabad világ legnagyobb gazembere, s a börtönélet legbecsületesebb tagja. Számára ez a becsület világa, szakszerűen kavarja és kedvesen méri az ételt. Szását mindannyian becsüljük. Mi is foglyok vagyunk.

*

Hárman ülünk az ágy tetején. (A legfelső sorban lakom.) Dózsa Gyuri, Márton Attila és én. A telepátiáról beszélgetünk. Van-e vagy nincs? Megfogjuk egymás kezét, hátha a bioáramok segítenek? Megegyezünk abban, hogy egy "lead" egyet az 1, 2, 3 számok közül. Valamelyikre gondol, s a másik kettőnek rá kell jönnie. Teljes eredménytelenség.

Éppen én adok le. Hirtelen ötlettel, behunyt szemmel elképzelek magam előtt egy fekete táblát. Fehér krétával rá van írva: 2. Egyszerre szólalnak meg: kettő. "Hogy jöttetek rá?" "Láttuk leírva fekete alapon fehérrel." Megvan a módszer! A szobában csend van, mindenki alszik, kint esik az eső. Mi is elfáradunk.

Délután újrakezdjük. Zaj van, mindenki beszél, a figyelmünk szétszóródik, semmi sem sikerül.

Többé soha nincs alkalmunk reá. Még a szabad életben sem.

*

Újra esik, a barakkban pihenünk. Az őr bekiált: Dózsa Gheorghe! Vajon mi van? Félóra múlva izgatottan jön vissza. "Mit gondoltok, vannak telepatikus álmok? Azt álmodtam, hogy csomagot kapok (volt egy elveszett csomagjogom, de arra már nem számítottam). Álmomban látom, hogy a csomagban másfajta szalonna van, mint amit kapni szoktam (ismerjük egymás szalonnafajtáit), egy nejlon zacskóban egy tubus halpaszta, és zsír, amit az itteni dobozomba bele teszek és annak az első abroncsáig ér. Nézzétek, itt a szalonna, a halpaszta és a zsír!" (A dobozának valóban az első abroncsáig fog érni.)

*

"Riadó! Feküdj!" - ordítanak a katonák a kukoricaföldeken. Valaki megszökött. Hatlépésre tőlem lövésre kész, földre állított, felénk irányzott géppuskával riadt fiatal katona. Előtte körülbelül húszan fekszünk. Mozdulni sem szabad. A puskacsőbe szinte belenézhetek, s a katona szemére most is emlékszem. Úgy meg van ijedve, hogy ha valamelyikünk mozdul, végigsepernek a golyók. Több mint félórai mozdulatlanság. Időnk van csendben imádkozni és elkészülni a halálra is. Ez a második eset, amikor Isten megajándékoz az örök élet teljes bizonyosságával és minden félelmet kivesz a szívemből. Ilyen lélekkel lenne jó meghalni majd.

Szerencsétlen gyereket elfogják, véresre verik, izolaréba zárják, kínozzák, s végigvezetik előttünk. Fürdőnadrágot varrt magának, a Dunába ugrott, egy strandig valahogy eljutott. Ott ruhát akart lopni, de nem sikerült. Most már vége van. Már véreset köp. (Ettől kezdve a táborkapuban, amikor dolgozni megyünk, le kell tolnunk a nadrágunkat, és megvizsgálják, hogy nincs-e rajtunk fürdőruha. Még a leghidegebb télben is. A parancs az parancs.)

*

Ismét 100 kg-os zsákokat hordunk. Szédülök. A fogolyorvos megvizsgál: a vérnyomásom 220. Intravénás injekciót kapok, és könnyebb munkára javasolnak. A fogoly brigádos tudatlanságból vagy rosszakaratból (nagy soviniszta, és gazember, később a foglyok megverték) oda rendel, ahol a zsákokat kell felemelni a többiek hátára. Az emberek szakadatlanul jönnek, és én hajolok a zsákokért. Egy, kettő, három, négy, egyre inkább szédülök, tizenöt... húsz. Minden elsötétül. Összeesem. Pár napra a kórházi részlegre kerülök. Isten megőriz.

*

"El fogok szökni - jelenti be Bokor, a szalontai hajdúivadék. Augusztus 23-án, hogy elrontsam az ünnepüket. Aztán visszajövök." Kétkedve hallgatjuk. De Bokor megtudott valamit. Ellenőrző bizottság jön, mert kiderült, hogy a parancsnok lopja az ételünkre kiutalt pénzt.

