belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Réz-Nagy Zoltán

A blaszfémia után

Frida Madonnája: Dajkám és én

Madonna gyermekkel: sokszor láthattunk már Máriát a gyermek Jézussal. Olyat is, melyen Mária kibontott fél keble látható, amint éppen szoptatni készül a kis Jézust.

Ezek a Máriát és a gyermek Jézust együtt bemutató képek mélyen belénk ivódtak. Fő jellegzetességeiket bármikor fel tudjuk idézni. Már a reneszánsz idején eszközöltek az általános zsánerképekhez viszonyítva egy-két változtatást, mely ilyen módon sokkal erőteljesebben hatott, mintha egy ismeretlen motívumot alkottak volna meg. Hiszen ilyenkor az eltérések felnagyítódnak és különös jelentőségre tesznek szert.
1937-re, amikor ez a festmény készült, szinte minden bőrt lehúztak már a madonnaábrázolásokról. Valahol úgy tűnik, hogy Max Ernst-nél messzebb már nemigen lehet elmenni, aki „Mária elfenekeli a kisjézust" című, 1926-ban készült képével lezárta vagy lezárni vélte több évszázad motívum-recycling (újrafelhasználási) kísérletsorozatát.

Vagy mégsem...

Igaz, nem európai művészként tartják számon Frida Kahlot.
Kahlo ezt a képet tartotta egyik legerőteljesebb alkotásának. Jó tíz évvel Max Ernst után készítette.
Félig-meddig önarckép is ez, hiszen önmagát festette meg, csak teste gyermektest.

Annyit tudunk kisgyermekkoráról, hogy anyja nem tudta szoptatni, mivel Cristina húga tizenegy hónappal az ő születése után jött a világra, s ezért szoptatós dajka táplálta. Pedig lehetséges két, korban egymáshoz közel álló testvér szoptatása, ez az úgynevezett tandemszoptatás.

De ennek tudatában nem csodálkozhatunk azon, hogy Frida Kahlo így jellemezte édesanyját: egyfelől nagyon kedves, tevékeny és intelligens, másfelől számító, kegyetlen és fanatikusan vallásos volt.

Mára már nyomasztóan sokat tudunk arról, hogy mennyire determinálja sorsunkat, életünk alakulását, választásainkat szülőanyánkhoz fűződő viszonyunk.

Frida Kahlo nyilván nem tartotta ezt annyira kétségbeejtőnek, mint amilyennek ma egy gyermekpszichológus látná az ő kisgyermekkorát.
A festőnő csak ennyit írt erről: „Anyám nem tudott engem szoptatni, mert Cristina húgom pont tizenegy hónappal utánam született. Egy szoptatós dajka táplált engem, akinek a mellét lemosták, mielőtt szopni kezdtem. Egyik képemen úgy festettem le magamat, hogy a dajkám ölében az arcom egy felnőtté, a testem egy gyereklányé, s melléből a tej mintha a mennyek országából cseppenne alá."

Mindmáig kevés anya szoptatja gyermekét egyéves korig. Kettő-három éves korig való szoptatás – annak ellenére, hogy széltében-hosszában propagálják – egyenesen kuriózumnak számít, de ezt én kivételesen belülről ismerem, mert mind a négy fiunk hároméves korig szopott.

Állíthatom, nincs egyszerűbb dolog a szoptatásnál.
És ugyanakkor nincs elemibb és fontosabb – és jómagam, akit féléves kornál tovább nem szoptattak – meg se merem kérdezni, hogy meddig tartott –, szóval magamat ennek tükrében másként látom, gyengeségeim, szorongásaim talán ebből erednek.

Az anyatejjel – mint mondja a lélektani szakirodalom – a gyermek biztonságot, biztonságérzést szív magába. Bizalmat, ősbizalmat: azt a meggyőződést, hogy történhetnek rossz dolgok, de a rossz dolgok után mindig jó dolog következik.
Egy porszívós orrszívás után egy jó nagy cicizés... Ebben fiaink mindig bízhattak, és szerintem ez meg is látszik a magabiztosságukban.

