Fény a rácsokon (14. befejező rész)

1957-ben egy koncepciós perben ítélték 14 évi börtönre Csiha Kálmánt. Forradalmunkra emlékezve ezt az írást olvashattuk 14 folytatásban. Az év utolsó napján megjelent 14. résszel a mű közlésének a végére értünk. Köszönjük az elektronikus kiadás gondozójának, Szundy Lászlónak a munkáját!

XXX.

Ajtócsapódások, a foglyokat cserélgetik. Morzeüzenetek a falon át. Románia kölcsönt vett fel az USA-tól. A szerződés feltétele: hazaengedik a foglyokat.

Mindig tudtam, hogy egyszer hazamegyünk, de a felületes amnesztiahíreknek soha nem ugrottam be. Most én is hiszem. Halljuk, hogy szólongatják a foglyokat. Másnap nyílik az ajtó: "Simén Dániel, fáti bagajul!" Hát ő az első, aki a szobából hazamegy. Megöleljük. "Mondd meg, hogy jól vagyok és megyek én is!" (Ki tudja, hány hetet, hónapot kell még várnom!)

*

Másnap: "Csiha, fáti bagajul!" Megölelem a többieket. Különös álomvilágba lépek. Visznek az irodára. Iratokat íratnak alá velem. Visszakapom a hat és fél éve levetett civilruhámat. Könnyen feljön rám. Még mindig csak 54 kg vagyok. Várakozás. Közben, aki akarja, még megeheti az utolsó árpakásalevest. Sokan visszautasítják. Nem kell. Én öntudatosan eszem: ne felejtsem el sohasem az ízét. - Köszönöm, Istenem, hogy ez az utolsó! Köszönöm, hogy megértem ezt a napot!

*

Menetlevelet kapunk, visznek az állomásra. Fák, madarak, emberek, katona nélküli vonatok! Csodálatos és valószínűtlen. Az egyik vasutas odakiált nekünk: "Ne féljetek! Jönnek az amerikaiak, vége a kommunizmusnak!"

Vajon valóság-e, vagy csak álmodok? Titokban megcsípem magam, hogy ha álom, ébredjek fel. Aztán erről is leteszek, hiszen nemegyszer álmodtam, hogy kiszabadultam, álmomban meg is csíptem magam, éreztem is a csípést, boldog is voltam, hogy nem álom, hanem valóság - aztán felébredtem, és mégis csak álom volt.

Zakatol velünk a vonat. Szabad vonat. (Szabad vonat?) Egy fogolytárssal ülünk egy fülkében, velünk szemben két férfi helyezkedik el. Kérdezgetni kezdenek. Szűkszavúak vagyunk. Mindketten úgy érezzük, szekuritátésok. (Ma is úgy hiszem). Megérzi azt a fogoly.

*

Kolozsvár! Messziről lehet látni, ki a fogoly. Motyóinkat, amik éveken át fontosak voltak, hozzuk magunkkal. (Még sokáig másképpen fogunk gondolkodni, mint az itthoniak.) Özönlünk a kijárat felé. Apósom és anyósom vár. Emese a megelőző vonatoknál várt. Majdnem beleroppant, hogy nem érkezem. Most a munkahelyén, az Alsóvárosi Egyházközség irodájában szolgálatos. Itthon nem tudják, ki mikor érkezik. Lesznek, akik még hetekig, hónapokig várnak, egymást beosztva minden vonatnál.

Hogy vagy? Köszönöm, nagyon jól. Hol van Emese? Élnek-e édesanyámék? Ki halt meg? Egészséges-e a kislányunk? - Ezer kérdés, ezer felelet. És hallgatás is. És nem kitörő, ugráló öröm, hanem valami különös ámulás és nagy-nagy valószerűtlenség. Hetek kellenek hozzá, míg szokom, hogy szabad vagyok (szabad?). (De még évekig, évtizedekig fogok arról álmodni, hogy ismét a börtönben vagyok.)

Megérkezünk. A teológia. Ami sokáig az otthonom volt. Ahol most a pincében van a tablónk, mert én is rajta vagyok, és elrejtették, nehogy vörös posztó legyek s miattam is baja legyen valakinek. Tíz éve az én javaslatomra írtuk rá az Igét: Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek. Mintha éreztük volna, mi következik. A lelkem nyugodt: a sarokba szorítottak hitvallásának eleget tettem.

Hat és fél éve itt léptem ki fiatalon két bőrkabátos kíséretében. Emese három hónapos állapotos volt. Most itt vagyok. A hajam, ha megnő, már szürke lesz. Különös időrakéta a börtön, másképpen telnek benne az évek. - Az udvaron ott játszik biztosan a kislányom. S a parókián a feleségem. Hihetetlen álomvilág. A börtönben sokszor elképzeltem, hogy váratlanul hazajövök és a többi gyerek között felismerem a gyermekemet. Hogy az ablakon át megnézem a feleségemet. Most nincs erőm cselekedni, annyira álomszerű az egész. Apósomék boldogan hazavisznek, s a kedves Erzsike néni és Lakka bácsi, aki évekig lovagoltatta a térdén és a hátán Kemeskét, mászkálva vele székek között, asztal alatt, boldogan átölel. Csaknem nyolc éve, hogy esketett. "Emese betartotta az esküvői Igét" - mondja.

*

Egy kislány szalad be. "Édesapa! - a nyakamba ugrik. - Vegyél fel, vegyél fel!" Belép Emese. Hat és fél év változásán átvilágít a furcsa valószerűtlenségben a régi fény. Eszembe jut a börtönversem:

Csak bízzál, édes, imádkozzál értem,
s egy boldog este majd megérkezem.

Még nincs este. Világos van odakint, s talán az is marad.

Hova lett Kemeske? Az udvarról jön. "Édesapa, vegyél az öledbe!" Felveszem. "Gyere velem az ablakhoz!" Odamegyek. Kint állnak a játszótársak, a teológián lakók gyermekei. Kemeske átöleli a nyakamat: "Látjátok? Nekem is van Édesapám!"

Itthon vagyok!

CSIHA KÁLMÁN: FÉNY A RÁCSOKON (BÖRTÖNÉVEK VALLOMÁSA)
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László
KIADJA AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KOLOZSVÁR 1993