Augusztus 23. Riadó. Bokor megszökött. Két nap múlva jelentkezik önként. Csak azért szökött, mert ilyenkor jegyzőkönyvet vesznek fel és adatokat akar szolgáltatni a visszaélésekről. Csak Bukarestben hajlandó nyilatkozni. Nem tudjuk, hogyan csinálja. A szelek új járását figyelte meg. De látjuk, ahogy zárkájába látogatóba megy a parancsnok és Skárlát, a legkegyetlenebb őr tálcán viszi az uzsonnát. Bokor igazi hajdúivadék. De nem látjuk többet.

*

"Néz az őr, Károly!" "Hadd nézzen!" "Baj lesz, Károly!" "Ne törődj, csak rakd ide a földet!" "Jön az őr, Károly!" "Hadd jöjjön!"

A Duna-töltést, a Dig-et építjük.

Még sötét van, amikor sáros mezei utakon kihajtanak, és sötétedik, mire hazaérünk. A pocsolyák szélén egy-egy botos őr áll, s mint az állatokra üt egyet-egyet, úgy terelve bennünket. (Isten bűvös kört vont körém: egyetlen botütést sem kaptam.) A munkánkat a kiásott gödör köbméterével mérik. Innen kell a földet a töltésre feltalicskázni. Ha nincs meg a norma, ha nagyon kicsi a teljesítmény, megvernek. Esetleg a fogoly brigádost botozzák meg, hogy az aztán szorítsa munkára a többit. Most értjük meg a 2Mózest, az Exodust, Izráel népének szenvedéseit igazán.

Szőke László szerzett dallamot a versemhez:

Krisztus Urunk, árva néped
Börtönmélyből Reád tekint.
Szívünkbe mi fájva éget,
Irgalmasan enyhítsd a kínt...

Szent Lelkednek forró lángja
Gyötört szívünk hadd járja át,
Hullasd alá száz jajára
Szent hét sebed vérharmatát.

Sokszor énekeljük.

Szóval jön az őr. A töltés tetejéről észrevette, hogy nem talicskázzuk a földet oda, hanem a frissen kezdett gödrünk mellé rakjuk. (Így aztán a mérés idejére a gödrünk felfelé is nőni fog.) "Ti nem hordjátok a földet a töltésre!" "Nem - húzza ki magát Frunda Károly. - Akarattal nem hordjuk. Én gát- és hídépítő mérnök vagyok. Ha azt a füves-vizes földet odavisszük, a fű megrothad, megcsúszik és szétnyílik a gát. Én nem akarok újra 20 évet kapni ezért. De ha maga akarja és vállalja a felelősséget, viszem!" - Az őr morog valamit és továbbmegy. Megúsztuk. Ügyes fiú ez a Károly.

*

Lehet, hogy kapunk csomagot is, ha jól dolgozunk. Mindennap lemérik és felírják a gödröket. Persze az is lehet, hogy hazugság az egész. Volt egy szótalan őrünk. Félrehúzódott egy földrakásra, és egész nap írt. Onnan jól láthatott mindenkit. Nagyon féltek tőle, ez felír, ebből verés lesz. Valaki egyszer megleste, hogy mit ír. Egy számtanirkába jegyzett: 2+4=6, 8-4=4. Iskolába járt szegény. Itt készítette a házi feladatot. Megtudta, hogy pap vagyok, s fitogtatva bibliai tudását, egyszer Círusnak szólított. Szelíd, családos ember volt, nem tett nekünk rosszat. Lehet, hogy sejtette a felsőbb matematikát: "A dolognak summája mindezeket hallván ez: az Istent féljed és az Ő parancsolatait megtartsad... mert minden cselekedetét az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az" (Préd 12,15-16).

*

Egy ügyes csoporttársunk, aki tudásával, ötleteivel sokat segít, nagyon káromkodik. Nem tehet róla, így szokta meg. Mi sem tehetünk róla, nem tudjuk hallgatni. Végül is lelkiismereti kérdéssé válik az előnyösebb munka vagy a nyugodtabb lelkiismeret. Hárman az utóbbit választjuk, különmegyünk, ha nem is kapunk csomagot.