Hamar, sőt: túl hamar elválasztott csecsemők népesítik be világunkat, és ezek a hamar elválasztott csecsemők mi voltunk, mi vagyunk, akiknek még annyi esélyt sem adtak, mint Frida Kahlonak, aki legalább egy dajkát kapott, aki anyja helyett szoptatta tovább. Mert így érthetjük meg Kahlo viszonylag derűs hangnemét, ahogy erről ír. Sőt ez az indián dajka egyenesen szülőföldjének, Mexikónak a szimbólumává vált számára.
Ennek a deréktól felfelé meztelen indián nőalaknak az arca helyén egy teotihuacáni kőmaszk látható. Ez a maszk pedig a Kolumbusz előtti világ termékenység istennőit, istenanyáit jeleníti meg. Olyan hitvilág, melyet Frida Kahlo ismert annyira, hogy merje festményein jelképeit használni, és mellyel valamennyire azonosulni is akart. Így üzenete az, hogy őt Mexikó ősi, pogány istennői, istenanyái táplálták. Ezért is lehetett belőle az, aki lett.
Diego Rivera, a kor egyik legelismertebb mexikói művésze, későbbi férje így nyilatkozik róla:
„A művészet történetében ő volt az első asszony, aki tökéletesen és megalkuvást nem ismerő őszinteséggel, sőt azt is mondhatnánk, higgadt könyörtelenséggel jelenítette meg a csakis a nő által megtapasztalható általános és konkrét élményeket."

De hogy sorsát megértsük, még beszélnünk kell apjáról is: „Gyermekkorom csodálatosan telt, mert bár az apám beteg ember volt (hathetente epilepsziás rohamot kapott), nagyszerű példát mutatott számomra gyengédségből, munkából és főként megértésből. Ő volt az, akihez minden problémámmal fordulhattam."
Ha valakit anyjához való viszonyában erős ambivalencia jellemez, és igazán apjában lel bizalmas társra, az vagy korán és kétségbeesve megy férjhez, vagy a példaképéhez megy hozzá. Ez történt Fridával is. Diego Rivera a tanítómestere volt, aki kezdeti festői szárnypróbálgatásainál mellé állt, támogatta, tanította, és persze huszonegy évvel idősebb volt nála. Házasságuk ettől még persze lehetett volna jó, de végül is nem volt az: idővel elhidegültek egymástól.
Férje ugyanis szívesen hagyta ott Mexikót az Egyesült Államokban kapott felkéréseknek eleget téve, mert lenyűgözte ez az ország, ellentétben Fridával, aki viszont torkig volt Amerikával és az amerikaiakkal. Emiatt szembekerültek egymással, elhidegültek egymástól, amit csak fokozott az a tény, hogy a férj sok más nővel megcsalta Fridát, filmszínésznőktől kezdve egészen Frida húgáig.

Ez a szenvedélyes és rendkívüli asszony, akinek nem lehetett gyermeke, mindössze egyszer járt Európában: 1939-ben elhajózott Párizsba, ahol elvileg André Breton-nak kellett volna elintéznie, hogy legyen kiállítása valamelyik alkalmas és jelzett galériában. De amikor Frida megérkezett, Breton még semmit sem intézett. A képeket nem vámkezelték és alkalmas helyiségnek se híre, se hamva nem volt. Ebben a helyzetben egyetlen ember volt a segítségére: Marcell Duchamp. Kahlo véleménye szerint: „A sok idióta, holdkóros, szemétláda szürrealista között csak ő állt két lábbal a földön." A kiállítás valahogy létrejött, de a rossz kezdet után Kahlo véleménye Párizsról és a művészvilágról nem változott meg. Egyik levelében írja: „Nincs fogalmad arról, milyen rohadék ez a népség. Hánynom kell tőlük. Oly fene intellektuálisak és szemetek... Csak azért volt érdemes idejönnöm, hogy lássam, miért rohad szét Európa. Miért okolhatók ezek a semmirekellők a Hitlerekért és Mussolinikért."

