Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

A világ egyik legcsodálatosabb irodalmi remekművének Shakespeare Lear király című tragédiáját tartom. És ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Mi a titka ennek a darabnak? Különösen érdekes kérdés ez keresztény szempontból, hiszen a keresztény világlátás éppenhogy nem tragikus. Maga a bibliai történet, ahogy a nagy Northrop Frye mondotta, nem más, mint isteni komédia – és ezen nem mókát meg kacagást értett, hanem azt, hogy happy ending jellemzi. Frye a komikus mozgást U alakú pályaként írta le: az eredeti boldog állapothoz képest bekövetkezik a hanyatlás (a Bibliában a bűnbeesés), ezt azonban a felívelés (megváltás, helyreállítás) követi. A tragikus mozgás ennek épp az ellenkezője, vagyis parabola: a hős sorsa felível, majd bekövetkezik a hanyatlás és a bukás. A nézőnek pedig, aki általában azonosul a főszereplővel, majd a szíve szakad bele. Mi a jó ebben? Sokan megbotránkoznak a tragikumon és kizárják tudatukból, csak a heppit akarják. De tényleg, mire jó egy színpadon azt nézni, hogy egy jó embernek hideg kegyetlenséggel kivájják mindkét szemét?

A kérdést persze szinte lehetetlen megválaszolni. Minden oldalról misztérium veszi körül. Ezért inkább elmesélem (jó, persze, azt sem lehet) a Lear királyt. A történetet nagyjából ismerjük (az elejét mindenképp, mert az népmesei motívum). Az öreg király nyugdíjba kíván menni, és mielőtt szétosztaná vagyonát három leánya között, megkérdezi, melyikük szereti őt leginkább. A két idősebb, Goneril és Regan egymás szájából veszi ki a szót, és szinte nevetséges túlzásokba esve bizonygatják „szeretetüket”, míg a legkisebb, Cordelia közli atyjával: „Miért a férj nénéimnek, ha csak téged szeretnek? Úgy, mint nénéim, asszony nem leszek, hogy apám legyen mindenem.” (Mészöly Dezső fordítása) Lear, mint ismeretes, kitagadja őszinte és szókimondó legkisebb lányát, és bedől a nagyok hízelgésének. Kent grófja, Lear hű embere a darab leglényegét vetíti előre, amikor próbálja a nagyhatalmú öregembert jobb belátásra bírni, és mikor ez hasztalannak bizonyul, így szól hozzá: „Láss jobban, Lear!” Igen, a tragikum lényege talán az, hogy a látásnak, az igazi látásnak ára van, általában nagyon nagy ára. Ezt nem csak Learnek, hanem a vele párhuzamos sorsú Gloucesternek, egy másik megtévedt öregembernek is meg kell tanulnia. Gloucester grófja majdnem olyan vak, mint Lear: a gonoszt jónak, a jót gonosznak véli.
Leart gyakorlatilag kiverik, mint a kutyát az őt oly nagyon szerető lányai, és fájdalmába beleőrül. Ami pedig Gloucestert illeti, törvénytelen fia, az aljas Edmund elhiteti vele, hogy törvényes fia, Edgar az életére tör, és az utóbbi koldusnak álcázva magát (ő lesz „szegény Tamás”) elbujdosik a pusztaságba. Nem mesélem tovább a bonyolult történetet: mint Shakespeare-nél oly sokszor, megbolydul, megőrül a világ, minden a feje tetejére áll, a gonoszok tombolnak, csillaguk felível, a gyarlók, a „normális” emberek félrevezetve tévelyegnek. Mint Shakespeare-nél oly sokszor, a legsötétebb pillanatban egyedül a Bolond tudja az igazságot és ő az, aki biztosan áll. „A bölcs fut, a Bolond marad. Akármilyen fura: Sok rongyból lesz futóbolond, Bolondból rongy soha!” – énekli.

A két szenvedő főszereplő végül – a jók, az igazi jók (szegény Tamás, a Bolond, a szintén elbujdosott Kent társaságában) – a pusztaságban, a viharban találják magukat, kivettetve a társadalomból, megfosztva rangtól, névtől, gazdagságtól, sőt, Gloucester a szeme világától is. Teljesen mezítelenül. („Itt állok, árva, dúlt, megtört öreg.”) Így néznek szembe a pőre emberléttel, a létezés sötét oldalával. Lear fokozatosan rádöbben, mekkorát tévedett, és Gloucester is szembesül a valósággal. Az egyiknek meg kell őrülnie ahhoz, hogy bölccsé lehessen, a másiknak meg kell vakulnia ahhoz, hogy lásson. Ami azt üzeni világunkról, és nem csak a Shakespeare képzeletében előállott feje tetejére állított világunkról, hanem erről a nyomorult embervilágról minden korban és minden helyen, hogy ez egy olyan hely, ahol az igazi bölcsességet bolondságnak vélik, ahol a bolondok és a vakok vannak vezető pozícióban, a bölcseket és a látókat pedig kiverik a pusztába. Ez az alapgondolat teszi a Lear királyt Shakespeare leginkább újszövetségi szellemű tragédiájává. Az egyik legcsodálatosabb passzusa a darabnak az, amikor a mindenétől megfosztott király egyszerre átéli a szegények, a senkik nyomorúságát:

Ó, ti mezetlenek,
Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok,
Az irgalmatlan vész dühében élve,
Mi védi meg födetlen fejetek
S a kiaszott testet szellős rongyotokban
Ily évszak ellen, mint ez? Ó, kevés
Gondom volt eddig erre. Fényüzés!
Vedd ezt a gyógyszert; tedd ki magadat,
S tűrd, amit tűrnek a nyomor fiai,
Hogy köztök elszórd a fölösleget,
S mutasd meg, hogy van égben még igazság. (Vörösmarty fordítása)

És ez az a félelmetes és megfejthetetlen titok – Leart a fogcsikorgató ínség, a szívszorongató szenvedés teszi látó emberré, jobb emberré, de ennek a megtisztulásnak óriási nagy ára van: a lánya életébe kerül. Mert hiába csillan meg a reménysugár a történet végén, hiába öli meg párbajban a két gonosz nővérrel szövetkező Edmundot Edgar, hiába fordul meg minden, és hiába győz a korábban vesztesre álló francia sereg (aki Cordeliával és férjével érkezett Lear megmentésére) és hiába igaz az, hogy az országot majd rendbe teszi Kent, Lear régi híve valamint Albany hercege, a két nővér két férje közül az, aki a gonoszok ellen fordul – végső győzelem ide vagy oda, az ártatlan Cordeliát véletlenül, értelmetlenül végzik ki a fogságban, egy utolsó, bosszúból kiadott parancs következtében.

Hiába helyezte Shakespeare a darabot Krisztus előtti, pogány időkbe: a keresztény párhuzamok tagadhatatlanok. Végső győzelem, a két főszereplő szemléletváltása, megtérése, nagy áldozat árán (és számos egyéb bibliai jelkép)! És fel is veti a darab a kereszténységnek oly gyakran szegezett kérdést, azt, amit leghíresebb formájában Ivan Karamazov tett fel. Vajon lehet-e elfogadható válasz akár egyetlenegy kisgyermek ártatlan szenvedésére az, hogy a végső számadás értelmében minden jóra fordul? Cordelia meghalt, Lear szíve megszakadt.
Northrop Frye meglehetősen ironikusan nyilatkozik minden olyan próbálkozásról, amely a tragikumot megpróbálja kimagyarázni, vallásos mázzal leönteni:

Igaz, hogy Lear rettentően szenvedett, de szenvedése építőnek bizonyult stb stb. A szenvedés elkerülhetetlenül következik a dolgok természetéből, ám stb. stb. Persze Lear semmi ilyesmit nem mond a darab végén: azt mondja, hogy Cordeliát elveszítette, és soha, de soha nem fogja visszakapni. Lehet, hogy azt hiszi, Cordeliába visszatér az élet, és örömébe hal bele. De mi nem látjuk ezt: mi csak egy öregembert látunk, aki belehal bánatába. Cordelia halála gyilkos agóniába taszítja a darabot, melynek az olyannyira szerves része, hogy még meg­magya­rázhatat­lan­sá­gával sem magyarázható. És bármi egyéb is az igaz­ság, az abszurd gyötrelem látomása a darab végén megfelle­bez­he­tet­le­nül az. (N. Frye: Fools of Time, 115. o.)

Természetesen erre említhetnénk a feltámadást, a keresztyén reménységet és hasonlókat, és bizonyos értelemben igazunk is volna. Maga Northrop Frye is úgy véli, a tragikus világlátás egy nagyobb egésznek a része, és az isteni komédia, a bibliai reménység túlmutat rajta. Ugyanakkor aki igazán és mélyen ember, sőt, aki önbecsapás és tagadás nélkül szeretne keresztyén és krisztushívő lenni, az egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a földi lét tragikumával ne nézzen szembe. Hogy ne nézzen szembe azzal, amit a tragédia üzen! Hogy ez a bűnnel átjárt földi élet ilyen: értelmetlenül meghalnak benne gyermekek, ártatlanokat kínoznak, szívek szakadnak meg. Az optimista tizenkilencedik században ezt annyira botrányosnak találták, és oly mértékig nem bírták elviselni, hogy átírták a Lear királyt, happy endet kreáltak a darabhoz (Cordelia nem hal meg, hanem feleségül megy Edgarhoz), és így játszották a brit színpadokon.

Pár hónappal ezelőtt az egyik barátom fia húszévesen autóbalesetben életét vesztette. Az ember ilyenkor, akármennyire együttérez, titkon nem bírja elhessegetni az ólálkodó gondolatot, milyen jó, hogy nem az én gyermekemmel történt! És ugyanakkor érezzük, hogy ezzel valami nincs rendben. Nem szólva arról, hogy titkon tudjuk a félelmetes igazságot: bármikor, bárkivel megtörténhet. Nem tudunk úgy élni, hogy folyamatosan szembenézzünk a tragikummal, a sötétséggel, valamennyi tagadás mindenkinek kell a túléléshez. Egy-egy tragédiában való elmélyedés viszont segít abban, hogy felismerjük, ez nem más, mint tagadás és menekülés, még ha szükséges is! És segít – legalább időről időre, rituálisan – szembenézni az elviselhetetlennel. „Nem vala ábrázata kívánatos, ... mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt” – írja Ézsaiás a szenvedő szolgáról. Az Istentől elhagyatott, megkínzott Krisztus hús-vér valóság, nem lehet túllépni rajta. Fájdalmának, szenvedésének botrányát semmi sem teheti meg nem történtté. Egyetlen (Loyolai Ignácnak tulajdonított) imádság szokott ilyenkor segíteni nekem: „Ó, édes Jézus, hallgass meg engem, a Te sebeidbe rejts el engem!”