*

Este van. Éhesek, fáradtak vagyunk, és hajszolnak hazafelé. Érzem, hogy minden testi erőmnek vége van. Eszelősen várom, hogy találjak az úton, a szántás szélén egy eldobott szalonnadarabot. Szinte már látom magam előtt. Mindhiába. Végül is szalonna nélkül is hazaérünk.

*

Ki miért szenved itt? Legkevésbé az ítéletek alapján lehet beszélni róla, hiszen nagyon sokat koholt, hazug vádak alapján ítéltek el. Aki veszélyesnek látszott hitéért, egyházi munkálkodásáért, társadalmi tekintélyéért, vagy egyszerűen beleesett a hálóba, azt elfogták. Az akták alapján nehéz lesz száz év múlva a valóságot kimutatni. Azt csak Isten tudja igazán. Az egyháziak - közvetve-közvetlenül - legtöbben az egyházi élet mellett való kiállásukért kerültek ide. Bár itt is van kivétel.

XXVII.

Most a bacon (bac=komp) vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a lakásunk vontatóhajó gyomrában van. Úgy látszik, az idők változnak, most átnevelnek bennünket. A homokos parton ülünk. A homokban vonal van közénk húzva. Az egyik oldalon az értelmiségiek, a másik oldalon a munkásszármazásúak ülnek. Sok kedves hívem a túlsó oldalra esik. Nem szabad átmennünk egymáshoz. A fiatal propagandista, aki magáról azt mondja, hogy a földalatti kommunista pártban dolgozott (abban az időben legfeljebb 5-6 éves lehetett) azt magyarázza a munkásoknak, hogy miattunk kerültek börtönbe. (Elvégre osztályharcos alapon kell nézni a dolgokat.) Mikor észreveszi, hogy mosolygok, kihívat maga elé. Végül is nem pofoz fel. "Sá ia dracu! (az ördög vigye el) - mondja. - Túl szimpatikus vagy, nem tudlak megütni." Előadást tart a pápáról, rosszul mondja a nevét. A katolikus papok kijavítják.

*

Antal Sándorral sokat beszélgetünk. Őt nem a Betánia szövetségért ítélték el. Nem volt benne. Vallásos propagandáért zárták be, élő szilágysági gyülekezete mellett nem tudtak mást bizonyítani reá. Teológiai kérdésekről, az egyház belső megújulásáról beszélünk. "Igen mondja -, Istenhez odaszeretni az embereket, ez a legnagyobb dolog." - Később primitív körülmények között súlyos operáción esik át.

*

Irodalmi és történelmi fórum is ez a folyópart. Egy kicsi nyilvános, titkos szabadegyetem. Páskándi itt írja börtönverseit. Sok pap van itt. Itt van a szertelen, szimpatikus Adorjáni Dezső. Szomorú, hogy hazaérkezése után rövidesen felmondja a mája az életet a sok éhezés miatt legyengülve.

Filmet is vetítenek egyszer. Valami kínai kommunista filmet. A szocializmus felsőbbrendűsége árad belőle. Mi már ezzel igazán tisztában vagyunk.

XXVIII.

Jilava. A rettegett földalatti börtön. Az eddigiekhez nekem "lakályosnak" tűnik. Talán itt látom a zsalus deszkázás résein át László Dezsőt. Az udvaron viszik át valamerre. Kikiáltok: "Férjhez ment a lánya!" Úgy megy tovább, mint aki nem hallotta meg. Isten is sokszor utánunk kiáltat.

Évek, évek és karácsonyok szállnak.

*

Még tizenegy nap, s földre száll az angyal,
Csengő csilingel bársony esteken,
S titok-szárnyakon, ezüst angyalhajjal
A földre száll az álom: megjelen.

Még tizenegy nap, kigyúlnak a fények,
S csillagszóróktól fényes éjszakán
Kis gyermekszemek bűvöletben égnek,
S Jézus kopogtat szívek ablakán.

Én Istenem! Már ötször csalt az álom.
Már öt karácsony telt el nélkülem.
Öt éve... már az éjszakát hogy járom,
S karácsony este nincs csak egy tüzem:

Hogy Benned bízom, könnybe, éjbe hullva,
Mert kegyelmes vagy s megadod nekem,
Hogy egyszer én is szent karácsonyesten
Megláthatom kis, árva gyermekem.

XXIX.

Ismét Szamosújvár. Valamivel emberségesebben, de még mindig embertelenül. A rehabilitációs irányzat mintha megállt volna. Az életünk valamivel jobb, a 86 személyes emeletes ágyas zárkában kapkodva kell elfogyasztani a levest, mert egyszerre csak 40 tányérral adnak be, s abba mosatlanul jön a második csoporté. (Évek múlva sem tudok leszokni erről a kapkodó evésről.)

*

A monoton élet megy tovább. Úgy látszik, minden bezárul. A bedeszkázott ablak párkányára rákarcolom a körmömmel: 1957, 1958, 1959, 1960, 1961, 1962, 1963 és ezek mind évek, csonka vagy egész börtönévek! Egy világ süllyedt el, egy világ veszett el a hátunk mögött! És hány számot kell még ideírnom? Nem nézem tovább. Ha nézem, megbolondulok. Inkább Emesével beszélgetek:

Kis Asszonyom! Az évek elszaladtak,
És apa nélkül nőtt meg gyermekünk.
De árnyékában itt sötét falaknak
Még álmodok, hogy szabadok leszünk.

Még ifjú voltam, mikor megismertél,
S hajam deres, mint őszi reggelek...
Öt éve már, hogy édesanya lettél,
S kislányunk van, akit nem ismerek.

A hátamnál még vad fájdalmak égnek,
De roncsolt lelkem menti már az Úr,
S keze nyomán éltető remények
És égi béke csendben rám borul.

S kint mi történt az idő-rengetegben?
A kétezernyi kínos napon át?
Az Ismeretlen kihez csengetett be?
Kinek hozott életet, halált?

Szép hamvas arcod messze tűnt az éjben,
És kajszin ajkad messze elmaradt,
Mint tépett rózsa, úgy inogsz a szélben,
Mint tépett rózsa égett fák alatt.

*

Mikor néha a szívedig ér a
vérző bánat bársony esteken,
Mondod-e még a kislányunknak néha,
Hogy édesapja egyszer megjelen?

Mondjad neki: boldog vagyok s gazdag.
És Te se legyél soha nyugtalan.
Hiszen tudod: ki Istennel jár, annak
A pokolban is békessége van!

Szabadegyetem. Vannak vidám percek is. Nagyobb Péter, a kedves öreg esperes már évek óta románul tanul. Jó székely nyelvérzéke van. Odaül a beszélgető román papok közé, és lelkiismeretesen figyel. Mikor visszatér, megkérdezzük: "Értetted-e?" "Te - mondja -, ahhoz képest nagyon sokat értettem. Csak azt nem tudom, mit jelent a ,da', azt olyan sokat mondták" (da=igen).

Névsorolvasás. A szobaparancsnok veszi számba a foglyokat. "Péter Miklós!" - Csak testileg - hangzik a vidám válasz. Miklós, a református teológus szerelmes, optimista és jókedélyű. Most is a kislányról ábrándozott. (Még egyikünk sem tudja, hogy munkatársak leszünk: hogy egy különös, váratlan történelmi időben én püspök leszek s ő jön az induló református kollégiumba lelkész-tanári állásba. Ha akkor ezt valaki mondja nekünk, szembekacagjuk. Nem tudtuk, hogy Istennél már el volt ez készítve rég. A valóságból milyen keveset tudunk mi emberek!)

*

Aki akar, az dolgozni mehet. A börtönben asztalos-, kárpitosüzem van. Oda már nem lehet bejutni. De a belső építkezés, karbantartó munka lehetőséget ad. Jelentkezem. Éjszakai munkára osztanak be. Tévesen öntött vasbeton tömböket kell szétverni hatalmas vaskalapácsokkal. Ez a munka még a csontból is kiszívja az erőt. De megéri. Csomagot kaphatok. Egy szabaduló fogollyal meg tudom üzenni, hogy sűrű kakaós mézet küldjenek és abba rejtsék nejlonba zárva a levelet. Az őrmester kibontja a csomagot. A szívem megdobban: kakaós méz! Az őr gyanút fog. Meggörbített drótot vesz elő, és figyelmesen halászni kezd vele. Imádkozom: Istenem, segíts, hogy ne találja meg! Vezesd félre a kezét, vedd el a figyelmét! Az őrmester kiadja a műanyag flaskót a csomaggal együtt. A szobában nem merek hozzányúlni: biztosan van itt besúgó. Megvárom, míg mindenki elalszik, s a két emeletes ágysor között kezdem kinyomni a tartalmát egy másik üvegbe. Egyszerre előbukkan egy összekötött picike csomag. A levél! Leszopom, és reszkető kézzel bontom fel: "Drága Kálmikám! Kemeskénk jól van!" Ebből egyszerre megtudom, hogy csakugyan kislányunk van, Emesének hívják, s reánk való emlékezésül becézésképpen egy K betűt ragasztottak a neve elé. Rövid, világos levél. Látszik, hogy a picike papírra jól megfogalmazta Mese, hogy minden tudnivaló és minden szeretet benne legyen. Nem merem elmondani senkinek sem, de titokban hússzor, huszonötször is újraolvasom. Tudom, hogy meg kell semmisítenem, nehogy megtalálják.