Ez így, többes számban szólva különösen mellbe vágó. Kollektív bűnösségünk itt, Európában valahogy nem bagatellizálható, még több mint fél évszázad távolából sem. Frida Kahlo kívülállóként talán – minden megértés híján – igazságtalannak tetszhet, de lehet, hogy éleslátása nyilatkozott meg ebben az ítéletben.

Ez a festménye talán éppen ezért olyan üdítően felkavaró, jólesően nyugtalanító. Mert kollektív, történelmi múlt, személyes múlt és személyes jelen keveredik benne a termékeny és üde természet képeivel. Mindez olyan szintézisben, mely európai művész számára megoldhatatlan feladat lenne. Hiszen többek közt éppen az tesz bennünket európaivá, hogy nem lehetséges egyetlen, harmonikus egységben szemlélnünk kollektív, történelmi múltunkat személyes életünkkel, jelenünkkel. Mert ha így próbálnánk tenni, csak kollektív emlékezetünk kóros kihagyásaival tehetnénk ezt.

A reformáció korában a magyarok egy-két költője szívesen hasonlította sorsunkat a választott nép sorsához. A huszadik századi magyar történelem – sajnos – lehetetlenné tesz ilyen párhuzamalkotást.
Emiatt pedig csak álmodozhatunk egy ilyen Kahlo-féle harmóniáról.
Mi, a túl hamar elválasztottak, akik csak sóvároghatnak a Mennyek Országából alácseppenő tej után, talán mégsem vagyunk teljesen menthetetlenek. Hiszen a megmentés, a „Szótéria", amit többnyire megváltásnak szokás magyarra fordítani, hangsúlyosan „extra nos", vagyis rajtunk kívüliként definiálja a keresztyén teológia.

Éppen ezért nem gondoltuk volna korábban, hogy végső soron mennyire fontosak számunkra a kisded Jézust szoptató Máriát ábrázoló képek: megmutathatják nekünk, hogy a megváltásnak köze van ahhoz a biztonsághoz, ráhagyatkozásra való képességhez, melyet a kisgyermek az anyamellből szív – az anyatejjel együtt – magába.

Talán a fiainkból kimossa, kimosta a tej azt a sok mérget, melyet itt Európában – mint Pandora szelencéjét – kiborítottak. Talán őket méregteleníti az a sok tej és biztonság, melyet magukba szívtak és ezáltal jobban elköteleződnek a mennyei tej iránt és újfajta megértéssel idézik majd Péter apostolt: „Mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre." /1 Pét 2,2 

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Skandallum
Néhány faktor, amin a megütközésünk múlik

Gondolkorzó

Tóth Sára
Egyház – a hivatalos botránkozó
A jóérzésű polgár és az ő igényei

Fekete Ágnes
Virtuális válasz
Én egy egyszerű kispolgár vagyok.

Felszín

Miklya Luzsányi Mónika
A nagycsalád botránya
A harmadik, a negyedik, az ötödik… és a jóléti társadalom trendjei

Gueth Péter
Röviden
.

Magasság

Bölcsföldi András
A vágy kígyója
Úgy nézett magába, mintha mélységes kútba pillantana. Amit látott, rémülettel töltötte el. Mint összecsavarodott kígyó rejtőzött odalenn a szenvedély.

Miklya Zsolt
Mint az izé
Költői íz- és színgyakorlatok – elmélet helyett

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
Lázadás szüzességgel
Tisztasági gyűrű és ami mögötte van

Bagdán Zsuzsanna
N. A. átváltozása
Majd várt. Várta, hogy kitörjön a botrány...

Teljesség

Lovas Anett Csilla
Oroszlánok elé vetett hit
Gondolatok az első századok keresztyén vértanúiról

Üzenet

Réz-Nagy Zoltán
A blaszfémia után
Frida Madonnája: Dajkám és én

Áthallások

Tóth Sára
A tragikum botránya
Lear király

Pete Violetta
Amiért nem fogják szeretni Pi-t
És amiért mégis hasznos

B. Tóth Klára
Vércseppek gravírozva
Könnyező szobrok és a csodavárás

Kitekintés

Köntös László
A lelkipásztori fizetésekről
Kihívások, ellentmondások és elvek

Látogatóink száma a mai napon: 6204
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57378414

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat