Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Majdnem mindenkinek van, volt olyan tanára, akire hálával emlékszik vissza.
Ezek a találkozások egy életre kihatnak, sokszor katartikus erejűek és mások számára is példaértékűek lehetnek. Nem csoda hát, hogy nem egy nagysikerű mozifilm beszél egy-egy ilyen találkozásról. E rendhagyó filmajánlóban a filmek tükrében elemezzük végig, milyen is az a tanár, aki nem csupán oktat, hanem a szó klasszikus értelmében nevel is.

Mester-tanítvány viszony

Az igazán jó tanárok nem csupán a tananyagot akarják leadni a gyerekeknek, hanem egy jobb élet lehetőségét kívánják megmutatni nekik. S nem csak megmutatják, hanem eléjük is élik azt. Mert tudják, hogy az ismeretanyag elsajátítható ugyan, de ha nincs, ami kösse a hétköznapokhoz, az ismeret úgy elszáll, mintha nem is lett volna.

Mint tudjuk, a valódi Mester is életközösséget vállalt tanítványaival. Nem pulpitusról, magas (szó)székről prédikált, hanem közöttük járt, részt vett örömeikben, bánataikban. Nem törődött a farizeusi ítélkezéssel sem: leült egy asztalhoz még a vámszedővel is, csakhogy egy lelket megnyerhessen.

S így tesznek a (kis)mesterek is: vállalják tanítványaik sorsát, legyen az akármilyen kemény. Mint teszi ezt Ron Clark, A diadal című amerikai film főhőse. Clark ma is élő, valós személy, aki kényelmes és nyugalmas vidéki tanári pozícióját feladva elment New Yorkba tanítani. Mondhatni megcsömörlött a könnyű sikertől. Kevésnek érezte azt, hogy ő kisvárosi gimnázium sztárolt tanára, akinek tanítványai sorra a legjobb dolgozatokat írják, legjobbak a versenyeken és persze bejutnak a legjobb egyetemre is. Úgy érezte, nem nagy kunszt gondoskodó családi háttérrel, joviális szülőkre támaszkodva embert faragni a gyerekekből. Clark kihívást akart, valódi megméretést, ezért munkát vállalt a Harlem egyik fekete iskolájában. Mint új munkaerőt azonnal bedobták a mélyvízbe: olyan osztályba, ahol strébernek számított, aki kettes dolgozatot írt, rendezett családnak, ha csak munkanélküli volt a szülő és nem drogos vagy alkoholista, és sikeresnek az a tanár, akinek a hangját a többi gyerek ordibálásától az első padban meghallották.

Clark azonban képes volt megfogni ezt az elvadult bandát. Ha kellett, rapben nyomta le a tananyagot, festékszóróval festette fel a szemléltető ábrát, vagy hastáncot járt a figyelemfelhívás érdekében. De ez csak a felszín. Clark ugyanis képes volt arra is, hogy megvédje a gyerekeket a brutális szülőkkel szemben, hogy ha kell, magához vegye az életveszélyesen megfenyegetett tanítványát, s emberségre bírja a gyámügy rideg szolgáit. Ron Clark egy év leforgása alatt jelesre vizsgázott emberségből. Osztálya pedig, ha nem is jelesre, jó közepesre az év végi vizsgákon. Későbbi tanítványaiból sem lettek Nobel-díjas tudósok, sem kiváló művészek, csupán normális emberek. Akiknek egy tanár megmutatta a kivezető utat a Harlem poklából.

A hit lovagja

A hit, Kirkegaard megfogalmazása szerint, az a mozdulat, amikor az  abszurditás szakadékába vetjük magukat, hogy megragadjuk a létezést. „A hit lovagjának minden pillanatban meg kell tennie a hitnek ezt a paradox mozdulatát, s ezt olyan biztosan teszi meg, hogy mindig a végeshez jut el.  A mozdulat azonban helyes kell legyen, olyan, mint a jó táncosé, aki fölemelkedik, de utána aláhull, egy pillanatra talán meginog, hiszen idegen ebben a világban, de szilárdan továbbmegy- írja Kirkegaard a Félelem és reszketés című művében, amelyben Ábrahám abszurd hitét elemzi.

Ha visszagondolok az általam (személyesen vagy valamilyen műalkotáson keresztül) ismert nagy tanáregyéniségekre, meg kell állapítanom, hogy ők valójában mindannyian a hit lovagjai voltak, függetlenül attól, hogy formálisan vallásosak-e vagy sem. Mint ahogy a Kóristák című francia film főszereplőjéről, Célmet Mathieuról sem tudjuk, hogy járt-e templomba, (feltehetőleg katolikus lévén) gyónt-e, áldozott-e rendszeresen. Csak azt tudjuk, hogy tanítványaiért végig járta azt az ábrahámi utat, amit Kirkegaard felfestett: a reménytelenség, a rezignáció sivatagán át képes volt a hit abszurd ugrására úgy, hogy egy pillanatra sem mondott le a rábízottakról.

Mathieu-nek ugyanis semmivel sem volt könnyebb dolga, mint Ron Clarknak: egy nevelőintézetben kellett éneket tanítania. Művészeti tárgyat még elit gimnáziumban sem könnyű úgy előadni, hogy a gyerekek komolyan vegyék a tantárgyat, hát még egy ilyen környezetben. Ám Mathieu mindenképpen meg akarta találni a gyerekekhez a kulcsot. A szívükhöz, a lelkükhöz, hogy megnyíljanak, s felfedjék azokat az értékeket, amelyek bennük rejlenek. És ez a szürke, kicsit komikus, chaplini figura nem adta fel a harcot a gyerekekért akkor sem, amikor kiröhögték, amikor ellopták a kottáit, amikor az igazgató újra és újra megalázta, kicsúfolta, s nem adta fel akkor sem, amikor legkedvesebb tanítványa fordult ellene. Mert Clement Mathieu, a hit e szürke lovagja tudta, hogy a pedagógus nem a mai nap sikereiért dolgozik, hanem egy olyan jövő érdekében, amely lehet, hogy örökké rejtve marad előtte. A gyümölcsök ugyanis a tanítványok életében teremnek majd meg, s az is lehet, hogy csak jóval a mester halála után.