*

Húsvét. A vasgárdistáknak prédikálok. Én vagyok egyedül pap, tudják, hogy magyar vagyok, mégis megkérnek rá. Eszembe jut, mikor uralmon voltak - feleségem még kislány volt, a balázsfalvi pap lánya megpofozta az utcán, mert magyarul beszélt. Most közel van Krisztus. Nem haragusznak nyelvtani hibáimért. Igét hallgatnak. Nagyon hálásak érte. Sokan közülük 10-20 év óta vannak a börtönben. Az enyedi börtönben volt akiknek meg kellett ennie tüdőbajos társa köpetét - mondják. Most nincs magyarellenesség. Mintha erről nem lett volna sohasem szó. Beszélgetünk. "Csak még egyszer mehessünk ki! Akkor aztán rendet csinálunk. Megfizetünk mindenkinek! - mondják. - Csak még egyszer lehetne!" "Dehát Jézus Krisztus azt mondta, hogy meg kell bocsátanunk - mondom. - Keresztyén ember nem lehet bosszúálló." "Párinte - mosolyognak. - Csak két napig! Aztán megbánjuk, és jó keresztyének leszünk!"

*

"Igenis zsidó vagy! Esti jidan!" "Nem vagyok!" "De igenis az vagy! Látszik az orrodon! Jidan, jidan! Biztosan körül vagy metélve!" A védekező, elkeseredett ember megmutatja. "Nézzétek, nem vagyok körülmetélve!" - Kacagás. "Most már biztosan tudjuk, hogy az vagy! Csak azért nem metéltek körül, hogy becsapják vele a világot." - A fellobbanó antiszemitizmus ellen nincs érv. Párunk kivételével a szoba kiközösíti magából. Nem is gondoltam, hogy D. Gy. ennyire alapozottan hallgatta el, hogy zsidó származású.

Az orosz lágereket megjártak borzalmas dolgokat mesélnek. Még nem tudják, hogy Szolzsenyicin megírja majd. Volt láger, ahol lehetett házasodni. Ha a férfi a nőnek odaadta a cipőszárában őrzött kanalát, az az eljegyzésnek felelt meg. Akkor összeköltöztek egy ágyba. A cellatársak rongyokból függönyt készítettek az emeletes vaságyuk köré, az volt a nászajándék, s mögötte megkezdődött a házasélet. Ez volt a társadalmi házasság. Volt másfajta is. A férfi és női láger deszkakerítéssel volt elválasztva. A nőknél az állapotosoknak jobb koszt járt, és a megszületett gyermeket, amíg el nem választották vagy esetleg két-, hároméves koráig, magánál tarthatta az anya. Az anyaság tehát előnyökkel járt. A nők lyukakat vágtak megfelelő magasságban a deszkafalba, s mikor az őr nem látta, odahívták a férfiakat. Látni már nem tudták egymást. Így született a gyermekük.

*

Költöztetés: A szobába betóduló rabok ágyat foglalnak. Egy ideges, riadt nézésű ember panaszkodik. Ő beteg. Nem jó a helye. Egy másik, csendes nézésű, hívő lelkű ember fekszik a másik oldalon. Az ágyán a béke. Az idegen rab oda kívánkozik. Az a jó ágy. A másik készségesen enged. Helyet cserélnek. De baj van. A béke megy a másikkal a másik ágyba. Így a megürült ágy ismét rossz hely lesz. A harmadik helycsere után megszólalunk: "Ne cseréljenek tovább", nem az ágyban, a szívben van a hiba. - Átok vagy áldás: a szívünket mindenhová magunkkal visszük.

*

Halottak napja jön. Mellettünk a temető a Rózsa Sándor sírjával. Később Kufsteinban láttam egy falfestményt, amit fogolytársa festett róla, mert ott is ült (nagyon civilizált körülmények között lehettek, mert festeni is volt mivel, és szabad volt), és láttam fényképen a szamosújvári börtönt és a sírját.

Szóval mellettünk van a temető, s mi a temető mellett, mint egy óriási többszintes pokoli koporsó. Halottak napja van. Egy szabaduló társammal üzentem haza, hogy halottak napján jöjjön el Emese a temetőbe. Akkor mindenkit beengednek. Persze az esély kevés. Engem is más szobába tehetnek, esetleg pont kivisznek, esetleg ő téveszti el az ablakot. Reggeltől estig az ablaknál állok. Megmondani nem merem, miért. Csak a jóbarátok tudják. Jönnek az emberek. Siratják a föld alatt s a föld felett levő halottakat. Imádkoznak értük. A szembe levő sírnál egy csendes fiatalasszony. Egy fenyőágat vesz a kezébe, felemeli, és hosszan előre néz. Emese! Kiáltani szeretnék, öt év után most látom először, és jaj elég messze van és hátha tévedek! Áll csendesen a sírnál, kezében koszorú, lehajol, és ismét felénk néz. Valaki szól hozzám, kitérő választ adok, és nézek csendben, míg bealkonyul. A szemem mögött valaki felvételeket készít, szembenéző arcát harminc év múlva is látni fogom, s a kezét, ahogy a koszorút emeli. Kint már sötét van, én valami szép világossággal maradok.

*

Most a karbantartásnál dolgozom, a kanálisokat javítjuk, és újakat ásunk. Az alsó udvaron ráásunk a régi vár külső vizesárkának vízszabályozó szerkezetére, és rábukkanunk egy rejtett alagútra is. Nyolc ember mehet egymás mellett benne, de a várfalnál be van falazva s csak egy ember számára van ajtó. A menekülés alagútja volt ez, nyolcasával lehetett futni benne, de az ellenség felfedezte, csak egyesével léphetett be. Persze rögtön elzavarnak onnan. Pedig egyszer úgyis átlépünk az alagúton! A börtön magasabb részén (ez már a belső vár lehetett) van a mi "új", 1800 körül épült börtönünk. Ennek az udvarán, az alsó udvar fölött a föld alatt egyméternyire egy bástya felső mellvédjét találjuk. Mi minden történhetett, mennyi épület hullhatott törmelékké, míg betemetődött egy bástya! És míg betemetődik egy emberi lélek?

A középső épület alatt új alagút. A legbelső várból is menekülni lehetett! Akkor, amikor ideje volt. Isten alagútjai megszámlálhatatlanok.

*

Levelet nem kaphatunk. De a munkáért csomagot és egy fényképet igen. Már nem emlékszem, hogy kaptam kézhez, újra nem dolgoztam, de a fénykép utánam jött. A körülmények teljesen elmosódnak, a csomagra sem emlékszem, csak a fénykép maradt meg. Szabály szerint tíz percig szabad néznem. Arra emlékszem, ezzel adta be az őr. Emese féltérden, s előtte a kislányunk, Kemeske. Valószerűtlen, mint az álom. Gyanút fogok. Kemeske kicsi arca annyira szép és szabályos, hogy hátha csak egy felöltöztetett baba? Hátha meghalt, és most nem akarnak elszomorítani? Újra meg újra nézem, míg végre megnyugszom. Az őrt valamiért elszólítják. A fogolytársak mellém jönnek. A felesége? A lánya? Mindenki belelátja a magáét. Kézről kézre jár, aztán visszakerül hozzám. Egész éjszaka az enyém.

A fényképetek a szivemre tettem.
A kislányunkkal megbújsz titkon ott.
És hallgatod a vértől fűtött csendben
A mélyen zengő, fáradt dallamot.

Tíz percig a képetek hogy lássam,
Hat év után a jogom ennyi volt.
De első percen már e látomásban,
Ó, mennyi fény és mennyi kín dalolt!

Az őrt elhívták, a kép itt maradt,
S most vele alszom s vele ébredek.
S a kintól fásult férfisziv alatt
Már ébredeznek édes énekek.

*

Kik halk kocsikkal tengerpartra jártok,
Kiket az este vig lokálban ér:
Mit tudjátok ti, mi az a boldogság,
Hat év után egy fénykép mit ér!

*

Gyenge vagyok. Bár a koszt érezhetően jobb, már megáll benne a kanál, régen nem tudok megerősödni. Akik tüdőbajgyanúsak voltak vagy valami elfogadható orvosi okuk volt, még jobb kosztot kapnak. Tepertős ételeket. (Igaz, a tepertő elég kipréselt, de mégis valami tepertőszerűség.) A kicsi román egyetemista, Bádescu - régen ismerjük már egymást - elcseréli velem az ételét. Nem, ő nem tüdőbajos már rég - tiltakozik -, csak az van a fisájában. Egy hónapig az ő kosztját eszem.

A marosvásárhelyi márciusi pogrom idején és azelőtt és azután is sokszor eszembe jutott a kis szimpatikus Bádescu. Jelképpé nőtt, hogy itt lehet szeretni is egymást. Az új és új gyűlölethullámok ellen az ő példáját állítottam a lelkembe. Nem tudom, hogy hova került és mi lett belőle. Most újra megköszönöm a régi kosztot s a régi szeretetet.

*

Újra halottak napja. Kinn a temetőben kavargó sokadalom. Nem látom Mesét. Pedig tudhatná, hogy itt vagyok. Elhívnak, visszamegyek. Esteledik. Semmi. Lehetséges ez?

Vártalak, mig elvérzett az este
a börtön mellett lévő temetőn,
míg csonkig égett minden gyertya teste
s a rácsok mögött nem volt már erőm.

Vártalak, míg csak lehetett látni.
Most már sötét van, csak a kínom ég.
A felkelő hold halkan kezdett fájni
és gyertyafényes sírdomb lett az ég.

Halottak napján láthattalak volna,
én, a hat éve élve temetett.
Nem jöttél. Ott kinn sincs lábnyom a porba
pár elfelejtett, sötét sír felett...

Otthon tudom meg később, hogy ott volt. Azt hitte, hogy látom.

*

A szamosújvári örmény Pongrác családnál sokat van Emese. (Még Balázsfalváról ismerik egymást.) Sokszor járnak a temető körül: hátha észreveszem. Száz méterekre vannak tőlem, és én nem tudom. Nem nézek ki a deszka résein. Minek is néznék? Nem tudom, hogy ott kinn a szeretet, a fájdalom és a reménység jár újra meg újra, körbe-körbe.

A börtönben folyik az átnevelés. A földszinti nagy folyosón ülünk. Filmet vetítenek a husziták üldözéséről. A cellában a fegyőr nevelni akar. "Van itt pap?" - Jelentkezem. "Mit szól a filmhez? Látta, hogy üldözték a papok a szegény népet?" "Nagyon örülök, hogy láttam - mondom. - A husziták az előreformációhoz tartoznak. Azok az üldözött emberek a mi református egyházunk ősei voltak." Gyanúsan néz rám, aztán elhallgattat.

*

Megölték Kennedyt! Híradókat mutatnak be róla. Valami van a levegőben.

A mai nap még hosszú lesz az éjjel,
De holnaptól már nőni kezd a nap.
A vaksötétet fények tépik széjjel,
S a sápadt földre lángok hullanak.

Az éjszakát most vad hatalmak védik,
És minden perc, mint élő kín telik.
Jaj annak, aki nem virraszt ma végig
S nem tud várni késett reggelig.

Ma éjszaka még hosszú lesz az éjjel,
S kis árva asszony, árnya rád borul,
Később virrad, s hamarabb alkonyul.

Ma éjszaka még ne álmodjál rólam,
És szótlan tűrjél könnyes éjjelen.
De holnap várjál, mert megérkezem.

*

Átnevelés a börtönudvaron. Wurmbrandt beszél az összegyűjtött foglyokhoz. (Hogy került oda?) Mellette az igazgató. "A jehovisták azt állítják - mondja -, hogy Jézus Krisztus 1914-ben visszajött és azóta Ő uralkodik. Hát akkor hogy lehet, hogy Hitler üldözte a keresztyéneket, hogy Sztálin kihirdette, hogy nincs Isten és a jehovisták most velünk együtt a börtönben vannak? Köszönöm szépen ezt az uralkodást! (A börtönigazgató és az őrök nevetnek.) Azt mondják, hogy jön az Armagedon és akkor mindenkit legyilkolnak majd. (Az őrök az igazgatóval hangosan nevetnek.) Önt is, igazgató elvtárs - fordul az igazgató felé Wurmbrandt. (Most a foglyok kacagnak.) Ti azért csak imádkozzatok és higgyetek Istenben. És Jézus Krisztusban, de úgy, ahogyan a Biblia írja" - fejezi be.

Különös, okos, éles eszű, komplex, kettős egyéniség. Kiszabadult, Nyugatra ment, és arról prédikált, hogy itt nincs, csak földalatti egyház. (Eszerint a törvényes lelkipásztorok mind eladták magukat.) Pedig az egyházat nem ő tartotta meg, aki elment, hanem azok a lelkipásztorok, akik itt maradtak, vállalva egy esetleges új bebörtönzést vagy egyszerűen egy lélekölő diktatúrát, de a népet is, amelyet rájuk bízott az Isten. Mert a legvadabb időkben sem volt földalatti egyház. Volt föld alatt is dolgozó egyház. Gyülekezetek és lelkipásztorok voltak. Megkínozva, megfélemlítve, a munkájukban leszorítva, de nem bújtak a föld alá. A föld felett élték át a nagy szárazságokat s a pusztító jégesős viharokat is. Wurmbrandt ezt elfelejtette.

*

Simén Dániellel, az unitárius teológia professzorral (tőle angolt tanulok) és egy különösen falfehér arcú görög-katolikus, valamint pár más pappal vagyok egy szobában. Kicsi szoba, s az ablak nem a temetőre, hanem messze a földekre, a másik oldalra néz.

Sétálni visznek. Valami ürüggyel hátramaradok. Hátha most. A régi római úton 1-2 km távolságban ketten haladnak. Egy asszony s egy fehér ruhába öltöztetett kislány. Az asszony előremutat, a kislány odaszalad, lehajol (talán egy virágot tép le), és visszaszalad az édesanyjához. Biztosan ők. Emese és Kemeske. Megüzentem egy szabadulóval, hogy ekkor itt sétáljanak. Újra fényképez bennem valami. A római utat nem fogom elfelejteni.

 

 

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 28, összesen: 464916

  • 2019. augusztus 21., szerda

    A valódi önmegvalósítás nemcsak rólunk szól, hanem a kapcsolatainkról is. Ez egyszerre szabadság és kihívás. Pál Feri ennek a lehetőségeiről és dilemm...
  • 2019. augusztus 20., kedd

    Isten háza nem a változatlanság, hanem a gyógyulás és a remény helye. Akkor van értelme felújítani, ha a benne élő gyülekezet erőt és hitet ad a telep...
  • 2019. augusztus 19., hétfő

    Mit jelent érettnek lenni?
  • 2019. augusztus 18., vasárnap

    Miért és hogyan lesz valakiből kutató-mentő, és mi ad neki erőt ehhez az elhíváshoz a bevetések során? Többek között erről is mesélt nekünk Hegedüs Gá...
  • 2019. augusztus 17., szombat

    Kinek ne lennének fontosak a kapcsolatok…hiszen kapcsolatra vagyunk teremtve! Rendhagyó olvasónapló és könyvajánló – első rész
  • 2019. augusztus 16., péntek

    Segítség a lelkipásztoroknak, hogy a saját gyülekezetükben a szolgálatba bekapcsolódó aktív munkatársakat, világi vezetőket, presbitereket, tanítókat ...
  • 2019. augusztus 15., csütörtök

    Az érzelmi intelligencia fontosságát nem szabad se túlmisztifikálni, se lebecsülni. De fejleszthető-e mindenkinél? Amennyiben igen, akkor milyen mérté...
  • 2019. augusztus 15., csütörtök

    Sokunknak magától értetődő dolog a címben foglalt feltétel, bármerre indulunk, nálunk van a Szentírás. De akad olyan úticél is, amelyik kifejezetten t...
  • 2019. augusztus 15., csütörtök

    Idén nyáron is elindult az Ökumenikus zarándoklat.
  • 2019. augusztus 13., kedd

    „…hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok.” (Máté evangéliuma 20. rész, 26. vers)